Ciki vagy nem – a szükség nagy úr, ahogy mondani szokás –, de én az egyik kolléganőmtől, Anikótól kértem segítséget. És ő volt olyan drága, hogy hajnalok hajnalán miattam felkelt, és elvitt Tökölre, hogy anyut elhozhassuk. És semmit nem fogadott el cserébe, még a benzinpénzt sem engedte kifizetni!
Nagy dilemma előtt álltam a tekintetben, hogy a börtönből mégis hová menjünk? Mehettünk volna a VIII. kerületbe, ahol anyu jó barátja, Sanyi lakott, és aki a befogadója is volt hivatalosan.
Valamint mehettünk volna a mi lakhelyünkre, ahol a gyerekei várták. Csak egy nagy bibi volt. A lakást nem mi béreltük, és ennek az egyik feltétele az volt, hogy anyut nem engedhettem be a lakásba. Hogy mi okból? Merő féltésből, ugyanis anyu több ízben meglopott sajnos, és nem feltétlen volt jó hatással a gyerekekre. Nem azért, mert nem szerette őket – engem ne vegyetek közéjük... Nagyon szerette őket, de vélhetően ágálta is őket ellenem... Bár erre vonatkozóan kézzel fogható bizonyítékkal nem rendelkezem.
No ilyen helyzetben mégis mi a csudát csináljon az ember lánya? Két rossz döntés közül nehéz kiválasztani a kevésbé rosszat...
Vajon kockáztassam az albérletünket azzal, hogy anyut odaviszem?
Vagy kockáztassam meg, hogy még nagyobb közutálatnak teszem ki magam a tesóim részéről, hogy a haldokló anyánkat csak úgy lepasszolom, úgymond?
Kellemetlen lehetett anyunak eleve ez az egész helyzet: börtön, a szabadulás, a kolléganőmre hagyatkozás...
Nem beszélve arról, hogy végre kötetlenül tölthetne időt a gyerekeivel, akik éltetik. Mert mása nem volt, csak ők. És egy halálos kór, ami talán csak a megfelelő pillanatra várt, hogy lecsapjon.
Végül döntöttem. Hazavittem magunkhoz. De nem lett baj a döntésemből. Megbeszéltük.
Anyu állapota sajnos egyre csak romlott. Sokat volt kórházban, és erős fájdalomcsillapítókon élt. Muszáj volt, másképp nem bírta volna. Utolsó stádium, menthetetlen. Egy alkalommal, amikor bekísértem a mentőkkel a kórházba, az orvos már akkor mondta, hogy csak pár hónap lehet hátra. És bár ingerlik az ember fülét a hanghullámok, a tudatig mégsem jut el a mondandó – legalább is annak a súlya biztos nem.
De anyu, mint mindig, a körülményei, a betegségei ellenére elég jól tartotta magát. Még arra is volt energiája, hogy Marci szülinapját megtartsa a kórházban! Bementünk látogatni, és anyu tortával, gyertyával, szalvétákkal készült :)
Jani is a kórházban kérte meg a kezem anyutól, mire anyu kezet csókolt neki. Mert nem csak engem vesz el, hanem az ő gyerekeit is felneveli.
Amikor nem kórházban volt, akkor Sanyinál, az ismerősénél lakott, a Tolnay Lajos utcában.
Egyik alkalommal meglátogattuk őt a két kicsivel, mely látogatás nem sikerült túl jóra. Sőt semennyire sem.
Akkoriban Janival volt 2 füzetünk, amikben leveleztünk egymásnak, cserélgetve a füzeteket.
Ezen a napon is írtam Janinak, mert muszáj volt. Megosztom Veletek a levelem tartalmát, és abból már tudni fogjátok miért. Így most egyszerűbb nekem.
Ekkor a Jani és az öccse többnapos egyedülálló kiránduláson volt a gyülekezettel. A házasok is elutaztak a hétvégére. Magamra maradtam, csak az unokatesóm volt a mentsváram. És a füzet...
Olvassátok:
„Drága Szerelmem!
Remélem, most mélyen szundítasz és szépeket álmodsz, hiszen kimerítő napod lehetett. Korán kellett kelned, jó későn feküdhettél le előző este, szóval nem csoda, ha elfáradtál.
