A legutóbbi bejegyzést az alábbi linken találjátok:
http://florence-lily.blogspot.hu/2014/11/csaladi-sztori-8-resz-hol-volt-hol-nem.html
Dióhéjban annyit foglalnék össze, hogy az 1998-99-es évek nem sok kellemes dologgal halmozták el a kis családunkat. Megjártunk több lakhatási lehetőséget, albérletből albérletbe, anyaotthonból anyaotthonba…
Kipróbáltam magam több munkahelyen is – no, nem önszántamból, luxusból, hanem a megélhetésünk kényszere okán. Sajnos 3 gyermekes egyedülálló anyaként nem kapkodnak az ember lánya után, mint potenciális munkaerő – akkor sem, ha épp nem hülye az a valaki, és alapból megérné alkalmazni…
De ahogy a sztorit zártam anno, valóban pozitívabban alakultak az események, és végre jó irányú szelet kapott a vitorlánk. Több szempontból is, hiszen 2000-ben:
- A Remény Magyarországért Alapítvány segítsége révén sikerült elköltöznünk egy másfél szobás albérletbe a II. kerületbe, a Vérhalom utcába. Szuper hely volt :)
- Roni húgom hazaköltözött.
- A Manpower munkaerő közvetítő cégen keresztül sikeresen munkához is jutottam, ugyancsak a II. kerületben, a Detrekő utcában, az McMedia Kft. (média ügynökség) berkein belül, mint recepciós.
- A két kicsit átírattam a II. kerületi, Fillér utcai általános iskolába, ami pár méteres köpésre volt csak a munkahelyemtől.
Ennyi pozitív történés már kezdésnek is több mint vártatok, nem?
És ha már vitorla, hát legyen itt egy vitorlás kép, életem egy jó időszakából (jóval később:)):
Nagyon szerettem a helyet, ahol laktunk (hiába, Rózsadomb nem rossz hely…:)), nagyon szerettem a munkahelyemet, ahol dolgoztam, és az iskolával is elégedett voltam!
A munkahelyemen a kezdetektől nagyon rugalmasak voltak velem. A cég kontójára mindenki rendelhetett magának ebédet egy adott cégtől, és a főnököm még plusz 3 adag étellel támogatott a gyerekek miatt!!! El tudjátok képzelni mekkora segítség volt ez akkor? Leírhatatlan!
Nagyon szerettem a kollégáimat is, és mondhatom, hogy jó kapcsolatom is volt legtöbbjükkel.
Némi idő elteltével recepciósból asszisztenssé léphettem elő a média (TV) vásárlási csoportban. Azt is nagyon szerettem csinálni. Mindig kaptunk mindenféle magazinokat, és eljuthattunk koncertekre is. Lehet, hogy ez nem tűnik olyan hű, de nagy dolognak, de nekem nagyon is az volt, hiszen hol lett volna nekem pénzem mindezekre???
Sőt, van egy barátom, aki takarítással foglalkozott, és nem egyszer mi csináltunk nagytakarítást a cégnél, ami megint csak a főnököm jó indulatát mutatja meg, szerintem.
Még angolt is tanulhattam a munkahelyen, amit azért különösen fontos megemlítenem, mert az egyik legkedvesebb barátságom született ebből a lehetőségből. Konkrétan az angol tanárnővel, Dorcival <3
Persze, nem egyből született meg ez a barátság, de az igaz lett, hogy ami késik, az nem múlik… Bár most már messze kerültünk egymástól (helyileg mindenképp), de szerintem bármikor ugyanott fel tudjuk venni a fonalat, és ha találkozunk, mindig ugyanolyan közel érzem magamhoz!
2000.02.12-én történt meg életem egy nagy történése: Jani, a férjem akkor kért meg, hogy legyek a barátnője!
A gyülekezetből ismerjük egymást, jó barátok voltunk. Először inkább Roni húgomnak volt jó barátja, és végül így közvetve lett nekem is az. Jó ideig az a bizonyos, hosszan tartó plátói szerelem elhomályosította a látásomat, és egyáltalán nem tekintettem úgy Janira, mint férfire, mint potenciális „barát-jelöltre”.
Szerettem őt, mint egy barátot, egy kedves fiút, aki rendszeresen foglalkozik Marcival (öcsém), hogy legyen férfi is a közelében úgymond, ha már 3 nővel muszáj együtt élnie :)
Idő közben persze vágytam arra, hogy legyen barátom (akivel járok :)), még imádkoztam is érte. Szinte konkrétan leadtam a rendelést: legyen magas, barna hajú, barna szemű, legyen romantikus, érzelmes… Akkor még nem tudtam, hogy pont eme igényeimmel szúrok ki magammal a legjobban… Azért szerettem volna, hogy romantikus és érzelmes legyen, mert én nem vagyok az. Vagy nem tudok róla.
No, Jani tökbe-makkba megfelelt az elvárásoknak, leszámítva, hogy neki zöld szeme van…:)
Emlékszem, egyszer istentisztelet után, a Fővárosi Művelődési Ház előtt álltunk, beszélgettünk. Ballonkabát volt rajta. És mintha valami lepel hullott volna le a szemeimről, rájöttem, hogy tetszik nekem. És ettől a pillanattól fogva már másképp tekintettem a kapcsolatunkra…
És eljött a nagy nap :)
2000.02.12. :)
Elhívott randizni. Sanyival és Helennel randiztunk, azzal a párral, akik már oly sokszor kihúztak minket a csávából (korábban már írtam róluk, és még fogok is). Velünk volt a két kicsi is. Helenéknél voltunk, a Zápor utcában, és vártunk még egy párt: Márkot és Mártit. Jani mondta, h menjünk ki eléjük. Menjünk!
Flórián tér, romok, séta kettesben. Egyszer csak Jani megállt, és átadott egy képeslapot. Majd énekelt nekem egy részletet Kovács Kati dalából, az Úgy szeretném meghálálni című dalból. És a zakója vagy kabátja (bocsi, de nem emlékszem) elővett egy vörös rózsát. És megkérdezte, hogy lennék-e a barátnője?
Hát, hogy a csudába ne??? :)
Onnantól kezdve minden szombaton vele randiztam :) Is. Mint ahogy egy korábbi bejegyzésemben már írtam, a gyülekezetünkben a randizás nem a klasszikus értelemben az, sőt, a járás sem.
Kettesben sosem randiztunk, és sosem csókoltuk meg egymást, megőrizvén ezzel a kapcsolatunk tisztaságát, kivédve azokat a bizonyos szexuális kísértéseket.
Nem is volt ezzel semmi baj, mert tudtam, hogy magamért szeret, a személyiségem miatt, és nem amiatt, amit az ágyban nyújtani tudok… És 5 év „szingliség” és önmegtartóztatás után már az is a mennyekbe repített, ha megfogtuk egymás kezét! De tényleg!
Sajnos voltak kevésbé jó történések is a 2000-es évben. Anyut ismét letartóztatták. A munkahelyemen hívtak fel a rendőrségtől, hogy eme tényt közöljék velem, és átadták anyu üzenetét is, miszerint menjek el a gyerekekért az iskolába, és vigyem el magamhoz őket…
Ha már olvastátok a családi sztorik korábbi részeit, a 6. részben (http://florence-lily.blogspot.hu/2014/05/csaladallitas-6-elozmenyek-6.html) írtam arról, amikor anyut letartóztatták. Akkor is felhívtak a rendőrségtől, hogy a 2 kicsi intézetben van, és menjek értük… Nem kis „dejavu” érzés kerített hatalmába… :/
Anyu pénzügyi csalás miatt börtönbe került. Főleg azért, mert ezt a bizonyos csalást a 2 év felfüggesztettje alatt követte el. Mivel már nagyon beteg volt (áttétes tüdőrák), a tököli börtönkórházba került. Így hát megismerkedhettem egy mondhatni új életformával: a beszélő fogalmával, csomagküldések gyakorlatával, és az elektronikus világban is postai úton való levelezéssel… Sajnos az élet azóta reprodukálta a sztorit egy másik családtagommal…remélem utoljára… :I
Mindezek mellé a testvéreimmel sem volt felhőtlen a kapcsolatom. A nagyobbik húgom egyre kevésbé fogadott el engem a gyámjaként – valahol érthető, hiszen csak 5 év a korkülönbség köztünk. Egy 17 és egy 22 éves lány között nem igazán mérvadó. Meggyőződéseimből fakadóan több dolgot nem engedtem meg neki, mely tiltások csak emelték és vastagították köztünk a falat. Például nem engedtem meg neki, hogy a téli szünet második felét leendő anyósomnál töltse. Hogy miért? Mert a Jani öccsével járt, és nem akartam meghagyni a lehetőséget… Persze csak azért is ott maradt. És jött a szokásos „szülő-gyermek” vita: hogy én biztos azért akarom eltiltani a barátjától, mert magamból indulok ki, hogy én mekkora – nem mondom ki – mi voltam… Naná, ez simán lehet indok, hiszen a „szülő” igyekszik a saját elkövetett hibáitól a "gyermekét" megkímélni… A következő indok pedig az volt, hogy ha le akarnának feküdni egymással, akkor azt máskor, máshol és napközben is megtehetnék. Igen, ez így igaz, de én nem adom alá a lovat, az biztos!
Így hát maradt, én meg jobb híján azzal büntettem, hogy ahány éjszakát marad, annyi hónapig nem kap zsebpénzt. Persze erre megkaptam, hogy ez nem is ő ellene van, hanem magamért, mert szükségem van a pénzre. Na ja. Pont azzal az összeggel voltam kisegítve minden hónapban… A franc sem tudta, hogy ilyen helyzetben mit kell csinálni…
Leendő anyósomra is irtó dühös voltam, hogy a húgomék mellé állt. Beszéltünk vele a Janival, és ő sérelmezte, hogy mi benne nem bízunk meg, ha nem engedjük ott maradni a húgomat. Mi meg elmondtuk neki, hogy ez nem felé bizalmatlanság, hanem elvekről beszélünk, de ha már innen közelítjük meg a témát, akkor a részéről vehetnénk tiszteletlenségnek is, hogy ellenszegül ő is a döntésünknek, konkrétan szemben áll.
Húgommal nagyon eltávolodtunk egymástól ebben az időszakban. Anyu volt a szent, én meg a szemét.
Sajnos koromból kifolyólag nem egyszer kellett szembesülnöm azzal, hogy egyszerűen nem akarják komolyan venni a döntéseimet, sőt. Emlékszem, egyszer a kis húgomat nem engedtem el egy buliba, mert elég sok volt a rovásán, és épp szobafogságban volt. Azt hiszem 13 éves volt. Az invitáló anyuka felhívott telefonon, és konkrétan kioktatott, hogy mit képzelek én, hogy kiszúrok a gyerekkel, blablabla… Kértem, hogy tartsa tiszteletben a döntésemet, és biztosítottam arról, hogy a döntésemnek oka van, természetesen annak kifejtése nélkül. Mire megkaptam, hogy ő egyrészt pedagógus, másrészt jóval idősebb is, ergo mélyebb élettapasztalattal rendelkezik, megint csak blablabla…
Erre én is visszavágtam, hogy ha pedagógus, akkor neki kellene a legjobban tudnia, hogy a következetesség mennyire fontos a gyereknevelésben. És a gyerek marad, punktum. Nyilván nem váltam kedvessé a szemében, de nem is érdekelt azon a ponton.
Voltak gondok a kicsikkel is, mint minden más családban. Ki tudja, hogy kit, ki ágált, ki ellen, vagy ki és miért haragudott a másikra, és miért úgy? De a lényeg az, hogy nagyon nem mentek jól a dolgok.
Horribilis telefonszámlák, iskolai lógások, krepp papíros hajfestések, lázadások, undokságok, hálátlanság, féltékenység…
Nagyon nehéz volt helytállni. Teljesíteni a munkahelyen. Tini és kamasz gyerekek valamilyen „anyjának” lenni. Beszélőkre járni, csomagokat küldeni. Ellátni a háztartást. Életben maradni. 22 évesen…
Ekkortájt alakult ki a refluxom is. Ugyanis a stressz hányások sorozatával jött ki rajtam… Nem egyszer csendes őrültként téptem a hajam a takaró alatt, vagy a fürdőbe zárkózva… Nagyon nehezen bírtam a nehézségeket. Roskadtam a súlyuk alatt, miközben tudtam, hogy állva kell maradnom. Muszáj. Az élet nem rólam szólt, nem adhattam fel. Maradt a belső önmarcangolás, a véget nem érő lelkiismeret furdalás. Mert szerettem volna jó anya lenni, de nem tudtam. Sosem voltam igazán megértő, sem együtt érző. Inkább csak lereagáltam a cselekedeteket, és nehezen ástam mélyebbre, az igazi megértés szintjére. Nagyon sajnálom azt a rengeteg hibát, amit elkövettem. Sajnálom az érzéketlenségem. Sajnálom a tökéletlenségem.
Nyilván voltak jó történések is a mi kis családunkban, de az az igazság, hogy nem sokra emlékszem :(
Egyszer beszélgettem a kis húgommal a fürdőszobában. Én fürödtem, ő hajat szárított. Arról beszéltünk, hogy nagyon távol érezzük magunkat egymástól, és ez fáj mindkettőnknek. Elmondtam neki, hogy pedig szeretem, de nagyon nehéz vele. De mindig szeretni fogom, és remélem, majd én adhatom férjhez :) Nem így lett, de attól még jó visszaemlékezni erre a beszélgetésre. Viszont még mindig szeretem :)
Marci mindig olyan kis bújós, érzékenyebb kisfiú volt. Talán már írtam korábban, hogy mamának szólított. Sajnos bennem nem lelt jó partnerre ölelés, puszilkodás terén, mert eléggé érzéketlen voltam. Pontosabban nem nagyon tudtam mit kezdeni az érzésekkel…
Vannak viszont a mai napig is pozitív érzéseket keltő – néha nevetésbe fúló – tárgyi emlékeim, amik arra emlékeztetnek, hogy csak megérte velük lenni. Ajándékok anyák napjára, levelek, rajzok, fényképek :) Lehet, hogy majd megosztok párat veletek, valamely későbbi bejegyzésemben.
Visszatérve anyura, bár nem nagyon szeretett – sőt – arra jó voltam, hogy csomagokat küldjek…
Bár a leveleiből az jött le, hogy szeret és aggódik értem, de később a naplójában olvastam, hogy utál, meg legszívesebben felpofozna, és ilyen meg olyan szemét vagyok…
A börtönben együtt raboskodott egy nővel, aki a takarító barátomnak a felesége. Tudjátok, akiről írtam, hogy együtt takarítottunk a munkahelyen. Egyébként a gyülekezetből ismerjük egymást. Sokszor Apunak szólítottuk, amúgy.
Sokat segített, amikor együtt mentünk beszélőre. Nem voltam egyedül. Érdekes, hogy a beszélők napján, amikor a hévtől sétáltunk a börtönig, többször felmerült bennem, hogy vajon milyen lehet Tökölön lakni?
És hát nem ide keveredtem? És ha hiszitek, ha nem, a börtön kb. 25 perc sétányira van a lakásunktól…
Janit a börtönben, beszélőn mutattam be anyunak. Röhejes nagyon, de Jani jól vette az akadályokat. Nekem ciki volt azért, de Jani részéről nem éreztem lenézést, sem más ehhez hasonló dolgot sem. Később sem.
A 2000-es évet asszem lezárhatjuk.
Legközelebb áttérünk a következő évre: 2001.
Ha nem is 4, de 1 esküvő és 1 temetés. Rabság, szabadság, új életforma… Még mindig van miről mesélnem.
Velem tartotok?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése