Kis náthával kezdődött, majd olyan szintű orrdugulásba fulladt, hogy majdnem én is belefúltam...egyszerűen nem tudtam annyira kifújni az orrom, hogy akár egy percig is kapjak azon levegőt. Ehhez jött még a köhögés persze, megfűszerezve a reggeli tapló nyelvekkel, miután csak a számon kaptam levegőt.
Egyik éjjel azt is álmodtam, hogy egy tányérból egy szál spagettit próbáltam megenni, de olyan száraz volt a torkom, nyál egy csepp nem sok, annyi nem volt a számban, hogy csak fuldokoltam. Borzalmas volt. Még jó, hogy felébredtem:) Lázam legalább nem volt. Sőt, szinte kihűltem :)
Múlt hétfőn terveztem dokihoz menni, de csóri pasim olyan sokára végzett a fülészeten, hogy esélytelen volt Szigetszentmiklósról átérni Nagytéténybe időben. Ugyanis a háziorvosom ott székel úgymond.
Jogosan tehetnéd fel a kérdést, hogy ha Tökölön lakom, akkor mi a csudának járok én Nagytéténybe dokihoz?
Hát azért, kérlek szépen, mert már 14 éve odajárok - amióta összejöttem a férjemmel. Az ő dokijához csatlakoztam. Ő már ismeri minden búmat, bajomat, be van járatva rendesen. Nem is vagyok olyan sűrűn beteg, hogy sokszor kellene látogatnom, így nem igazoltam át Tökölre. Van hátránya, igaz, de előnye még így is több, így maradok, úgy döntöttem.
Keddi napon 8-12-ig rendel a dokim. Elvittem a gyerkőt oviba, majd nyakamba vettem a várost, és cirka 2 óra alatt (nettó) oda is értem a célállomásra, úgy 10:45 körül. Szembesülnöm kellett ama szomorú ténnyel, hogy a dokim 2 hétig szabadságon van, és múlt héten kivételesen nem az a doktornő helyettesítette, aki ugyanabban az időben rendel, hanem a másik, aki aznap 16-20-ig rendel! ÁÁÁÁÁÁ!
Mivel a Camponánál szállok át a 33-as buszról a 138-asra, akkor már megebédeltem a Campiban, és vettem a fiamnak szülinapjára ajit. Ha már ott vagyok. Muszáj volt egy kis pihi a nagy utazásaim közepette. Kellemest a hasznossal ugye.
Hazautaztam. Újabb 2 óra. Kidőltem.
Délután a férjemmel és a gyerekkel ismét visszamentünk Nagytéténybe.
Úgy indultam neki a dokinak, hogy most már tutira kérni fogok beutalót tüdőröntgenre, ha már az elmúlt 2 évben elmismásoltam a dolgot. Az a helyzet, hogy jó ideje fáj a hátam, bal oldalon. Több oka is lehet, hiszen nagyfokú oldalirányú gerincferdülésem van, amit nem hogy nem tornáztatok, de még a számítógép előtt görnyedek egész nap. Másik indoknak a hosszan tartó, főleg bal oldali szoptatást véltem, hiszen a fiamat csak idén, év elején választottam el. De a való igaz kifogásom a röntgenre mégis csak egyfajta félelem volt. Korábban azt hiszem már írtam erről. Szóval félelem attól, hogy kiderül valami gubanc. Hiszen anyám áttétes tüdőrákban halt meg, öcsémet is műtötték már a tüdejével, blablablabla.
Nem beszélve arról, hogy volt egészségügyisként nálam nincs nagyobb hypohonder a családban, az fix:) Sem olyan pesszimista, mint én.
Bejutottam a dokihoz. Az asszisztens, és a doktornő is irtó kedves volt. Ritkán van ilyen szerencséje az embernek...
Bár a torkom randa volt, és nem produkáltam egyértelmű allergiás tüneteket, mégis úgy gondolta a doktornő, hogy ír fel nekem allergia elleni szert, mivel a stressz is kiválthat allergiát utánzó tüneteket.
Hogy jutott eszébe a stressz? Nem tudom miért, de megnyíltam neki. Elmondtam, hogy az utóbbi időben lelkileg nem voltam annyira a csúcson, és mintha magamon akarnék bosszút állni, tudat alatt, vagy tudatosan, de valahol önpusztító életet folytattam. Nem alkoholra, dohányra vagy drogra kell itt gondolni. Simán elég annyi, ha az ember nem figyel oda a gyógyszerei rendes beszedésére. Ha enged a bánatevés adta csábításnak, tudva, hogy inzulin rezisztenciája van, és nem hogy nem segít, még árt is. Ha nem mozog, pedig ki tudná csikarni az idejéből, de inkább bepunyul. Ha maga alatt van rendszeresen, nem töltődik fel, nem érdekli saját maga, nem tudja szeretni magát, tisztelni meg semmiképpen sem. Már nem is fontos saját magának.
