Apu emléke - még mindig "gyötör"

Pénteken, azaz 06.12-én volt 20 éve, hogy Apu meghalt.
Vettem ki szabit aznapra, és kimentem a temetőbe. Pedig nem szoktam.
Nem szoktam, mert egyrészt igyekszem távol tartani magam bárminemű fájdalomtól, másrészt pedig feleslegesnek, hiábavalónak tarto(tta)m.

De mostanában valamiért sokszor bevillant Apu arca, tekintete... Néha szinte már megkérdeztem tőle, hogy szeretne mondani valamit? Mit?

Nemrég egy masszázs alkalmával is Apu volt velem. Unokatesóm masszírozott, és előre szólt, hogy jöhetnek képek, de nem törvényszerű. Viszont masszázs közben nem beszélgetünk, csak utána, de ha úgy érzem, sóhajtsam ki magamból...

A masszázs alatt kellemes zene szólt, és én próbáltam teljesen kiüresíteni az agyam. Nem volt egyszerű.

De a végén csak sikerült. És beugrott egy ovis emlékem, amikor Apu vitt oviba. Minden élesen jött elő: a ház, amelyik 4. emeletén az ovi volt, amely házban laktunk is akkor. Ott volt a nagymamám házfelügyelő, az V. kerületi Aulich utcában. És anyum volt az egyik dajka. De ebben az emlékképben anyu nem szerepelt.
Tehát Apu vitt oviba, rám adta az akkoriban "divatos" horgolt, fehér térdzoknimat, picit megcsavarodva a lábamon. De nem szóltam Apunak, hogy igazítsa meg, pedig zavart. Nagyon sírtam, mert nem akartam oviba menni, sem azt, hogy Apu elmenjen. Volt egy óvónéni, az Ildikó néni, aki nagyon szeretett. Ő leguggolt, és tárt karokkal várt. Egy nagy terembe, ahol volt egy nagy fekete zongora is. Bementem, de igazából nem akartam, és még mindig sírtam. Apu pedig kint állt az öltözőben, és csak figyelt engem, sokáig. Mintha azt várta volna, hogy megnyugodjak.
Ez a sztori valóban megtörtént, leszámítva azt a részt, hogy Apu figyel. Az is igaz lehet ugyan, de erről nincs konkrét emlékem.

A következő képen is ovis lehettem, de valamivel kisebb. Ez a rész nekem is újdonság volt. Olyan volt, mintha egy réten lettünk volna, de mindenképp a szabadban, a természetben. Fogtam a kezét, szaladgáltam. Mosolyogtunk, nevettünk, boldogok voltunk. Csak mi ketten.

Majd a másik pillanatban Apu ringatott, vagy altatott. Pár hónapos lehettem. Aztán csak nézett, ahogy alszom a kiságyamban.

Közben unokatesóm folyamatosan masszírozott, és épp a jobb karomat masszírozta, mikor összekulcsolódtak az ujjaink. És ez annyira gyilkos mód hatott, hogy már nem csak könnyeztem a feltolult emlékek, illetve képek hatására, hanem már szinte áztattam a padlót (hason fekve, persze) :)

Ekkor egy olyan dal szólalt meg, ami számomra félelmetes volt, és a képek is nyomasztóak voltak, amik beugrottak. Pedig ahogy utólag kiderült, az a dal az unokatesóm egyik kedvence... Ez kicsit olyan, mint nekem a Twin Peaks zenéje - gyönyörűnek tartom, és ha valaki számára ismeretlen a sztori, talán ő is. De alapvetően félelmet kelt(het).
E dalban úgy éreztem, mintha a világos és a sötét oldal között lennék. Apu távolabb áll, a világosban anyu van mögöttem a félhomályban. És ahogy a dal lassú léptekkel, egyre fogyasztja a másodperceit, anyu ugyanúgy sző körém egy sötétbarna kosarat, mellyel szinte észrevétlenül, de annál biztosabban választ el Aputól. S közben kárörvendő mosoly sejlik fel, amilyen némán, oly annyira gonoszan.
Rettenetes volt, szörnyen nyomasztó.

Hanyatt kellett fordulnom. Könnycseppek gurultak végig az arcomon. Unokatesóm megpuszilta a homlokom. Gyilkos csók volt. Az a szeretet, ami abból a pusziból áradt, érzelmileg megölt, mint vizes törölközőt facsarta szívemet. De mégis jól esett. Ami ezután jött, az már kevésbé.

Hanyatt feküdtem, tehát, és mintha Apu testébe fordultam volna. Szt. János kórház, traumatológia. Túl vagyok egy agyműtéten, egy 6 napos intenzív utazáson a koponyám körül, lélegeztetőgépen, magamon kívül - látszólag. Mert idebenn nagyon is magamnál vagyok, de béklyóban. Most már lélegzem. Egyedül. Itt ül mellettem a nagylányom. Velem van. Fogja a kezem. Megszorítanám a kezét, hogy éreztessem vele: ITT VAGYOK! SZERETLEK! De elhagyott minden erőm, és egy sóhaj nem sok, annyi nem jön ki a torkomon. Nem tudom kinyitni a szemem, de így is látlak. Megint csak Te vagy mellettem. És én is Veled vagyok...lennék. Szeretném elmondani, hogy maradnék, de nem tehetem. Rám már várnak odafenn. Úgy megsimogatnám búcsúzóul a kis buksidat, én kis csutkám! De mennem kell. Te is menj, hagyj egy kicsit magamra, hogy én is elindulhassak haza. :'(

A könnyeim már belülről fojtogattak, és fenemód mardosott a fájdalom. Mert tényleg ott voltam Apuval, és tényleg csak fogtam a kezét. Mást nem tehettem, hiszen kómában volt. És tényleg aznap ment "haza", amelyik nap anyu nem engedett be a kórházba (http://florence-lily.blogspot.hu/2014/05/csaladallitas-2-elozmenyek-2.html).

Visszatérve a masszázsra, hanyatt feküdtem, és az unokatesóm a szívemnél kezdett masszírozni. Most már önmagam voltam, de mintha újraélesztettek volna. És Apu ott volt balra, fenn a távolban, és azt mondta, hogy ne akarjak még menni, mert nekem még nem kell. Nekem még dolgom van.

Felkavaró és megdöbbentő élmény volt. De megerősített abban, hogy el kell mennem Apuhoz.
És múlt pénteken el is mentem.
De erről majd legközelebb írok. Most már késő van. És még emésztenem kell.
Mert Apu emléke - még mindig "gyötör", hiába már 20 éve ment el...

