Hihetetlen, hogy 5 hónapja volt az utolsó családi sztorizgatásom. Röpül az idő :)
Az utolsó bejegyzés linkje itt található, ha szeretnétek elolvasni:
http://florence-lily.blogspot.hu/2014/05/csaladallitas-6-elozmenyek-6.html
Szóval ott tartottam, hogy hivatalosan is a 3 kistesóm gyámjává léptem elő. 1997.09.02. De rég volt.
A felállás akkor: Zsu 19,5, Roni majdnem 14, Viki majdnem 9, Marci 6,5.
Csepelen laktunk, a barátnőm, Ildi lakásában. Ő elköltözött, hogy rendben elférjünk, Kata maradt segíteni, hogy ne legyek egyedül.
Roni végzős volt az "elemiben", így ő maradt abban a suliban. Vikit átírattam Csepelre, de arra már nem emlékszem, hogy egyből, vagy csak a következő évben, amikor már Marci is sulis lett.
Marcit még oviba kellett járatnom, mivel anyu rendszertelenül járatta, így nem kezdhette meg az iskolát.
Mivel én Kőbányán dolgoztam akkor, így a munkahelyemhez közel, a Kocka utcai oviba írattam be.
Nem volt könnyű egyik napról a másikra - szó szerint - egyedülálló lányból háromgyermekes "anyává" válni.
Ha csak a bürokráciát vesszük alapul, az sem volt egyszerű menet - családi pótlék, árvaellátás intézése, gyerekek után járó szabi... Mindenhol igazolni a gyámságot, elfogadtatni magad, mint "szülő". Talán Roni sulijában volt a legkönnyebb, hiszen én is ott végeztem :) A jó öreg Hild :) Nagyon szerettem :)
A tesónevelős időszakból csak főbb történések maradtak meg bennem, hézagos sztorik. Szelektál az agyam vagy mi...
Nem emlékszem arra például, hogy a gyivis történést követően mennyi idővel találkoztunk anyuval. Arra viszont emlékszem, hogy a Gellért téren ültünk le megbeszélni ezt a gyámság dolgot. Próbáltam elmagyarázni anyunak, hogy nem ellene cselekedtem, hanem a gyerekek érdekében, és ez nem egy és ugyanaz. Nem értett meg. Nem is vagyok biztos abban, hogy ez jogos elvárás volt-e a részemről, de akkor úgy éreztem, hogy igen.
Emlékszem, egyik este otthon éppen telefonáltam. A földön ültem, háttal a tévének, amiben épp a Théma című műsor ment, mint később kiderült. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy vendégként anyut említették meg, azaz Sipos Jánosnét. Oké, tudom, nem túl ritka név, de csak hátrafordultam, hogy magam győződjem meg róla, hogy biztosan nem anyu az. De sajnos ő volt! A médiához fordult amiatt, hogy én elvettem tőle a gyerekeit. A sztori természetesen - sajnos hozzá hűen - kiszínezve került a hallgatóság elé.
Az egyházat okolta konkrétan, hogy rajtuk keresztül vettem el a gyerekeket. Ami részben igaz is, mivel fiatal korom lévén útbaigazítást kaptam, hogy miként induljak el. De az ötlet kitalálója úgymond, a döntéshozó én voltam. Hiszen nem az egyház vette magához a tesóimat, hanem én. Bár rengeteg segítséget kaptam tőlük, amik nélkül nem biztos, hogy együtt tudtunk volna maradni...
Visszatérve a színes sztorira, anyu azzal próbálta ellenem, vagy inkább az egyház ellen fordítani a közönséget, hogy a hétköznapi, esti istentiszteletekre hivatkozva, azt a gyerekekre nézve ártalmasnak pecsételte el (mintha az általa/vele közösen átélt éjjeli kocsmázások gyerekként építettek volna - végül is, részeg sosem voltam életemben, annyira megundorodtam a részeg nők látványától, viselkedésétől...).
Azt állította anyu a műsornak, hogy az egyház nem engedett engem orvosi egyetemre!!!! Ha olvastátok már korábbi bejegyzéseimet, abból kiderül, hogy önszántamból nem tanultam tovább, hogy munkát bizonyítva, a szükséges és megfelelő alapokat megteremtve, a tesóimat magamhoz vehessem!
Annyit azért megkérdeztek anyutól, hogy az elmondottak alapján tehát a nagyobb lány lett a gyámja a három kisebbnek? Mire anyu helyeselt, még annyit kérdeztek, hogy mennyi idős a nagylány? 19 - szólt a válasz. "Ez furcsa" - volt a reakció, és Théma lezárva...
Egyoldalú riport volt, ez tény. Sokat nem rombolt, azt hiszem, hacsak az újabb tőrdöfés okozta sebet és a korábbiak hegét nem számítjuk, mely a szívem burkolatját mintázta egyre sűrűbben...