Annyira sajnálom, hogy reggel nem tudtam kimenni Hozzád, de az igazság az, hogy elaludtam (uis a Brigivel elég sokáig beszélgettünk). Pedig annyira szerettem volna ott lenni Veled, és bátorítani Téged!
Tudod, nagyon szerelmes vagyok Beléd, és vágyok rá, hogy sokat együtt legyek Veled. Sokat is gondoltam Rád ma, és egész nap nagyon hiányoztál. Hiányzott a randi, a puszi, és csak úgy, Te magad. De biztos vagyok benne, hogy fantasztikus napod volt ma, klassz ima reggel, bomba beszélgetések... Remélem jó idő volt arrafelé. Nagyon bátorító, hogy Lali is elment, tuti hatással lesz rá, és remélem, hogy nyitni fog Isten felé.
Hosszú volt a mai nap, egész nap mászkáltunk a gyerkőkkel.
Vikit visszavittem Zsuzsa nénihez, a gyerekorvoshoz. Nagyon szeretem őt, még én is hozzájártam kislányként. Rögtön megjegyezte, hogy hallotta a jó hírt, miszerint férjhez megyek. Megkérdezte, hogy milyen vagy, jó pasi-e? Biztosítottam arról, hogy Nálad jobb nincs is a világon, és nagyon szeretlek.
Majd kérdezett anyuról és Öcsiről is. Elmeséltem, mi a szitu, azt is, ami az öcsémmel volt. Mármint azt, hogy elvitte a tévét, amit nekünk adott. Vígan hozzátettem, hogy a naivságom az oka, és nőnöm kéne bölcsességben, stb. Erre ő azt mondta, hogy én nem vagyok naiv, mert 14 évesen sem voltam az. Egyszerűen csak hatalmas szívem van, amit őrizzek meg. És azt is megjegyezte, hogy milyen elképesztő az, hogy a sok nehézség ellenére tudok örömteli lenni, és mosolyogni. Azt is mondta, hogy ezt tanítani kéne, és küld hozzám embereket. Bátorító volt hallani, és tudni azt, hogy mindez Istentől van.
Nézd, Jani! Most hajnali 4 óra van. Igyekeztem bátorító dolgokkal kezdeni ezt a levelet, és még tudnám is így folytatni, de mégsem megy. Nem azért, mert nem történt több bátorító dolog a mai napon, hanem mert túlságosan félek, és nem tudom tovább magamban tartani.
Itt ülök most anyu mellett, és küzdök. Este 9-10 óta iszonyat romlott az állapota. Reniéktől idejöttünk anyuhoz a gyerekekkel, és megvacsoráztunk együtt. Anyu főzött nekünk rizseshúst, nagyon bátorító! Klassz volt együtt, dumcsiztunk. Minden okénak tűnt, legalább is a körülményekhez képest...
Pont benn ültünk a szobában, mikor anyu bejött a konyhából, és gyorsan leült, mert nem volt jól. Sanyinak (akivel együtt lakik) akart mondani valamit, de nem tudott semmit mondani, mert annyira rosszul lett.
A kicsiket kiküldtem a konyhába, hogy ne lássák. Elkezdett rángatózni, és begörcsölni a jobb karja és kézfeje. Jobbra eltorzult az arca, a szemei forogtak, és hörgött. Nagyon ijesztő volt.
Aztán jól lett, mondani akart valamit, de már nem tudott beszélni, csak hangokat kiadni, így nem értettük. Erre ő ideges lett, és megint jött a roham.
Kihívtuk az ügyeletet, de csak másfél óra múlva jöttek. Ez idő alatt kb. 5-10 percenként ismétlődtek ezek a rohamok. Nagyon féltem. Féltem attól, hogy meghal a kezeimben.
Végre kijöttek, megvizsgálták, de csak egy nyugtató injekciót kapott. Azt mondta az orvos, hogy sürgősen találni kell egy krónikus bel osztályt, ahová fekhet, mert ez már a vég, és nem segít, ha a család végig asszisztálja.
