B. Ú. É. K. a kedvencek jegyében ;)

Eljön Újév napja,
Szilveszter hajnala,
Melyben szoktak járni ifjak tábora...

Hoppá...azt hiszem keverem a szezont a fazonnal... :D

Mindenesetre az év utolsó napja van, és gondoltam, a kedvenceimmel kívánok magamnak egy boldogabb évet, és ha Nektek is tetszik, hát vegyétek Ti is elő kedvenceiteket, és álmodjatok, kívánjatok magatoknak egy (még) szebb, 2014-es évet!

Legyek az új évben

oly szép és kedves, mint Hófehérke 

oly szerelmes, mint Audrey

oly vidám táncoslábú, mint Gene, 

oly mosolygós, mint Michael, 
http://www.youtube.com/watch?v=iiKJmBgAfFE

oly felszabadult, mint Audrey,

vagy egyszerűen csak a megtestesült tökély, mint Mary.

Legyen az új évben

meggyes pite

ének az esőben

házibuli

de ne maradjon ki az "undorító funky" 

(http://www.youtube.com/watch?v=M_sUpacxMf8)

sem az r'n'b.

Persze ez mind csak kedvtelés, jó móka:)

Az új és minden esztendőben mégis az a lényeg, 
hogy szeressünk és szeretve legyünk, 
hogy adjunk és adjunk, 
hogy hálásak legyünk és örüljünk, 
hogy okuljunk és épüljünk, 
hogy nyitott szívvel járjunk és keljünk, 
hogy mindig menjünk, meg ne álljunk, mert

" menni kéne, mindig menni,
  és egy percet sem pihenni,
  menni kéne, nem kérdezni,
  csak érezni, csak érezni,

 menni kéne, minden lépést,
  kipróbálni minden érzést,
  szállni kéne szárnyak nélkül,
  álmodozni, álmok nélkül,

 menni kéne, menni kéne, menni kéne,  menni kéne, oh, oh, oh..." 

B. Ú. É. K.

2014 - A változás éve lesz

Már csak néhány nap, és átlépünk a 2014-es évbe. Végre.

Új év, új kezdet, új vagy megújított álmok, célok, tervek, ígéretek, fogadalmak.
Újabb elsejék és hétfők és a születésnapig tartó, majd az azt követően elkezdett újabb fogadalmak.
Így van ez jól.

Úgy döntöttem, hogy a 2014-es év A változás éve lesz:)

Legalább tíz, ha nem több dolgot tudnék most kapásból leírni, hogy életem mely területén eszközölnék változásokat, de nem teszem.
Mert előbb átgondolom, kitalálom, megálmodom, megtervezem...ebben jó vagyok...viszont idén már a megvalósítás is része lesz az életemnek.

Ma facebook-on az alábbi megosztást találtam, ami majd segíteni fog a fentiekben:
http://2014.lathatatlanegyetem.hu/ :)

No meg a blogírás. Hogy leírjam, kiírjam, elmondjam, kimondjam, meghalljam és továbbadjam. Hogy saját hibáimból ne csak én tanuljak, hanem esetleg mások is.

De legfőképp magamért. Mert most ezt tanulom. Mert a változás akkor az igazi, akkor a maradandó, akkor válik be igazán, ha elsősorban magamért teszem, és nem másokért.
Mert másokért mindig könnyebb. Nekem legalábbis. De nem maradandó. Működik, ideig-óráig, de nem tart örökké. A motiváció nem teljesen oké:) 
De azért két legyet ér ütni egy csapásra, nem:)

“Vannak ilyen szédülés-szerű pillanatok az életben, 

mikor az ember tisztábban lát mindent, 

érzi erejét, a lehetőségeket, látja azt, amihez eddig gyáva volt, vagy gyönge. 

Ezek az élet változásainak pillanatai. 

Átmenet nélkül érkezik az ilyesmi, mint a halál vagy a megtérés.” 

(Márai Sándor: Az igazi)

Újjászületés

Azért írok blogot, hogy változtassak, hogy változzak, hogy a pár nap múlva beköszönő új év változást hozzon az életembe. 

A blogom hátterének Dávidot választottam, Michelangelo vésője alól, hogy úgy mondjam.
A bejegyzésem címe pedig Újjászületés, azaz reneszánsz:)

Fentiekhez hűen egyik kedvenc részletemet osztanám meg Karel Shultz: Kőbe zárt fájdalom című könyvéből, melyben magam vagyok a márvány:


"Másnap néhány ember magas deszkapalánkot kezdett építeni a S. Maria del Fiore mögött lesüllyedt márványtömb köré. Michelangelo úgy rendelkezett, hogy a palánk 6 méter magas legyen, mert elrejtve és teljesen egyedül akart dolgozni, hogy munka közben ne lássa senki. A helyszínre hozták a deszkákat. Megjelentek a naplopók, beszédbe elegyedtek a munkásokkal, és megtapogatták a követ. A márványtömb felszínét gyom és piszok fedte, az évek óta földbe süllyedt követ csak nagy nehezen tudták kimozdítani az agyagból és felállítani. Most az ég felé meredt. Miután sikerült emelőcsigákkal, feszítőkkel és vasszerszámokkal végre talpra állítani, a műveleteket a munkások hangos kiáltozása, a szomszédos utcákból odasereglett bámészkodók zajos buzdítása kísérte; óriási ökölként meredt az ég felé a sötétséget árasztó tömb. S amikor ott állt formátlanul, megcsonkítottan és ormótlanul, csak úgy áradt belőle a föld, tisztátalanság, a halál és a rettegés nyirkos lehelete. Sokat beszéltek a városban erről a kőről, de a legtöbben most látták utoljára. Mert Michelangelo gondosan bezárta a palánkot, s mindenki elől elrejtette a követ. Teltek-múltak a hónapok, emberek haltak el, a kő közben pedig új életre kelt.

Három pont a térben meghatározza a negyediket. Michelangelo körzővel kimérte a viaszmodellen a szükséges pontokat, majd átvezette a márványtömbre, s meghúzta az összekötő egyeneseket. A kő sziklaként meredt előtte. A kő szíve hívta, s ő válaszolt erre a hangra. A kő élete napfényre vágyott, formákban és tónusokban tört utat magának, titkos és szenvedélyes ez az élet, de aztán újból álom következik; a művész keze ebből az álomból óriásokat, emberfeletti gigászokat, szenvedélyes, szomorú és sors sújtotta szíveket kelthet életre. Kalapácsütések kellenek ahhoz, hogy megszólaljanak a kő idegei, kalapácsütések, amelyek fájdalmas és mérhetetlen erőlködéssel jutnak el a ritmusban dobogó szívig, mert csak így lehet az anyagot szóra bírni és szépségét elővarázsolni. Valahol az anyag méhében titkos, heves, lázas élet tombol, Michelangelo hallja hívó kiáltozását, tudja, hogy a kő szabadság után, ütés után áhítozik. A kő élete őhozzá, a felszín felé tör. Kezén, bőrének minden pórusával érzi a láthatatlan, de érzékelhető hullámok ütéseit. Ezek a hosszú, finom hullámok a tenyerében gyülekeznek, szétszórhatná őket, mint sugarakat, s a kő újra magába szívná azokat. A márvány felszíne jéghideg és teljesen mezítelen. De a felszín alatt, fájdalmas vágyaktól gyötörten sóvárognak és epekednek a gyönyörök, s oly gyötrelmesek, mint a halál. A kő mezítelen és jéghideg, de belsejét szenvedély és tűz emészti. Testét erek szövik át, a márvány vére kering és feszül bennük; kívül szárazak, de belsejüket láthatatlan tűz fűti. Az ütemesen dobogó érrendszer Michelangelo kezének érintésétől megremegett. Kissé feljebb csúsztatta a kezét. Itt csillapodtak a rezgések, keze rejtett csendbe ütközött, de ez is sötét volt, bizonyára valami mélység lappang ott, s ebben a mélységben, a hullámok egymást ölelő játékát mímelve, konszonáns egységben találnak egymásra a formák. Mihelyt lejjebb hatolt, hogy megsimogassa a vágyakozó, bezáruló s remegő, bájos női csípőként domborodó formát, keze valahol a mélyben egy pattanásig érett, kisajtolásra váró szőlőfürt kontúrjait érzékelte. Ám ott lejjebb, ott a halál helye lappang, a kőtömb egész óriás teste megremegett, mintha a kéz nyitott sebet érintene; itt van a kő legsebezhetőbb része és…itt van Luciano vésőjének eltörölhetetlen nyomaként az a mély heg, melynek széleit a márvány piros vérrel fröcskölte be, itt vált le a halálosan megsebzett anyag, itt tátong a hatalmas üreg, de a kő mégis magasan mered az ég felé; úgy mered a magasba, mint egy súlyos, zárt kapu, de ő majd felnyitja kalapácsával; s hiába mered rá úgy, mint maga a sors, ő majd vésőjével széthasítja a sors zárait. A kő nem esik szét ütései alatt, nem diadalmaskodik felette a halál. Ezentúl nem kelt rémületet a kő, a kalapácsütések életre keltik, s diadalmasan mutat majd a magasságok felé, s még őt is megvédi az őrület mindent elöntő áradatától.

Lágy, érzékeny kézzel simogatta a követ, mígnem hirtelen megtorpant. Igen, itt van az a hely. Ez már nem érintés volt, hanem tapasztalt, tárgyilagos, nyers, durva és férfias tapogatás: itt volt a kő ereje, duzzadó izomzata itt tömörült csomókba, innen indultak ki a formák, itt kell életre kelteni. Itt kell belehasítani a kőbe, mert innen lehet eljutni a szívéhez. Hol vagy most, Fra Timoteo? Már nem a kőben rejlik az erő, nem szívja ki az én erőmet, mint annak idején Agostino da Ulivello erejét kiszívta volt az álom; én legyűröm ezt a követ, győzelmet aratok felette; kihívtam viadalra ezt az erős, hatalmas ellenfelet, teste az ördög patáinak nyomát viseli. Ezt a márványtömböt az angyalok bukásakor az égig érő havasokból taszították a földre; negyven éven át a piszok meg az alvilág sötét erői táplálták, de megjelentem én, és én ember létemre legyőzöm őt, bár tudom, én, aki por és hamu vagyok, s újból porrá és hamuvá leszek, én, aki agyagból lettem…

Vulnera dant formam – mondogatta at öreg Bertoldo mester. Csak a sebek tudnak alakot adni a tárgynak. És az életnek. A forma az élet és a tárgyak igazi lényege, semmi sem élhet alaktalanul.

A legijesztőbb érzéseket az alaktalantól való félelem váltja ki.”