"Az emlékezéshez nem emlék, 

hanem szeretet kell,

s akit szeretünk,

azt nem feledjük el."

(William Shakespeare)

Családi sztori - 10. rész - Teljes árvaság

2001-et írunk. Anyu február 18-án szabadult. Egy nappal a névnapom előtt, és egy kedves barátnőm keresztelőjének a napján. Hajnal 5-re kellett érte menni a börtönhöz.

Ciki vagy nem – a szükség nagy úr, ahogy mondani szokás –, de én az egyik kolléganőmtől, Anikótól kértem segítséget. És ő volt olyan drága, hogy hajnalok hajnalán miattam felkelt, és elvitt Tökölre, hogy anyut elhozhassuk. És semmit nem fogadott el cserébe, még a benzinpénzt sem engedte kifizetni!

Nagy dilemma előtt álltam a tekintetben, hogy a börtönből mégis hová menjünk? Mehettünk volna a VIII. kerületbe, ahol anyu jó barátja, Sanyi lakott, és aki a befogadója is volt hivatalosan.
Valamint mehettünk volna a mi lakhelyünkre, ahol a gyerekei várták. Csak egy nagy bibi volt. A lakást nem mi béreltük, és ennek az egyik feltétele az volt, hogy anyut nem engedhettem be a lakásba. Hogy mi okból? Merő féltésből, ugyanis anyu több ízben meglopott sajnos, és nem feltétlen volt jó hatással a gyerekekre. Nem azért, mert nem szerette őket – engem ne vegyetek közéjük... Nagyon szerette őket, de vélhetően ágálta is őket ellenem... Bár erre vonatkozóan kézzel fogható bizonyítékkal nem rendelkezem.

No ilyen helyzetben mégis mi a csudát csináljon az ember lánya? Két rossz döntés közül nehéz kiválasztani a kevésbé rosszat... 
Vajon kockáztassam az albérletünket azzal, hogy anyut odaviszem? 
Vagy kockáztassam meg, hogy még nagyobb közutálatnak teszem ki magam a tesóim részéről, hogy a haldokló anyánkat csak úgy lepasszolom, úgymond?

Kellemetlen lehetett anyunak eleve ez az egész helyzet: börtön, a szabadulás, a kolléganőmre hagyatkozás...
Nem beszélve arról, hogy végre kötetlenül tölthetne időt a gyerekeivel, akik éltetik.  Mert mása nem volt, csak ők. És egy halálos kór, ami talán csak a megfelelő pillanatra várt, hogy lecsapjon.
Végül döntöttem. Hazavittem magunkhoz. De nem lett baj a döntésemből. Megbeszéltük.

Anyu állapota sajnos egyre csak romlott. Sokat volt kórházban, és erős fájdalomcsillapítókon élt. Muszáj volt, másképp nem bírta volna. Utolsó stádium, menthetetlen. Egy alkalommal, amikor bekísértem a mentőkkel a kórházba, az orvos már akkor mondta, hogy csak pár hónap lehet hátra. És bár ingerlik az ember fülét a hanghullámok,  a tudatig mégsem jut el a mondandó – legalább is annak a súlya biztos nem.

De anyu, mint mindig, a körülményei, a betegségei ellenére elég jól tartotta magát. Még arra is volt energiája, hogy Marci szülinapját megtartsa a kórházban! Bementünk látogatni, és anyu tortával, gyertyával, szalvétákkal készült :)

Jani is a kórházban kérte meg a kezem anyutól, mire anyu kezet csókolt neki. Mert nem csak engem vesz el, hanem az ő gyerekeit is felneveli.

Amikor nem kórházban volt, akkor Sanyinál, az ismerősénél lakott, a Tolnay Lajos utcában.
Egyik alkalommal meglátogattuk őt a két kicsivel, mely látogatás nem sikerült túl jóra. Sőt semennyire sem.
Akkoriban Janival volt 2 füzetünk, amikben leveleztünk egymásnak, cserélgetve a füzeteket.
Ezen a napon is írtam Janinak, mert muszáj volt. Megosztom Veletek a levelem tartalmát, és abból már tudni fogjátok miért. Így most egyszerűbb nekem.

Ekkor a Jani és az öccse többnapos egyedülálló kiránduláson volt a gyülekezettel. A házasok is elutaztak a hétvégére. Magamra maradtam, csak az unokatesóm volt a mentsváram. És a füzet...

Olvassátok:

„Drága Szerelmem!

Remélem, most mélyen szundítasz és szépeket álmodsz, hiszen kimerítő napod lehetett. Korán kellett kelned, jó későn feküdhettél le előző este, szóval nem csoda, ha elfáradtál.
 
Annyira sajnálom, hogy reggel nem tudtam kimenni Hozzád, de az igazság az, hogy elaludtam (uis a Brigivel elég sokáig beszélgettünk). Pedig annyira szerettem volna ott lenni Veled, és bátorítani Téged!
 
Tudod, nagyon szerelmes vagyok Beléd, és vágyok rá, hogy sokat együtt legyek Veled. Sokat is gondoltam Rád ma, és egész nap nagyon hiányoztál. Hiányzott a randi, a puszi, és csak úgy, Te magad. De biztos vagyok benne, hogy fantasztikus napod volt ma, klassz ima reggel, bomba beszélgetések... Remélem jó idő volt arrafelé. Nagyon bátorító, hogy Lali is elment, tuti hatással lesz rá, és remélem, hogy nyitni fog Isten felé.

Hosszú volt a mai nap, egész nap mászkáltunk a gyerkőkkel.
Vikit visszavittem Zsuzsa nénihez, a gyerekorvoshoz. Nagyon szeretem őt, még én is hozzájártam kislányként. Rögtön megjegyezte, hogy hallotta a jó hírt, miszerint férjhez megyek. Megkérdezte, hogy milyen vagy, jó pasi-e? Biztosítottam arról, hogy Nálad jobb nincs is a világon, és nagyon szeretlek.
Majd kérdezett anyuról és Öcsiről is. Elmeséltem, mi a szitu, azt is, ami az öcsémmel volt. Mármint azt, hogy elvitte a tévét, amit nekünk adott. Vígan hozzátettem, hogy a naivságom az oka, és nőnöm kéne bölcsességben, stb. Erre ő azt mondta, hogy én nem vagyok naiv, mert 14 évesen sem voltam az. Egyszerűen csak hatalmas szívem van, amit őrizzek meg. És azt is megjegyezte, hogy milyen elképesztő az, hogy a sok nehézség ellenére tudok örömteli lenni, és mosolyogni. Azt is mondta, hogy ezt tanítani kéne, és küld hozzám embereket. Bátorító volt hallani, és tudni azt, hogy mindez Istentől van.