Nem mertem elmozdulni mellőle, és nem tudtam mit kezdeni az érzéseimmel.
Nem tudtam, mi a jobb: ha vele maradok, amikor meghal, vagy ha nem?
Nem tudtam, mi a jobb: ha tovább szenved, vagy ha meghal, és megnyugszik végre.
S közben szembe kellett néznem anyuval, és látnom a riadt, vádló tekintetét. Szörnyű volt és félelmetes!
Végül úgy döntöttem, vele maradok. Viszont tanácstalan voltam, nem tudtam, mi legyen a kicsikkel?
Verát nem akartam felhívni, hogy otthon van-e, nehogy megijedjen, és még valami butaságot csináljon. Így Renit kértem meg, hadd vigyem ki a gyerekeket hozzá. Taxival mentünk, és úgy éjjel ¼ 1 körül értünk oda.
Ide kb. ½ 2-kor értem vissza. Anyu rettenetesen nézett ki. Sikerült lefektetni. Melléültem és megfogtam a kezét. Tudja, hogy meg fog halni, és fél...és küzd. És én is félek, és félek a szemeibe nézni.
De egyfolytában imádkoztam magamban, hogy Isten legyen velem, és adjon nagyon sok erőt, és kitartást, és szeretetet, és vigasztalást. Elképzeltem, ahogy mögöttem ül, és bátorít, és átölel. Közben némán, láthatatlanul nyeltem a könnyeim, s mikor anyu rám nézett, fáradt, erőltetett mosollyal üzentem neki, hogy szeretem, és vele vagyok, és nem hagyom magára.
És közben végig imádkoztam, hogy ne féljek, és felkészüljek, és bármi is történik, álljak ellen Sátán kísértéseinek, hazugságainak, és egy pillanat erejéig se jöjjön fel bennem vádlás Isten felé!
Anyu most alszik, én írom ezt a levelet, és közben félek. Félek a tekintetétől, félek a mozdulataitól, és a hangjától. Erős akarok lenni, de nagyon erős bennem a félelem.
De ne aggódj, kicsim, minden rendben lesz. Isten gondoskodik az én erőmről, az örömömről, hogy bátoríthassam és támogathassam a gyerekeket maximálisan. És Téged is, „kicsi” Tem.
Kérlek, imádkozz értem, hogy ne zárjam be a szívem a fájdalom elől, és támaszkodjak Istenre maximálisan, mindent feladva. Nem akarom engedni Sátánnak, hogy letörjön, hogy önsajnálatba vigyen. Igenis hálás leszek, örömteli, buzgó, szerető és bátor!
Jani!
Ez borzalmas!
Anyu most felébredt és megint volt egy rohama. Én nem mertem ránézni.
Még sosem féltem ennyire!
Nagyon rossz!!!”
A Janinak írt levelem eddig tartott, mert ahogy írtam, anyu felébredt. Onnantól kezdve sajnos már nem tudott beszélni, ami igencsak dühítette. Ráadásul a jobb karja lebénult. És nagyon megviselt volt, és sajnálom, hogy ezt kell írjam, de félelmetes is. A kimerültségtől, a fájdalmai okozta leterheltségtől, és a nyugtatóktól/fájdalomcsillapítóktól olyan volt, mint régen, amikor bepiált, és nem aludt. Nagyon rossz volt.
Kihívtam az ügyeletet, mert úgy gondoltam, hogy a helyzet tarthatatlan, és feltétlen segítségre van szüksége anyunak – és nekem is, persze. Kijött az ügyeletes orvos, ismét adott nyugtatót, és elintézte, hogy mentőt küldjenek értünk, és anyut bevigyék a kórházba.
Ekkor már felhívtam Roni húgomat is, de csak annyit mondtam, hogy anyu nincs jól, beviszem a kórházba. A kicsik Reninél vannak, jó helyen. A mostani mobilos időszakban mennyire nehéz elképzelni, hogy akkor még utcai fülkéből telefonáltam.
Siettem vissza anyuhoz. Megmosdattam és összepakoltam neki. Szörnyen érezhette magát anyu. Kiszolgáltatottnak. Ráadásul a lánya előtt, akit nem igazán kedvelt. Ronit biztos szívesebben vágyta volna maga mellé akkor. Sosem derült ki, hogy érzett akkor, talán nem is fontos.