Lila ködök vannak egyébként, sűrűn szőve. Csak bizonyos képek ugranak be.
Marci például Maminak szólított. Eleinte furi volt, majd később már természetessé vált.
Sokat utaztunk együtt, mivel Csepelről Kőbányára mentünk - ő oviba, én "dolgozóba". Többször, amikor beteg lett, bevittem a munkahelyemre, hogy ne kelljen hiányoznom. Volt ott egy berendezett kis lakás az emeleten, oda mindig vihettem, lefektethettem.
Emlékszem, hogy kellett logopédiára járnia, és arra, hogy megtanultak az oviban paprikás kiflit sütni, és milyen büszkén mesélte a receptet, a technikát. A jelére viszont nem emlékszem. Ez a kép viszont megmaradt az ovis fotózásból:
Farsangon tini nindzsa teknőc volt. Erre is csak azért emlékszem, mert kép van róla:) Próbáltam neki valami jelmezt eszkábálni, ami elég cikis lett, amúgy. Csóri kölyök:) Bár szerintem ő annyira nem érzékelte ezt akkor:) Az ovis ballagás viszont cikibb volt. Nem volt a gyereknek ünneplő nacija. Úgy volt, hogy az egyik kollégám hoz egyet a nagy nap reggelére, de sajnos elfelejtette, így egy kék sortban ballagott el. Sajnálom:(
Viki mindig olyan kis lázadós volt egyébként. Pedig igazából elég közel állt hozzám, mert amikor kicsi volt, talán vele foglalkoztam a legtöbbet. 10,5 éves voltam, amikor megszületett. Születése évében volt a Roni húgom szembalesete, ami miatt extra odafigyelést igényelt, így Viki többnyire rám volt bízva. Éveken át.
Már kicsinek is elég kiforrott egyénisége volt, nem az az orránál fogva vezethető valaki.
Roni tanítvány volt, és jó támaszom. Nemcsak ezért, persze:) Emlékszem, a ballagására eljött anyu is.
A továbbtanulását teljesen egyedül intézte, határozott volt és talpraesett. Járt egy sráccal az egyházban, akiben agyon szerelmes volt. Emlékszem, milyen boldogan jött haza a randijáról, hogy barátnő lett:) Bíztam benne, hogy hamarosan én is követem, de jócskán várnom kellett még erre.
Anyu többször is ellátogatott hozzánk, volt, hogy vett cipőt a gyerekeknek, vagy főzött... Sajnos a pénz szagát is megérezte, mert egyszer helyettem vette fel a családi pótlékot, amit gondolom a gyerekekre költött, de azért mégis csak...
Ez is egy be nem vallott tette volt, de nem következmények nélkül. Emlékszem, mennyit jártam a postára meg az államkincstár (nem tudom akkor mi volt a nevük) nyakára, reklamálva az elmaradt családi pótlékot - ami ugye 3 gyerekre nézve, emelt szinten, nem volt elenyésző büdzsé kiesés. Végül az arcomba tolták az utalványt, amit ÉN írtam alá, hogy átvettem, és hagyjam már őket. Egyértelműen nem az én szignóm volt, és egyértelműen anyu kézírása...Nem bevallott tett volt, de onnantól kezdve muszáj volt résen lennem, és nem engedtem, hogy felügyelet nélkül legyen a gyerekekkel.
Valahol egyébként féltem az esetleges hazudozásaitól, ármánykodásaitól is. Nem akartam, hogy bárminemű rombolást vihessen végbe a "családunkon", az érzelmi zsarolás mestereként, esetleges maradandó lelki sebeket hátrahagyva valakiben. Talán túlzott volt a féltés részemről, de bár nem igazi anya voltam, mégis néha előtört bennem egyfajta "anyatigris" feeling.
Mert a gyermek, mint olyan, könnyen befolyásolható, lelkileg észrevétlenül, még akaratlanul is gyötörhető. Elég volt amin a nagyobbak keresztül mentünk, nem akartam az esélyét sem megadni annak, hogy a kicsik is megízleljék. Mert bár kaptak kóstolót, mégis azt hittem, a helyzet még menthető.
Nem mintha én a megtestesült tökély lettem volna, nem az a Mary Poppins kategória:)
Rengeteg "szülői" hibát követtem el. Többnyire szerintem tudatlanságból, esetleg naivságból, sőt, talán még önzésből, büszkeségből is. Nem volt feltétlen a legüdítőbb időszak a velem eltöltött néhány év, de talán pár fokkal mégis jobb/könnyebb, mintha anyuval maradtak volna.
Íme egy halovány fotó, ami talán az első évünkben készült (szerintem egyértelműen felismerhetők vagyunk):