Nézd, Jani! Most hajnali 4 óra van. Igyekeztem bátorító dolgokkal kezdeni ezt a levelet, és még tudnám is így folytatni, de mégsem megy. Nem azért, mert nem történt több bátorító dolog a mai napon, hanem mert túlságosan félek, és nem tudom tovább magamban tartani.

Itt ülök most anyu mellett, és küzdök. Este 9-10 óta iszonyat romlott az állapota. Reniéktől idejöttünk anyuhoz a gyerekekkel, és megvacsoráztunk együtt. Anyu főzött nekünk rizseshúst, nagyon bátorító! Klassz volt együtt, dumcsiztunk. Minden okénak tűnt, legalább is a körülményekhez képest...
Pont benn ültünk a szobában, mikor anyu bejött a konyhából, és gyorsan leült, mert nem volt jól. Sanyinak (akivel együtt lakik) akart mondani valamit, de nem tudott semmit mondani, mert annyira rosszul lett. 
A kicsiket kiküldtem a konyhába, hogy ne lássák. Elkezdett rángatózni, és begörcsölni a jobb karja és kézfeje. Jobbra eltorzult az arca, a szemei forogtak, és hörgött. Nagyon ijesztő volt.
Aztán jól lett, mondani akart valamit, de már nem tudott beszélni, csak hangokat kiadni, így nem értettük. Erre ő ideges lett, és megint jött a roham.

Kihívtuk az ügyeletet, de csak másfél óra múlva jöttek. Ez idő alatt kb. 5-10 percenként ismétlődtek ezek a rohamok. Nagyon féltem. Féltem attól, hogy meghal a kezeimben.
Végre kijöttek, megvizsgálták, de csak egy nyugtató injekciót kapott. Azt mondta az orvos, hogy sürgősen találni kell egy krónikus bel osztályt, ahová fekhet, mert ez már a vég, és nem segít, ha a család végig asszisztálja.

Nem mertem elmozdulni mellőle, és nem tudtam mit kezdeni az érzéseimmel. 
Nem tudtam, mi a jobb: ha vele maradok, amikor meghal,  vagy ha nem? 
Nem tudtam, mi a jobb: ha tovább szenved, vagy ha meghal, és megnyugszik végre.

S közben szembe kellett néznem anyuval, és látnom a riadt, vádló tekintetét. Szörnyű volt és félelmetes!
Végül úgy döntöttem, vele maradok. Viszont tanácstalan voltam, nem tudtam, mi legyen a kicsikkel?
Verát nem akartam felhívni, hogy otthon van-e, nehogy megijedjen, és még valami butaságot csináljon. Így Renit kértem meg, hadd vigyem ki a gyerekeket hozzá. Taxival mentünk, és úgy éjjel ¼ 1 körül értünk oda. 

Ide kb. ½ 2-kor értem vissza. Anyu rettenetesen nézett ki. Sikerült lefektetni. Melléültem és megfogtam a kezét. Tudja, hogy meg fog halni, és fél...és küzd. És én is félek, és félek a szemeibe nézni.

De egyfolytában imádkoztam magamban, hogy Isten legyen velem, és adjon nagyon sok erőt, és kitartást, és szeretetet, és vigasztalást. Elképzeltem, ahogy mögöttem ül, és bátorít, és átölel. Közben némán, láthatatlanul nyeltem a könnyeim, s mikor anyu rám nézett, fáradt, erőltetett mosollyal üzentem neki, hogy szeretem, és vele vagyok, és nem hagyom magára.
És közben végig imádkoztam, hogy ne féljek, és felkészüljek, és bármi is történik, álljak ellen Sátán kísértéseinek, hazugságainak, és egy pillanat erejéig se jöjjön fel bennem vádlás Isten felé!

Anyu most alszik, én írom ezt a levelet, és közben félek. Félek a tekintetétől, félek a mozdulataitól, és a hangjától. Erős akarok lenni, de nagyon erős bennem a félelem.

De ne aggódj, kicsim, minden rendben lesz. Isten gondoskodik az én erőmről, az örömömről, hogy bátoríthassam és támogathassam a gyerekeket maximálisan. És Téged is, „kicsi” Tem.
Kérlek, imádkozz értem, hogy ne zárjam be a szívem a fájdalom elől, és támaszkodjak Istenre maximálisan, mindent feladva. Nem akarom engedni Sátánnak, hogy letörjön, hogy önsajnálatba vigyen. Igenis hálás leszek, örömteli, buzgó, szerető és bátor!

Jani! 
Ez borzalmas! 
Anyu most felébredt és megint volt egy rohama. Én nem mertem ránézni.
Még sosem féltem ennyire! 
Nagyon rossz!!!”

A Janinak írt levelem eddig tartott, mert ahogy írtam, anyu felébredt. Onnantól kezdve sajnos már nem tudott beszélni, ami igencsak dühítette. Ráadásul a jobb karja lebénult.  És nagyon megviselt volt, és sajnálom, hogy ezt kell írjam, de félelmetes is. A kimerültségtől, a fájdalmai okozta leterheltségtől, és a nyugtatóktól/fájdalomcsillapítóktól olyan volt, mint régen, amikor bepiált, és nem aludt. Nagyon rossz volt.

Kihívtam az ügyeletet, mert úgy gondoltam, hogy a helyzet tarthatatlan, és feltétlen segítségre van szüksége anyunak – és nekem is, persze. Kijött az ügyeletes orvos, ismét adott nyugtatót, és elintézte, hogy mentőt küldjenek értünk, és anyut bevigyék a kórházba.

Ekkor már felhívtam Roni húgomat is, de csak annyit mondtam, hogy anyu nincs jól, beviszem a kórházba. A kicsik Reninél vannak, jó helyen. A mostani mobilos időszakban mennyire nehéz elképzelni, hogy akkor még utcai fülkéből telefonáltam.

Siettem vissza anyuhoz. Megmosdattam és összepakoltam neki. Szörnyen érezhette magát anyu. Kiszolgáltatottnak. Ráadásul a lánya előtt, akit nem igazán kedvelt. Ronit biztos szívesebben vágyta volna maga mellé akkor. Sosem derült ki, hogy érzett akkor, talán nem is fontos.

Megérkeztünk a kórházba. János kórház... Annyira nem jó ómen... Apu is ott halt meg.