Meghallgatott. Nemcsak a monológomat, de a mellkasomat is. Majd megkérdezte, hogy dohányzom-e? Dehogy! Miért? Nem tetszett neki a baloldali "hang". Elküldött mellkas átvilágításra. Para beindult.
Megmérte a vérnyomásomat. 170/110. Hsszzzzz. 2x1 Dopegytet szedek a vérnyomásomra. Ez egy viszonylag elavult gyógyszer, terhesség alatt adják. Azért szedem még ezt, mert tervezzük a második babát. Elvileg. De az eljövendő 1 évben tutira nem, és míg le nem adok legalább 25 kg-t, addig sem. Így megbeszéltem a dokival, hogy adjon valami bitang jó gyógyszert:) És adott.
Beszélgetéseink közepette megkérdezte, hogy ismerem-e a struccot?
Igen, ismerem.
Azt mondta, hogy okos nőnek látszom, ezért kapjam össze magam.
Labort is írt ki, mert azt sem csináltattam egy ideje, endokrinológusnál sem voltam pár éve...Megint a fránya félelem attól, hogy cukros vagyok...De ha nem vizsgáltatom ki, attól mi lesz jobb? Semmi.
Szóval megkaptam a magamét, de egy szerető - ha mondhatok ilyet - és tiszteletteli módon. Segített.
És most már azt is tudom, hogy okos nőnek nézek ki :) Többen mondták már egyébként. Ezért megy olyan könnyen, hogy eladjam magam, ezek szerint :) Na jó, hülye azért tényleg nem vagyok :D
Az viszont már egy külön sztori, hogy milyen kacifántos úton jutottam el végül a mellkas átvilágításra.Ma délután. Már nem is fárasztalak Titeket ezzel, felesleges. Egy szó leírja: bürökrácia.
A lényeg, hogy a tüdőm tiszta, semmi baja. A szívem baloldalon, aortához közel kissé nagyobb. Ennyi. Azt mondta a doki, figyeljek a vérnyomásomra. Szóval: KEINE PANIK :)
Mindenesetre észhez térített a fenti történések sora. Segítséget kértem a kis húgomtól, hogy támogasson a változásomban, amit immáron - elsősorban - magamért szeretnék véghezvinni. Nem azért, hogy példa legyek, hogy megmutassam, hogy kell jól csinálni - egy ideig... Hanem hogy azért akarjam, hogy ÉN egészséges legyek, hogy ÉN szeressem magamat, és hogy ÉN fontos legyek magamnak annyira, hogy minden tőlem telhetőt megteszek.
A legnagyobb Apa is azt mondja, hogy a testünk a Szentlélek temploma...ez mindent elmond, szerintem.
Már pár nap alatt is változgatok ám:)
Be kell valljam a végére, hogy az utóbbi időben nem egyszer volt halálfélelmem. Pedig sosem féltem a haláltól. Nem is vagyok halálos beteg:) De kb. 2 éve, még talán kívántam is volna egy halálos kórt magamnak, hogy az végezzen velem, ne magamnak kelljen. Nem akarok én "Dante poklába" jutni...
De ma már komolyabban gondolom. Dehogy akarok én halálos kórt! Micsoda baromság. Oké, hogy életem több területét, "szerepét" kudarcnak éltem meg, de ok ez a halálra? Miért nem inkább egy pozitívabb változásra? Mi lenne akkor a "Felállás Bajnoka" kupámmal? Hm? :)
Viccet félretéve, a haláltól magától most sem félek. Inkább a fiamat féltem. Jani egy ideig hiányolna gondolom, de végül túl lenne rajtam, esetleg újranősülne. De a fiam? Persze ő is túl lenne rajtam egy idő után, de én pontosan tudom, milyen az, amikor valaki elveszti egyik, vagy mindkét szülőjét. Még akkor is tud savként marni a hiány okozta fájdalom, ha nem volt közeli kapcsolat a szülővel, sőt!
Pont ennek nem szeretném kitenni a fiamat. Most még erősebb bennem, hogy miatta "megjavulok" és egészségesebb leszek, hogy sokáig együtt legyünk.
De szeretném úgy formálni a gondolkodásomat, hogy magamnak is legyek annyira fontos, hogy megjavuljak, és egészségesebb legyek.
Nem is tudom, miért osztottam most ezt meg Veletek, csak kijött.
Igaza van a férjemnek, amikor azt mondja, hogy ha ennyi energiám van, hogy ezeken töröm a fejem, akkor azt felhasználhatnám valami hasznosabbra. Mondjuk cirógathatnám őt :)
Igaza van, nem? :)
