Vettem ki szabit aznapra, és kimentem a temetőbe. Pedig nem szoktam.
Nem szoktam, mert egyrészt igyekszem távol tartani magam bárminemű fájdalomtól, másrészt pedig feleslegesnek, hiábavalónak tarto(tta)m.
De mostanában valamiért sokszor bevillant Apu arca, tekintete... Néha szinte már megkérdeztem tőle, hogy szeretne mondani valamit? Mit?
Nemrég egy masszázs alkalmával is Apu volt velem. Unokatesóm masszírozott, és előre szólt, hogy jöhetnek képek, de nem törvényszerű. Viszont masszázs közben nem beszélgetünk, csak utána, de ha úgy érzem, sóhajtsam ki magamból...
A masszázs alatt kellemes zene szólt, és én próbáltam teljesen kiüresíteni az agyam. Nem volt egyszerű.
De a végén csak sikerült. És beugrott egy ovis emlékem, amikor Apu vitt oviba. Minden élesen jött elő: a ház, amelyik 4. emeletén az ovi volt, amely házban laktunk is akkor. Ott volt a nagymamám házfelügyelő, az V. kerületi Aulich utcában. És anyum volt az egyik dajka. De ebben az emlékképben anyu nem szerepelt.
Tehát Apu vitt oviba, rám adta az akkoriban "divatos" horgolt, fehér térdzoknimat, picit megcsavarodva a lábamon. De nem szóltam Apunak, hogy igazítsa meg, pedig zavart. Nagyon sírtam, mert nem akartam oviba menni, sem azt, hogy Apu elmenjen. Volt egy óvónéni, az Ildikó néni, aki nagyon szeretett. Ő leguggolt, és tárt karokkal várt. Egy nagy terembe, ahol volt egy nagy fekete zongora is. Bementem, de igazából nem akartam, és még mindig sírtam. Apu pedig kint állt az öltözőben, és csak figyelt engem, sokáig. Mintha azt várta volna, hogy megnyugodjak.
Ez a sztori valóban megtörtént, leszámítva azt a részt, hogy Apu figyel. Az is igaz lehet ugyan, de erről nincs konkrét emlékem.
A következő képen is ovis lehettem, de valamivel kisebb. Ez a rész nekem is újdonság volt. Olyan volt, mintha egy réten lettünk volna, de mindenképp a szabadban, a természetben. Fogtam a kezét, szaladgáltam. Mosolyogtunk, nevettünk, boldogok voltunk. Csak mi ketten.
Majd a másik pillanatban Apu ringatott, vagy altatott. Pár hónapos lehettem. Aztán csak nézett, ahogy alszom a kiságyamban.
Közben unokatesóm folyamatosan masszírozott, és épp a jobb karomat masszírozta, mikor összekulcsolódtak az ujjaink. És ez annyira gyilkos mód hatott, hogy már nem csak könnyeztem a feltolult emlékek, illetve képek hatására, hanem már szinte áztattam a padlót (hason fekve, persze) :)
Ekkor egy olyan dal szólalt meg, ami számomra félelmetes volt, és a képek is nyomasztóak voltak, amik beugrottak. Pedig ahogy utólag kiderült, az a dal az unokatesóm egyik kedvence... Ez kicsit olyan, mint nekem a Twin Peaks zenéje - gyönyörűnek tartom, és ha valaki számára ismeretlen a sztori, talán ő is. De alapvetően félelmet kelt(het).
E dalban úgy éreztem, mintha a világos és a sötét oldal között lennék. Apu távolabb áll, a világosban anyu van mögöttem a félhomályban. És ahogy a dal lassú léptekkel, egyre fogyasztja a másodperceit, anyu ugyanúgy sző körém egy sötétbarna kosarat, mellyel szinte észrevétlenül, de annál biztosabban választ el Aputól. S közben kárörvendő mosoly sejlik fel, amilyen némán, oly annyira gonoszan.
Rettenetes volt, szörnyen nyomasztó.
Hanyatt kellett fordulnom. Könnycseppek gurultak végig az arcomon. Unokatesóm megpuszilta a homlokom. Gyilkos csók volt. Az a szeretet, ami abból a pusziból áradt, érzelmileg megölt, mint vizes törölközőt facsarta szívemet. De mégis jól esett. Ami ezután jött, az már kevésbé.
Hanyatt feküdtem, tehát, és mintha Apu testébe fordultam volna. Szt. János kórház, traumatológia. Túl vagyok egy agyműtéten, egy 6 napos intenzív utazáson a koponyám körül, lélegeztetőgépen, magamon kívül - látszólag. Mert idebenn nagyon is magamnál vagyok, de béklyóban. Most már lélegzem. Egyedül. Itt ül mellettem a nagylányom. Velem van. Fogja a kezem. Megszorítanám a kezét, hogy éreztessem vele: ITT VAGYOK! SZERETLEK! De elhagyott minden erőm, és egy sóhaj nem sok, annyi nem jön ki a torkomon. Nem tudom kinyitni a szemem, de így is látlak. Megint csak Te vagy mellettem. És én is Veled vagyok...lennék. Szeretném elmondani, hogy maradnék, de nem tehetem. Rám már várnak odafenn. Úgy megsimogatnám búcsúzóul a kis buksidat, én kis csutkám! De mennem kell. Te is menj, hagyj egy kicsit magamra, hogy én is elindulhassak haza. :'(
A könnyeim már belülről fojtogattak, és fenemód mardosott a fájdalom. Mert tényleg ott voltam Apuval, és tényleg csak fogtam a kezét. Mást nem tehettem, hiszen kómában volt. És tényleg aznap ment "haza", amelyik nap anyu nem engedett be a kórházba (http://florence-lily.blogspot.hu/2014/05/csaladallitas-2-elozmenyek-2.html).
Visszatérve a masszázsra, hanyatt feküdtem, és az unokatesóm a szívemnél kezdett masszírozni. Most már önmagam voltam, de mintha újraélesztettek volna. És Apu ott volt balra, fenn a távolban, és azt mondta, hogy ne akarjak még menni, mert nekem még nem kell. Nekem még dolgom van.
Felkavaró és megdöbbentő élmény volt. De megerősített abban, hogy el kell mennem Apuhoz.
És múlt pénteken el is mentem.
De erről majd legközelebb írok. Most már késő van. És még emésztenem kell.
Mert Apu emléke - még mindig "gyötör", hiába már 20 éve ment el...
"Az emlékezéshez nem emlék,
hanem szeretet kell,
s akit szeretünk,
azt nem feledjük el."
(William Shakespeare)