Anyut megvizsgálták, infúziót kapott. Az orvos közölte velem, hogy anyu szervezete egy ideje már nem reagált az amúgy hatásos rákellenes kezelésekre, és sajnos már csak a fájdalmát tudják csillapítani. Az agyi áttét okozta az agyvérzést utánzó tüneteket is.
Anyu továbbra sem tudott beszélni,  de ez nem jelentette azt, hogy ne akart volna közölni valamit. Sok mindent. Dühös volt. Nagyon. Megértem. Bele sem merek gondolni, milyen érzés lehet tudni, hogy napjaid, netán csak óráid vannak hátra...

Reni bejött a kórházba a kis húgommal látogatni. Ha nem is látszhatott jól, anyu biztos nagyon boldog volt, hogy láthatta a kislányát.

Anyu el tudott aludni. Összeszedelődzködtem, és elindultam haza a húgomhoz. Akkor még nem tudtam, mi vár rám, csak egy dal szólalt meg újra és újra bennem, mely helyettem is kimondta, amit én nem mertem:

A Nyugatinál akkor volt egy gyors étterem, a Quick Toast. Ott vettem reggelit, hogy amikor hazaérek, nyugodtan megreggelizhessünk hugival. Meg tudtommal kaja sem nagyon volt otthon.
Hááááát, nem éppen a nyugiba értem haza, ami valahol érthető is lett volna, csak nem ennyire.
Hugi – nagyon anyás lévén – kiborult attól, ami egyre közeledett... Festett egy szívet anyunak. És egy kicsit zavart is volt. Ettől már én is remegtem belül, főleg az átvirrasztott éjszakám után. Kívül „szúúúszáááá” hatás, belül meg ideggörcs rángatott...

És a barátaim épp távol voltak, mert elutaztak. Mind. Egyet kivéve. Az a bizonyos Apu, akivel együtt jártunk beszélőkre. Megkértem, hogy jöjjön át hozzánk. Úgy éreztem, hogy ha záros határidőn belül nincs a közelemben egy ép eszű, nyugodt valaki, akkor csődöt mondok.

Vártuk Aput. Közben sajttal töltött rántott párizsit készítettünk, tejfölös-petrezselymes főtt krumplival. Apunak is, és a fiúinknak, Janinak és Lalinak, akik aznap jöttek haza vidékről.

Bementünk anyuhoz a kórházba. Sajnos az állapota semmit sem változott.
Apu is elkísért minket. Sosem lehetek elég hálás neki ezért az időszakért. Sosem. Mégsem fejeztem ki igazán – sosem. Talán itt az ideje.

Azt hiszem másnap megint meglátogattuk anyut, ugyancsak hárman: Roni, Apu és én. De nem vagyok teljesen biztos a napokban... Anyu nem volt az ágyában. Nagyon megijedtem. Végül ugyanabban a kórteremben volt, csak egy másik ágyban. Bedeszkázva. Nem volt magánál, gondolom a fájdalomcsillapítóktól. Mintha tudatosan tette volna, kezével mintha takarta volna az arcát, és rángatózott. Nem bírtunk sokáig ott maradni. Gyarló húzásnak tűnhet, hogy eljöttünk, de nem bírtam így látni. Szörnyen égetett a látvány okozta maró fájdalom, mely lassan, de biztosan kezdte szívembe vájni a másik szülőm elvesztése okozta tátongó űrt :(

Nagyjából a harmadik napon már egyikünknek sem volt ereje bemenni.

Talán a negyedik napnál járunk. Reninél, az unokatestvéremnél vagyok, a kicsikkel.
Megcsörren a telefon.
Vége.
2001.06.06.
42 évesen ment el, apu halálát követően 6 évvel. 6 nap híján napra pontosan...

Fel sem tudtam ocsúdni a hír hallatán, már zúdult is a nyakamba az újabb jeges vízzel teli veder  tartalma. Ugyanis Ronival tudatták először a fájdalmas hírt. 
NEEEEEEEEEEEEEEEE!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! 
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Gyorsan telefonáltam be a sulijába, hogy nehogy engedjék elmenni onnan, és riasztottam Janit is, Lalit is, hogy menjenek a sulihoz, hátha előbb odaérnek, mint én. De már késő volt. Roni sehol. És most?
Elmentünk a lakásba, ahol anyu lakott, hátha odament. De nem volt ott. Lalinak  jutott eszébe, hogy talán a temetőben van. Uzsgyi. Újköz temető. Csak „egy ugrásra” a IX. kerületből... Talán időben odaérünk, és nem lesz baj.

Ott volt. Apu sírján ült, és ott engedte szabadon fájdalmát.
És én megkönnyebbültem, hogy megvan. Nincs baj. Legalább is nem akkora, mint amekkorától félte(tte)m.

Otthon vagyunk. Roni anyu táskájának tartalmát vizsgálja. A gyógyszereket kivettem belőle, hiszen jobb félni, mint megijedni. Erre megkaptam, hogy mit képzelek én magamról, hogy hozzányúlok anyu dolgaihoz. Különben is, biztos örülök, hogy végre meghalt...????????????????????????????????????????????????

Újabb mélyreható tőrdöfés.
Nem elég, hogy átvirrasztottam anyuval a lehető legfájdalmasabb éjszakát...
Nem elég, hogy a halotti ügyintézés, a temetés intézése minden egyes alkalommal arcomba csapja, hogy nincs anyám...
Nem elég, hogy azt sem tudom, anyu vajon tudta-e, hogy igazából szerettem, és szükségem lett volna rá, hogy anyám legyen, és nem fordítva...és azt sem tudom, hogy vajon tényleg annyira utált-e anyu, hogy nem vette észre, hogy én tényleg nem ellene voltam, és csak segíteni akartam...és azt sem tudom, hogy a végén, amikor engem tudott maga mellett, vajon megenyhült-e irányomban?

Nem, mindez nem volt elég. Még azt is megkaptam, hogy „Remélem, a következő évben téged temetünk el”. Ha szó szerint nem is, de közvetve végül bejött, ha a kapcsolatunk alakulását nézem, de ez majd egy későbbi sztori lesz... Szerencsére a mostani kapcsolatunk már jóval érettebb, és talán közelibb, mint valaha!!

Remélem a végén azért csak szereztem egy jó pontot anyunál.
Ha csak egy álmát, és ha csak a legutolsót is, de azt teljesíthettem.
Nem temettük el, hanem kérésére elszórtuk a hamvait.
És a szertartáson csak az 5 gyermeke volt jelen.
Csak mi öten, teljesen szülőtlen :’(

Zsefy Zsanett

jó Anyám...

mikor a napot újra éled
tán száműznéd percét
a szenvedésnek
mikor megszültél
jó anyám
gondoltad-e akkor
mi vár reám
mikor a lelked másra nyílott
borgőzben ástad meg a sírod
mikor apám nevét is elfeledted
érezted-e akkor hogy
szerettek
gondoltad-e akkor
mi vár reám
ó anyám
mikor a dal már meg se szólal
karod ölelése már nem óhaj
mikor mosolyom tükre sem te vagy
érzed-e anyám
hiányomat
nekem nem kellene drága játék
rongybabát varrnál
be szép ajándék
lenne
csak lenne végre már
akár szegényen is
egy jó anyám

(forrás: http://www.poet.hu/vers/67424)

Családi sztori – 9. rész – Jó szelet fogott vitorla

Cirka félév kihagyás után úgy érzem, illendő folytatnom a családi sztorit, hiszen egyrészt többen hiányoltátok a folytatást, másrészt a betegségeim lelki hátterét gyógyítandó… belekezdek a regébe :)

A legutóbbi bejegyzést az alábbi linken találjátok:
http://florence-lily.blogspot.hu/2014/11/csaladi-sztori-8-resz-hol-volt-hol-nem.html

Dióhéjban annyit foglalnék össze, hogy az 1998-99-es évek nem sok kellemes dologgal halmozták el a kis családunkat. Megjártunk több lakhatási lehetőséget, albérletből albérletbe, anyaotthonból anyaotthonba…
Kipróbáltam magam több munkahelyen is – no, nem önszántamból, luxusból, hanem a megélhetésünk kényszere okán. Sajnos 3 gyermekes egyedülálló anyaként nem kapkodnak az ember lánya után, mint potenciális munkaerő – akkor sem, ha épp nem hülye az a valaki, és alapból megérné alkalmazni…

De ahogy a sztorit zártam anno, valóban pozitívabban alakultak az események, és végre jó irányú szelet kapott a vitorlánk. Több szempontból is, hiszen 2000-ben:
- A Remény Magyarországért Alapítvány segítsége révén sikerült elköltöznünk egy másfél szobás albérletbe a II. kerületbe, a Vérhalom utcába. Szuper hely volt :)
- Roni húgom hazaköltözött.
- A Manpower munkaerő közvetítő cégen keresztül sikeresen munkához is jutottam, ugyancsak a II. kerületben, a Detrekő utcában, az McMedia Kft. (média ügynökség) berkein belül, mint recepciós.
- A két kicsit átírattam a II. kerületi, Fillér utcai általános iskolába, ami pár méteres köpésre volt csak a munkahelyemtől.

Ennyi pozitív történés már kezdésnek is több mint vártatok, nem?

És ha már vitorla, hát legyen itt egy vitorlás kép, életem egy jó időszakából (jóval később:)):

Nagyon szerettem a helyet, ahol laktunk (hiába, Rózsadomb nem rossz hely…:)), nagyon szerettem a munkahelyemet, ahol dolgoztam, és az iskolával is elégedett voltam!

A munkahelyemen a kezdetektől nagyon rugalmasak voltak velem. A cég kontójára mindenki rendelhetett magának ebédet egy adott cégtől, és a főnököm még plusz 3 adag étellel támogatott a gyerekek miatt!!! El tudjátok képzelni mekkora segítség volt ez akkor? Leírhatatlan!
Nagyon szerettem a kollégáimat is, és mondhatom, hogy jó kapcsolatom is volt legtöbbjükkel.
Némi idő elteltével recepciósból asszisztenssé léphettem elő a média (TV) vásárlási csoportban. Azt is nagyon szerettem csinálni. Mindig kaptunk mindenféle magazinokat, és eljuthattunk koncertekre is. Lehet, hogy ez nem tűnik olyan hű, de nagy dolognak, de nekem nagyon is az volt, hiszen hol lett volna nekem pénzem mindezekre???
Sőt, van egy barátom, aki takarítással foglalkozott, és nem egyszer mi csináltunk nagytakarítást a cégnél, ami megint csak a főnököm jó indulatát mutatja meg, szerintem.

Még angolt is tanulhattam a munkahelyen, amit azért különösen fontos megemlítenem, mert az egyik legkedvesebb barátságom született ebből a lehetőségből. Konkrétan az angol tanárnővel, Dorcival <3
Persze, nem egyből született meg ez a barátság, de az igaz lett, hogy ami késik, az nem múlik… Bár most már messze kerültünk egymástól (helyileg mindenképp), de szerintem bármikor ugyanott fel tudjuk venni a fonalat, és ha találkozunk, mindig ugyanolyan közel érzem magamhoz!

2000.02.12-én történt meg életem egy nagy történése: Jani, a férjem akkor kért meg, hogy legyek a barátnője!

A gyülekezetből ismerjük egymást, jó barátok voltunk. Először inkább Roni húgomnak volt jó barátja, és végül így közvetve lett nekem is az. Jó ideig az a bizonyos, hosszan tartó plátói szerelem elhomályosította a látásomat, és egyáltalán nem tekintettem úgy Janira, mint férfire, mint potenciális „barát-jelöltre”.

Szerettem őt, mint egy barátot, egy kedves fiút, aki rendszeresen foglalkozik Marcival (öcsém), hogy legyen férfi is a közelében úgymond, ha már 3 nővel muszáj együtt élnie :)

Idő közben persze vágytam arra, hogy legyen barátom (akivel járok :)), még imádkoztam is érte. Szinte konkrétan leadtam a rendelést: legyen magas, barna hajú, barna szemű, legyen romantikus, érzelmes… Akkor még nem tudtam, hogy pont eme igényeimmel szúrok ki magammal a legjobban… Azért szerettem volna, hogy romantikus és érzelmes legyen, mert én nem vagyok az. Vagy nem tudok róla.

No, Jani tökbe-makkba megfelelt az elvárásoknak, leszámítva, hogy neki zöld szeme van…:)

Emlékszem, egyszer istentisztelet után, a Fővárosi Művelődési Ház előtt álltunk, beszélgettünk. Ballonkabát volt rajta. És mintha valami lepel hullott volna le a szemeimről, rájöttem, hogy tetszik nekem. És ettől a pillanattól fogva már másképp tekintettem a kapcsolatunkra…

És eljött a nagy nap :)
2000.02.12. :)

Elhívott randizni. Sanyival és Helennel randiztunk, azzal a párral, akik már oly sokszor kihúztak minket a csávából (korábban már írtam róluk, és még fogok is). Velünk volt a két kicsi is. Helenéknél voltunk, a Zápor utcában, és vártunk még egy párt: Márkot és Mártit. Jani mondta, h menjünk ki eléjük. Menjünk!

Flórián tér, romok, séta kettesben. Egyszer csak Jani megállt, és átadott egy képeslapot. Majd énekelt nekem egy részletet Kovács Kati dalából, az Úgy szeretném meghálálni című dalból. És a zakója vagy kabátja (bocsi, de nem emlékszem) elővett egy vörös rózsát. És megkérdezte, hogy lennék-e a barátnője?

Hát, hogy a csudába ne??? :)

Onnantól kezdve minden szombaton vele randiztam :) Is. Mint ahogy egy korábbi bejegyzésemben már írtam, a gyülekezetünkben a randizás nem a klasszikus értelemben az, sőt, a járás sem.
Kettesben sosem randiztunk, és sosem csókoltuk meg egymást, megőrizvén ezzel a kapcsolatunk tisztaságát, kivédve azokat a bizonyos szexuális kísértéseket.
Nem is volt ezzel semmi baj, mert tudtam, hogy magamért szeret, a személyiségem miatt, és nem amiatt, amit az ágyban nyújtani tudok… És 5 év „szingliség” és önmegtartóztatás után már az is a mennyekbe repített, ha megfogtuk egymás kezét! De tényleg!

Sajnos voltak kevésbé jó történések is a 2000-es évben. Anyut ismét letartóztatták. A munkahelyemen hívtak fel a rendőrségtől, hogy eme tényt közöljék velem, és átadták anyu üzenetét is, miszerint menjek el a gyerekekért az iskolába, és vigyem el magamhoz őket…

Ha már olvastátok a családi sztorik korábbi részeit, a 6. részben (http://florence-lily.blogspot.hu/2014/05/csaladallitas-6-elozmenyek-6.html) írtam arról, amikor anyut letartóztatták. Akkor is felhívtak a rendőrségtől, hogy a 2 kicsi intézetben van, és menjek értük… Nem kis „dejavu” érzés kerített hatalmába… :/

Anyu pénzügyi csalás miatt börtönbe került. Főleg azért, mert ezt a bizonyos csalást a 2 év felfüggesztettje alatt követte el. Mivel már nagyon beteg volt (áttétes tüdőrák), a tököli börtönkórházba került. Így hát megismerkedhettem egy mondhatni új életformával: a beszélő fogalmával, csomagküldések gyakorlatával, és az elektronikus világban is postai úton való levelezéssel… Sajnos az élet azóta reprodukálta a sztorit egy másik családtagommal…remélem utoljára… :I

Mindezek mellé a testvéreimmel sem volt felhőtlen a kapcsolatom. A nagyobbik húgom egyre kevésbé fogadott el engem a gyámjaként – valahol érthető, hiszen csak 5 év a korkülönbség köztünk. Egy 17 és egy 22 éves lány között nem igazán mérvadó. Meggyőződéseimből fakadóan több dolgot nem engedtem meg neki, mely tiltások csak emelték és vastagították köztünk a falat. Például nem engedtem meg neki, hogy a téli szünet második felét leendő anyósomnál töltse. Hogy miért? Mert a Jani öccsével járt, és nem akartam meghagyni a lehetőséget… Persze csak azért is ott maradt. És jött a szokásos „szülő-gyermek” vita: hogy én biztos azért akarom eltiltani a barátjától, mert magamból indulok ki, hogy én mekkora – nem mondom ki – mi voltam… Naná, ez simán lehet indok, hiszen a „szülő” igyekszik a saját elkövetett hibáitól a "gyermekét" megkímélni… A következő indok pedig az volt, hogy ha le akarnának feküdni egymással, akkor azt máskor, máshol és napközben is megtehetnék. Igen, ez így igaz, de én nem adom alá a lovat, az biztos!

Így hát maradt, én meg jobb híján azzal büntettem, hogy ahány éjszakát marad, annyi hónapig nem kap zsebpénzt. Persze erre megkaptam, hogy ez nem is ő ellene van, hanem magamért, mert szükségem van a pénzre. Na ja. Pont azzal az összeggel voltam kisegítve minden hónapban… A franc sem tudta, hogy ilyen helyzetben mit kell csinálni…

Leendő anyósomra is irtó dühös voltam, hogy a húgomék mellé állt. Beszéltünk vele a Janival, és ő sérelmezte, hogy mi benne nem bízunk meg, ha nem engedjük ott maradni a húgomat. Mi meg elmondtuk neki, hogy ez nem felé bizalmatlanság, hanem elvekről beszélünk, de ha már innen közelítjük meg a témát, akkor a részéről vehetnénk tiszteletlenségnek is, hogy ellenszegül ő is a döntésünknek, konkrétan szemben áll.

Húgommal nagyon eltávolodtunk egymástól ebben az időszakban. Anyu volt a szent, én meg a szemét.

Sajnos koromból kifolyólag nem egyszer kellett szembesülnöm azzal, hogy egyszerűen nem akarják komolyan venni a döntéseimet, sőt. Emlékszem, egyszer a kis húgomat nem engedtem el egy buliba, mert elég sok volt a rovásán, és épp szobafogságban volt. Azt hiszem 13 éves volt. Az invitáló anyuka felhívott telefonon, és konkrétan kioktatott, hogy mit képzelek én, hogy kiszúrok a gyerekkel, blablabla… Kértem, hogy tartsa tiszteletben a döntésemet, és biztosítottam arról, hogy a döntésemnek oka van, természetesen annak kifejtése nélkül. Mire megkaptam, hogy ő egyrészt pedagógus, másrészt jóval idősebb is, ergo mélyebb élettapasztalattal rendelkezik, megint csak blablabla…
Erre én is visszavágtam, hogy ha pedagógus, akkor neki kellene a legjobban tudnia, hogy a következetesség mennyire fontos a gyereknevelésben. És a gyerek marad, punktum. Nyilván nem váltam kedvessé a szemében, de nem is érdekelt azon a ponton.

Voltak gondok a kicsikkel is, mint minden más családban. Ki tudja, hogy kit, ki ágált, ki ellen, vagy ki és miért haragudott a másikra, és miért úgy? De a lényeg az, hogy nagyon nem mentek jól a dolgok.
Horribilis telefonszámlák, iskolai lógások, krepp papíros hajfestések, lázadások, undokságok, hálátlanság, féltékenység…

Nagyon nehéz volt helytállni. Teljesíteni a munkahelyen. Tini és kamasz gyerekek valamilyen „anyjának” lenni. Beszélőkre járni, csomagokat küldeni. Ellátni a háztartást. Életben maradni. 22 évesen…

Ekkortájt alakult ki a refluxom is. Ugyanis a stressz hányások sorozatával jött ki rajtam… Nem egyszer csendes őrültként téptem a hajam a takaró alatt, vagy a fürdőbe zárkózva… Nagyon nehezen bírtam a nehézségeket. Roskadtam a súlyuk alatt, miközben tudtam, hogy állva kell maradnom. Muszáj. Az élet nem rólam szólt, nem adhattam fel. Maradt a belső önmarcangolás, a véget nem érő lelkiismeret furdalás. Mert szerettem volna jó anya lenni, de nem tudtam. Sosem voltam igazán megértő, sem együtt érző. Inkább csak lereagáltam a cselekedeteket, és nehezen ástam mélyebbre, az igazi megértés szintjére. Nagyon sajnálom azt a rengeteg hibát, amit elkövettem. Sajnálom az érzéketlenségem. Sajnálom a tökéletlenségem.

Nyilván voltak jó történések is a mi kis családunkban, de az az igazság, hogy nem sokra emlékszem :(
Egyszer beszélgettem a kis húgommal a fürdőszobában. Én fürödtem, ő hajat szárított. Arról beszéltünk, hogy nagyon távol érezzük magunkat egymástól, és ez fáj mindkettőnknek. Elmondtam neki, hogy pedig szeretem, de nagyon nehéz vele. De mindig szeretni fogom, és remélem, majd én adhatom férjhez :) Nem így lett, de attól még jó visszaemlékezni erre a beszélgetésre. Viszont még mindig szeretem :)

Marci mindig olyan kis bújós, érzékenyebb kisfiú volt. Talán már írtam korábban, hogy mamának szólított. Sajnos bennem nem lelt jó partnerre ölelés, puszilkodás terén, mert eléggé érzéketlen voltam. Pontosabban nem nagyon tudtam mit kezdeni az érzésekkel…

Vannak viszont a mai napig is pozitív érzéseket keltő – néha nevetésbe fúló – tárgyi emlékeim, amik arra emlékeztetnek, hogy csak megérte velük lenni. Ajándékok anyák napjára, levelek, rajzok, fényképek :) Lehet, hogy majd megosztok párat veletek, valamely későbbi bejegyzésemben.

Visszatérve anyura, bár nem nagyon szeretett – sőt – arra jó voltam, hogy csomagokat küldjek…
Bár a leveleiből az jött le, hogy szeret és aggódik értem, de később a naplójában olvastam, hogy utál, meg legszívesebben felpofozna, és ilyen meg olyan szemét vagyok…
A börtönben együtt raboskodott egy nővel, aki a takarító barátomnak a felesége. Tudjátok, akiről írtam, hogy együtt takarítottunk a munkahelyen. Egyébként a gyülekezetből ismerjük egymást. Sokszor Apunak szólítottuk, amúgy.
Sokat segített, amikor együtt mentünk beszélőre. Nem voltam egyedül. Érdekes, hogy a beszélők napján, amikor a hévtől sétáltunk a börtönig, többször felmerült bennem, hogy vajon milyen lehet Tökölön lakni?
És hát nem ide keveredtem? És ha hiszitek, ha nem, a börtön kb. 25 perc sétányira van a lakásunktól…

Janit a börtönben, beszélőn mutattam be anyunak. Röhejes nagyon, de Jani jól vette az akadályokat. Nekem ciki volt azért, de Jani részéről nem éreztem lenézést, sem más ehhez hasonló dolgot sem. Később sem.

A 2000-es évet asszem lezárhatjuk.
Legközelebb áttérünk a következő évre: 2001.
Ha nem is 4, de 1 esküvő és 1 temetés. Rabság, szabadság, új életforma… Még mindig van miről mesélnem.

Velem tartotok?

„Keresd meg a szíved mélyén lakozó kislányt és vigasztald meg!”

Sziasztok :)

Hihetetlen, de több mint fél éve nem írtam már… Hiányoztam? Vagyis nem én, hanem a sztorijaim?

Az az igazság, hogy karácsony előtt semmi kedvem nem volt a családi sztorikat feleleveníteni… Jobbára azért nem kellemes események soráról van szó, és az advent ugyebár nem a szomorkodásról szól.
Szó se róla, rengeteget segít, hogy le- és kiírom a történeteket, de annak is megvan az ideje. Szabadkozásomat lezárva a lényeg csak annyi, hogy nem kívántam könnyek közt készülni az ünnepekre. Ennyi :)

Félév nagyon hosszú idő, ha a történéseket vesszük alapul. Nem is kezdeném el ecsetelni, hogy mi minden történt.

Kiderült, hogy jó sok nyavalyám van, amik persze kezelhetők, jó része gyógyítható is. A lényeg inkább mindezen betegségek lelki hátterén nyugszik, mely tények – igen, tények – valóban sürgős feldolgozást igényelnek. Durván szembesítőek a leírások, de ezeket nem részletezem. Majd máskor. 

Nyilván azért nem sikerült eddig maradandó változást elérnem mind pszichés, mind szomatikus szinten, mert sosem fektettem kellő hangsúlyt a lelki pillérre. Fizikailag talán már teljesen kint van a fejem a földből, de a strucc lelkem még elidőzni látszik odalent…

Ami még mindezeken felül jó hír, hogy már nem akarok meghalni, nem akarom feladni, sem passzív öngyilkosságba (nevezzük nevén: önsajnálatba) süllyedve magamat marcangolni, halálsorra ítéltetni a megélt kudarcaim miatt.
Élni akarok, és ez jó :) Elsősorban a fiam miatt, de már valamennyire magam miatt is. De ez is jó már, nem?

Lelkem és testem gyógyulása érdekében immáron újra eltökéltem, hogy legalább hetente írni fogok, mert „szorulásom” van :D
Mai nap be is vettem a pirulámat, hogy újra szómenésem legyen :)

Most még nem a családi sztorit folytatom, hanem csak hagyom, hogy áradjon, ami már rontva puffasztja bensőmet. Szó szerint.
Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha most elővennék egy képzeletbeli vesetálat, vagy hányózacskót, vagy inkább egy halottas zsákot, és beleokádnék mindent. Ez lesz az önkeresés bugyor, amibe belevágok mindent, ami meggátol abban, hogy végre valahára az legyek, aki igazán én vagyok.

A húgomtól kaptam ma egy levelet, amiben a saját szavaimmal bátorított, viszont:
„Keresd meg a szíved mélyén lakozó kislányt és vigasztald meg!”.

Szerintetek nem bőgtem? Neeeem, csak alapból majdnem egész nap. Ez a mondat volt a nap végén az i-re a pont, ahogy mondani szokták.

Keressem meg a kislányt,
- a kis Sipos Zsuzsit, akinek voltak álmai, és egy ideig hitt abban, hogy azok valóra válhatnak,
- a kis Sipos Zsuzsit, aki úgy érezte, hogy ő tudna jó lenni, és valami sokra hivatott,
- a kis Sipos Zsuzsit, aki bízott abban, hogy ami tesz, az nem hiábavaló,
- a kis Sipos Zsuzsit, aki mindig is szerette az embereket, és szerette volna őket boldoggá tenni,
- a kis Sipos Zsuzsit, akit szeretnek a körülményei ellenére is, és a látszat mögött felismerik őt is,
- a kis Sipos Zsuzsit, aki elhitte, hogy egyszer ő is fontos lesz és talán boldog is…

 

Már jó ideje keresem a kis Sipos Zsuzsit, de olyan mélyre még nem ástam. Viszont azt vettem észre, hogy főleg ebben az évben kezdek kifordulni önmagamból. Mint aki most pótolja be a meg nem élhetett tinédzser éveit, és szinte CSAK lázad, és kitörni vágyik, mint Houdini, leverve minden ráaggatott, nyithatatlannak hitt bilincset.

Mintha törölni vágynám az elmúlt 37 évet, és új lapot húznék… Megszámlálhatatlan dolgok kérdőjeleződnek bennem, kételyeim adódnak olyan dolgokban, amikben mind ezidáig – mondhatni – szentül hittem.

Ezt a kis szösszenet egy régebbi bejegyzésemben írtam, amelyben megosztottam a „Miért nulla az önbizalmam” című fogalmazásomat, mely iromány a pszichológusom által rám osztott házi feladat okán született:

„Szeretném szívből kiáltani: BOLDOG VAGYOK!
Csak én kellenék hozzá, mégsem mozdulok.
Akarat- és érzelem gyenge vagyok.
Nyitnám a kalickámat, de nincsenek kulcsok.
Én erőtlen vagyok, ellenben erősek a rácsok.”
 
Teljes bejegyzést az alábbi linken találjátok, ha érdekel:
http://florence-lily.blogspot.hu/2014/01/miert-nulla-az-onbizalmam.html

Talán pár lépést tettem már előre a fenti vers óta.
Talán a legnagyobb változás, hogy már igyekszem őszinte lenni saját magamhoz, és nem hazugságokkal csitítani a bennem csapkodó, friss levegőre vágyó, szárnyait bontani kívánó gerlét. Nem mintha az önmagam megcsalása előre kifontoltan, szánt szándékkal ment volna végbe… Viszont már felismertem önmarcangolásom mibenlétét, és van mihez nyúlnom, hogy változtassak végre.

Az is nagy változásnak mondható, hogy már többször van bátorságom felvállalni a gondolataimat, az érzéseimet – magam előtt és mások előtt is, még annak ellenére is, ha az épp nem tetszetős.

Nem egyszer saját magammal konfrontálódok, sőt győzködöm magam :) Ez már beteg?
Inkább ne válaszoljatok…:D

Ma nagyon fura napom volt, olyan sírós-pityogós. Fene sem tudja, miért. Vagyis hát tudom, sejtem…
Mert kell nekem zenét hallgatni munka közben, igaz? Azok úgy betalálnak, oly sokszor. Kimondják helyettem is azt, amit még én sem tudok, vagy ha már igen, akkor megerősítik az érzéseket bennem.

Hogy miket hallgattam? Lássuk csak:
Michael Jackson: I just can’t stop lovin’ you…, She’s out of my life
Sade: Jezebel, King of Sorrow…
Jennifer Hudson: I am changing (Dreamgirls)
Beyonce: Listen (Dreamgirls)...

Utóbbi kb. 2 hétben durva őszinteségi rohamaim voltak, és olyan dolgokat is kimondtam, amiket nem feltétlen lett volna bölcs, hogy úgy mondjam… Képes voltam olyan szinten kitárulkozni, sebezhetővé válni, ami szerintem még tőlem is szokatlan. És most irtó bizonytalan vagyok ezek után, kicsit félve „mások” megítélésétől…

Bármennyire is kezd kialakulni bennem egy olyan mentalitás, hogy kezd kevéssé érdekelni, hogy mások miként reagálnak a megnyilvánulásaimra, vagy a gondolkodásomra, mégis azért sokszor erősödik fel bennem az a fájó érzés, hogy vajon továbbra is szeretnek-e majd, vagy egyáltalán kedves maradok-e a szemükben, hogy szépen fogalmazzam meg magam :) Vagy maradok az a szánalmas, szerencsétlen csajszi, akinek mindig van valami nyűg az életében... (Most M.J.J. jutott eszembe: "But you just smile...")

Egyébként is meglepő számomra, hogy ha kedvelnek az emberek, vagy egyáltalán szimpi vagyok valakinek, pedig ez igazolódik be. Például a munkahelyemen nagyon jól érzem magam, szeretem a kollégáimat, főleg a kis csoportunkat. Szeretek bejárni. Felüdülés a lelkemnek, mert az a távmunka megöl.

Hé, erről jut eszembe: képzeljétek, úgy néz ki, hogy vissza is megyek telephelyre dolgozni :) Végre :) Mondhatni 80 %...
Nyilván lenne némi hátránya, de az én szemszögemből főleg előnnyel bírna ez a döntés.

No, de visszakanyarodva a munkahelyre, azt érzem, hogy azért engem is kedvelnek páran, és ez irtó jól esik :) Bár, amikor valamilyen céges buli van, és összefutok valakivel – aminek nagy az esélye, ugyebár :) –, valahogy mindig a Janit (férjemet) keresik. Úgy látszik, hozzá képest én szürke kisegér vagyok bent. Önmagam már nem vagyok elég érdekes, csak ha János is ott van :) Lehet, hogy miatta kedvelnek?
Nyilván – remélem – nem teljesen így van, de néha tényleg tud bosszantani, hogy ha meglátnak, és szinte egyből azt kérdezik, hogy: "János? Hol van? Jön? Mikor?"

Tudtok egyáltalán követni? Eddig igazából sok konkrét dolgot nem is írtam, semmi érdekfeszítő sztori :)

Most már nem is lesz, mert már nagyon éjszaka van…lefeküdni meg már minek arra a 2 órára? Szerintem megnézem a Twin Peaks-et (M2/Petőfi, kedd éjjelente adják, ha valaki nem tudta volna, és vágyna rá, hogy megnézze :))

Folytatás következik... :)