Megérkeztünk a kórházba. János kórház... Annyira nem jó ómen... Apu is ott halt meg.
Anyut megvizsgálták, infúziót kapott. Az orvos közölte velem, hogy anyu szervezete egy ideje már nem reagált az amúgy hatásos rákellenes kezelésekre, és sajnos már csak a fájdalmát tudják csillapítani. Az agyi áttét okozta az agyvérzést utánzó tüneteket is.
Anyu továbbra sem tudott beszélni, de ez nem jelentette azt, hogy ne akart volna közölni valamit. Sok mindent. Dühös volt. Nagyon. Megértem. Bele sem merek gondolni, milyen érzés lehet tudni, hogy napjaid, netán csak óráid vannak hátra...
Reni bejött a kórházba a kis húgommal látogatni. Ha nem is látszhatott jól, anyu biztos nagyon boldog volt, hogy láthatta a kislányát.
Anyu el tudott aludni. Összeszedelődzködtem, és elindultam haza a húgomhoz. Akkor még nem tudtam, mi vár rám, csak egy dal szólalt meg újra és újra bennem, mely helyettem is kimondta, amit én nem mertem:
A Nyugatinál akkor volt egy gyors étterem, a Quick Toast. Ott vettem reggelit, hogy amikor hazaérek, nyugodtan megreggelizhessünk hugival. Meg tudtommal kaja sem nagyon volt otthon.
Hááááát, nem éppen a nyugiba értem haza, ami valahol érthető is lett volna, csak nem ennyire.
Hugi – nagyon anyás lévén – kiborult attól, ami egyre közeledett... Festett egy szívet anyunak. És egy kicsit zavart is volt. Ettől már én is remegtem belül, főleg az átvirrasztott éjszakám után. Kívül „szúúúszáááá” hatás, belül meg ideggörcs rángatott...
És a barátaim épp távol voltak, mert elutaztak. Mind. Egyet kivéve. Az a bizonyos Apu, akivel együtt jártunk beszélőkre. Megkértem, hogy jöjjön át hozzánk. Úgy éreztem, hogy ha záros határidőn belül nincs a közelemben egy ép eszű, nyugodt valaki, akkor csődöt mondok.
Vártuk Aput. Közben sajttal töltött rántott párizsit készítettünk, tejfölös-petrezselymes főtt krumplival. Apunak is, és a fiúinknak, Janinak és Lalinak, akik aznap jöttek haza vidékről.
Bementünk anyuhoz a kórházba. Sajnos az állapota semmit sem változott.
Apu is elkísért minket. Sosem lehetek elég hálás neki ezért az időszakért. Sosem. Mégsem fejeztem ki igazán – sosem. Talán itt az ideje.
Azt hiszem másnap megint meglátogattuk anyut, ugyancsak hárman: Roni, Apu és én. De nem vagyok teljesen biztos a napokban... Anyu nem volt az ágyában. Nagyon megijedtem. Végül ugyanabban a kórteremben volt, csak egy másik ágyban. Bedeszkázva. Nem volt magánál, gondolom a fájdalomcsillapítóktól. Mintha tudatosan tette volna, kezével mintha takarta volna az arcát, és rángatózott. Nem bírtunk sokáig ott maradni. Gyarló húzásnak tűnhet, hogy eljöttünk, de nem bírtam így látni. Szörnyen égetett a látvány okozta maró fájdalom, mely lassan, de biztosan kezdte szívembe vájni a másik szülőm elvesztése okozta tátongó űrt :(
Nagyjából a harmadik napon már egyikünknek sem volt ereje bemenni.
Talán a negyedik napnál járunk. Reninél, az unokatestvéremnél vagyok, a kicsikkel.
Megcsörren a telefon.
Vége.
2001.06.06.
42 évesen ment el, apu halálát követően 6 évvel. 6 nap híján napra pontosan...
Fel sem tudtam ocsúdni a hír hallatán, már zúdult is a nyakamba az újabb jeges vízzel teli veder tartalma. Ugyanis Ronival tudatták először a fájdalmas hírt.
NEEEEEEEEEEEEEEEE!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Gyorsan telefonáltam be a sulijába, hogy nehogy engedjék elmenni onnan, és riasztottam Janit is, Lalit is, hogy menjenek a sulihoz, hátha előbb odaérnek, mint én. De már késő volt. Roni sehol. És most?
Elmentünk a lakásba, ahol anyu lakott, hátha odament. De nem volt ott. Lalinak jutott eszébe, hogy talán a temetőben van. Uzsgyi. Újköz temető. Csak „egy ugrásra” a IX. kerületből... Talán időben odaérünk, és nem lesz baj.
Ott volt. Apu sírján ült, és ott engedte szabadon fájdalmát.
És én megkönnyebbültem, hogy megvan. Nincs baj. Legalább is nem akkora, mint amekkorától félte(tte)m.
Otthon vagyunk. Roni anyu táskájának tartalmát vizsgálja. A gyógyszereket kivettem belőle, hiszen jobb félni, mint megijedni. Erre megkaptam, hogy mit képzelek én magamról, hogy hozzányúlok anyu dolgaihoz. Különben is, biztos örülök, hogy végre meghalt...????????????????????????????????????????????????
Újabb mélyreható tőrdöfés.
Nem elég, hogy átvirrasztottam anyuval a lehető legfájdalmasabb éjszakát...
Nem elég, hogy a halotti ügyintézés, a temetés intézése minden egyes alkalommal arcomba csapja, hogy nincs anyám...
Nem elég, hogy azt sem tudom, anyu vajon tudta-e, hogy igazából szerettem, és szükségem lett volna rá, hogy anyám legyen, és nem fordítva...és azt sem tudom, hogy vajon tényleg annyira utált-e anyu, hogy nem vette észre, hogy én tényleg nem ellene voltam, és csak segíteni akartam...és azt sem tudom, hogy a végén, amikor engem tudott maga mellett, vajon megenyhült-e irányomban?
Nem, mindez nem volt elég. Még azt is megkaptam, hogy „Remélem, a következő évben téged temetünk el”. Ha szó szerint nem is, de közvetve végül bejött, ha a kapcsolatunk alakulását nézem, de ez majd egy későbbi sztori lesz... Szerencsére a mostani kapcsolatunk már jóval érettebb, és talán közelibb, mint valaha!!
Remélem a végén azért csak szereztem egy jó pontot anyunál.
Ha csak egy álmát, és ha csak a legutolsót is, de azt teljesíthettem.
Nem temettük el, hanem kérésére elszórtuk a hamvait.
És a szertartáson csak az 5 gyermeke volt jelen.
Csak mi öten, teljesen szülőtlen :’(
jó Anyám...
mikor a napot újra éled
tán száműznéd percét
a szenvedésnek
mikor megszültél
jó anyám
gondoltad-e akkor
mi vár reám
mikor a lelked másra nyílott
borgőzben ástad meg a sírod
mikor apám nevét is elfeledted
érezted-e akkor hogy
szerettek
gondoltad-e akkor
mi vár reám
ó anyám
mikor a dal már meg se szólal
karod ölelése már nem óhaj
mikor mosolyom tükre sem te vagy
érzed-e anyám
hiányomat
nekem nem kellene drága játék
rongybabát varrnál
be szép ajándék
lenne
csak lenne végre már
akár szegényen is
egy jó anyám
tán száműznéd percét
a szenvedésnek
mikor megszültél
jó anyám
gondoltad-e akkor
mi vár reám
mikor a lelked másra nyílott
borgőzben ástad meg a sírod
mikor apám nevét is elfeledted
érezted-e akkor hogy
szerettek
gondoltad-e akkor
mi vár reám
ó anyám
mikor a dal már meg se szólal
karod ölelése már nem óhaj
mikor mosolyom tükre sem te vagy
érzed-e anyám
hiányomat
nekem nem kellene drága játék
rongybabát varrnál
be szép ajándék
lenne
csak lenne végre már
akár szegényen is
egy jó anyám
(forrás: http://www.poet.hu/vers/67424)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése