Eljött hét január utolsó napja. Az év első hónapja véget ért.
Eldöntöttem év elején, hogy a 2014-es év a változás éve lesz számomra, azon belül pedig a januárt a felzárkózás havának szántam.
Lássuk mi valósult meg:)
Célok:
- jogsi megszerzése
- mínusz munkaidő ledolgozása
- diéta és sport tekintetében egyfajta ütemezés kialakítása
- havi programok:
Február közepe volt a cél. Viszont technikai okok miatt úgymond, januárban csak kétszer voltam vezetni mindössze. Az oktatómnak családi okokból külföldre kellett mennie, holnap jön csak haza. Kérhettem volna másik oktatót, de őt már megszoktam, kialakult egyfajta bensőséges viszony is köztünk (nő!), és az ő kocsiját ismerem. Ha már eddig kibírtam, úgy döntöttem megvárom. Így ez tolódik, de kivételesen ez most nem az én "saram" :)
2. Mínusz idők
Jelentem kinyírtam:) Jelenleg majdnem 2 óra pluszom van. Pipa:)
3. Ütemezés
Több verziót is kipróbáltam a mozgásra vonatkozóan, és olybá tűnik, hogy a hajnali (~5:15-től) torna válik be a leginkább. Heti 3-4x 20' Rubint Réka, hétvégén 1x valami hosszabb - jobbára nem Réka, de majd elválik.
Így a reggeli is megvan 7:00-ig:)
Összességében pozitívan zárom a hónapot:)
Ti is így látjátok?
Ha nem is mindent sikerült kiviteleznem, mégis elégedett lehetek!
Remélem Ti is hasonlóképpen pozitívan zárjátok az első hónapot, és rendületlenül mentek előre, hogy elérjétek a céljaitokat:)
Elbukok én is, persze, mint minden esendő lény e földön, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy mindig képesek legyünk felállni, és folytatni, amibe belevágtunk!
Gondolkodtam már azon, hogy a februári hónapnak milyen témát adjak. Még nem jutottam dűlőre, de a hétvégén kiötlöm, és megosztom:)
Miért nulla az önbizalmam? Jó kérdés. Miért?
Nulla? Azért talán egy kicsivel több…
Bár érdekes, hogy a férjem is ezt a területet
emelte ki, amin igencsak sürgősen el kell kezdenem dolgozni, mert nem sok jó
származik belőle…Biztos.
Nem is olyan könnyű feladat leírni. Sőt, nem
hogy leírni, de egyáltalán tudni. Én meg azt hittem, hogy majd le sem tudom
venni az ujjaimat a billentyűzetről, és hűűű, majd hogy ömlenek a szavak, és
dehogy férek én bele a két oldalas terjedelembe. Aha. 8 sor. 9. Ennyit
sikerült, és még semmit nem írtam. A lényegről. A kérdésről magáról.
Jó lenne most egy kicsit terelni, filozofálni
arról, hogy mi is az önbizalom? De nem ez a cél, nyilván. Csak hebegek és
habogok, és lövésem sincs honnan induljak el. 11.
Bizonyos értelemben igen, azt hiszem kevés az
önbizalmam, de talán nem nulla. Azt hiszem, hogy eredendően az anyukámmal való
kapcsolatomban gyökerezhet a dolog. Kis korom óta anyu igen csak „használt”
engem, de valahogy sosem volt elég jó, amit vagy ahogy csináltam. Illetve ez
így nem teljesen igaz. Alapvetően lehet, hogy pont az volt a „baj”, hogy jó
volt, és csak egyfajta féltékenységi támadás volt anyu részéről a lekicsinylés.
Gondolom most konkrét példát kellene írjak, igaz? Hát jó.
Példaképp az érettségi időszakát emelném ki,
amikor is anyu a barátjával vidéken árulta a családi házunkat, amíg mi – a
három kisebb testvérem és én – anyu barátjának a bátyjánál laktunk egy
szoba-konyhás, folyosói WC-s, fürdőszobamentes lakásban. Úgy kellett készülnöm
az érettségire, hogy közben a három gyereket is el kellett látnom. Nappal
gyereknevelés, éjjel tanulás. Egy érettségi napra kb. 1-2 éjszakai tanulási
idő. Még sok is, nem? Természetesen nem virítottam a vizsgákon. Történelemből
póttételt húztam, annak ellenére, hogy szín ötös voltam az év folyamán. A tanár
le is hidalt egyből. Így az kettes lett. Magyar írásbeli színötös, a tanár
ódákat zengett a dolgozatomról. Jó a rövid távú memóriám. Végül is előző éjjel
tanultam meg Madáchot. Nyelvtan hármas, így összességében a magyar négyes lett.
Fizika is. Mázlim volt. De tényleg. Szakma elmélet jó, gyakorlat közepes. És
hogy hol csúsztam meg? Hülyeség az egész, nyilván a fáradtság is bejátszott.
Egyszerűen nem készítettem elő mindent vizeletvizsgálathoz. És nüansznyi hiányosságok.
És ott bőgtem a magyar tanárnak, mert oltárira le voltam törve, mert én orvos
akartam lenni…no de ilyen érettségivel?
Szóval ha átlagot nézek, és ha jól is
számolok, akkor az annyi, mint 3,75. Nem éppen dicsekvésre méltó, de azért nem
feltétlen szégyenletes sem. De erre én mit kaptam az anyámtól? Azt vágta a
fejemhez, miután hazavittem az érettségi bizonyítványomat, hogy apám szégyene
vagyok! Mert tudta, mennyire szerettem aput, és tudta, hogy mekkorát vág a
szívemen ezzel a mondattal, és tudta, hogy még el is hiszem! Pedig nem akarom.
És valahol tudom, hogy nem így lenne.
Más. Mindig sokat hiányoztam az iskolából, és
sok esetben nem magam miatt, azaz nem voltam beteg. Jobbára anyu volt másnapos,
és kellett valaki, akit csicskáztathat. Sokszor kiíratott a dokival, így
gondoskodván a külön bejáratú cselédjéről. Napjában ezerszer leküldött a
boltba, meg ide-oda, én meg nem győztem „bújkálni”, hogy az osztálytársaim ne
vegyenek észre, hiszen az iskola nem volt messze. Anyu még járógipsszel is
otthon tartott. Suliba nem mehettem, de boltba egy nap több ízben is. Aztán meg
engem kérdezgettek a boltban, hogy miért nem vagyok iskolában? Ja. Azt én is
szerettem volna tudni…
Az osztálytársaim nem szerettek. Kilógtam a
sorból. Egy koravén, zárkózott valaki voltam, aki sokat lóg. Így látták ők.
Viszonylag jó tanuló voltam. A tanárok szerettek, én is őket. Meg gondolom
szántak…
Azzal a döntéssel mentem középiskolába, hogy
szakítok az eddigi szolgasággal, és igenis osztályelső leszek, és lesznek
barátaim. Meg is valósítottam. Valóban osztályelső lettem (igaz, csak elsőben), és barátokra is
szert tettem. És elkezdtem pasizni is. Ha már homár, legyen kövér, nem igaz?
Persze a „jólét” nem tartott sokáig. Elkezdődtek a hiányzások, a szolgaság
folytatódott…mit tehettem, hiszen én csak a „gyerek” vagyok, azt kell tennem,
amit mondanak a szülők. Az osztályfőnököm meg a plafonon volt, amikor elkezdtek
romlani a tanulmányi eredményeim. Az már nem volt rendben szerintem, hogy az
osztály előtt savazott, de valahol azért jól esett. A sav maga, igen, mert nem
mart, hanem simogatott. Ki ne örülne, ha azt mondanák róla, hogy korábban az ő
dolgozata és felelete volt az etalon? Még ha ez most nem is így van? Később meg
amiatt volt kiakadva, hogy sorra le- és feladtam a céljaimat. Először orvos
akartam lenni. Aztán már elég lett volna a főiskola: diplomás ápoló, szülésznő
vagy védőnő. Egy fokkal lejjebb, valamivel később már csak a felnőtt szakápolói
képesítésben gondolkodtam. Végül maradt az általános ápolónői és asszisztensi
érettségim, és irány a kórház. Vérzett értem a szíve, ki is fejezte. Jól esett
nagyon, de csak nem hagyhattam, hogy a testvéreim akár intézetbe kerüljenek
anyu miatt, és közvetve miattam, ha nem teszek semmit értük. Azt meg csak munka
mellett lehet.
A tanáraimtól kaptam a legtöbb törődést, azt
hiszem. Hittek bennem, látták bennem a lehetőséget. De vajon mit érek vele? Mit
értem? Lehet, hogy még ma is ebből táplálkozok?
Miért nulla az önbizalmam?
Lássuk. Úgy érzem, hogy itt vagyok 35 évesen,
és semmit sem tudok felmutatni. Egy sima középiskolai érettségim van, egyszerű
ápolónői képesítéssel, ami valljuk be, a mai világban nagyjából a nullával
egyenlő.
Úgy érzem, hogy kudarcba fulladtam az életem
számos területén. Isten tanítványaként, feleségként, anyaként, testvérként. Van
bennem egy elképzelés, egy álom vagy legyen idea, ami szerint léteznem
illene/kellene, és valahogy nem tudom megugrani a lécemet. De lejjebb adni sem
vagyok képes. Legalábbis úgy érzem. És emiatt folyton lelkiismeret furdalástól
gyötörve élem az életemet. Késztetést érzek arra, hogy megoldjak problémákat,
és sok esetben úgy érzem, én vagyok a felelős, vagy nekem kellene lennem. És ha
nem jól sül el, akkor egyértelműen én vagyok a hibás. Az agyam néha próbál
meggyőzni a realitás talajára állítva, de csak megingok, és bedőlök a saját
hülyeségemnek. És egyszerűen úgy érzem, hogy a saját kalickámba vagyok bezárva,
és még sem bírok szabadulni.
Miért nulla az önbizalmam?
Mert nem érzem jól magam a bőrömben. Csúnyának
érzem magam amiatt, hogy ennyire meghíztam, annak ellenére, hogy igazából én
tehetek róla, és én nem teszek ellene. Nehezen megyek emberek közé, mert attól
félek, hogy kinéznek, lenéznek. Érzékeny vagyok a szépre, de nem megyek a
közelébe, mintha nem lennék rá méltó.
Miért nulla az önbizalmam?
Talán mert tele voltam ambícióval, alapvetően
egy tehetséges, kreatív ember vagyok, mégis egy senki. Emlékszem, hogy
grafikus/divattertvező vagy orvos akartam lenni. A szüleim nem engedték, hogy
képzőművészeti középiskolába menjek, mondván, abból nem élek meg. Így maradt az
egészségügyi. Mintha az jövedelmezőbb lenne…
Érettségi után is több terület érdekelt volna:
orvostudományi egyetem, iparművészeti vagy képzőművészeti egyetem, bölcsészkar
angol szak…Szerettem volna orvos lenni, sebész vagy szülész-nőgyógyász. Az
igazságügyi kórboncnok is vonzó hivatásnak tűnt. Szívesen tanultam volna meg
rajzolni, festeni. Szerettem volna divattervező lenni. Az is felötlött bennem,
hogy össze lehetne vonni a kellemest a hasznossal: boncolni és anatómia atlaszt
rajzolni. Szerettem az angolt, szerettem volna mélyenszántóan ismerni a nyelvet
és használni is, persze. És mindebből maradt a nagy büdös semmi. Bár
„élményben” jócskán volt részem, nem volt unalmas az élet így sem…
Miért nulla az önbizalmam?
Mert gyenge a karakterem, úgy érzem. Nem vagyok
kitartó. Fellángolok, aztán nem fejezek be semmit. Halogatok. Fegyelmezetlen
vagyok.
Nem érzem jól magam azzal, amit csinálok,
ahogy csinálok, aki vagyok. Sokszor abban sem vagyok biztos, hogy ki vagyok.
Elfáradtam azt hiszem. Talán az eddigi életem
másokról szólt, és már nagyon szeretném az ellenkezőjét. És emiatt is
lelkiismeret furdalásom van, és önzőnek érzem magam. És szeretetlennek.
Szeretném végre megvalósítani önmagam.
Szeretnék boldog lenni. Sokszor úgy érzem, hogy szeretnék egyedül élni, és nem
tudni senkiről sem a környezetemben. Sokszor azt kívánom, bár sosem lett volna
egy testvérem sem. Mert ha mai napig félremennek, folyton magamat okolom. Mert
hülye vagyok, tudom, de csak marcangol a bűntudat, és nem tudom, hogy
szabaduljak ettől. Pedig már nagyon szeretnék.
Azon gondolkoztam ma, hogy pár nap múlva véget ér a január, melyet a felzárkózás havának neveztem ki. Ehhez méltóan pénteken "riport" érkezik.
Ma sikerült egy kicsit hosszabban beszélgetnem egy barátnőmmel, ami igen csak jól esett. Rég beszélgettünk már. Annak idején kb. 3 évig egy Biblia-körben voltunk, aztán Timiék (férj + 2 gyerek) kiköltöztek Albániába, hogy ott vezessék a gyülekezetet. Hosszúra nyúlt. Most itthon vannak, és most minket vezetnek. Pár hónapja már visszajöttek, de még nem beszélgettünk úgy igazán, így sok mondanivalóm volt. És nagyon jólesett a rám szánt idő, az érdeklődés, az odafigyelés. És segített, hogy össze kellett foglalnom vagy 2 év történéseit, és így hallva magamat, könnyebb volt némileg objektívvé válni a helyzetemet tekintve.
Mert mi is történt?
Az elmúlt 2 év mély repülés volt minden tekintetben: lelkileg, érzelmileg, fizikailag... Melyek ugyebár kölcsönhatásban állnak egymással.
Akinek van legalább egy gyermeke, tudja, hogy az abból fakadó sok-sok öröm bizony nem kevés kihívással is jár. Az ember nem csak saját magával néz farkasszemet, de a házassága is próbára van téve. Onnantól kezdve, hogy gyermeked van, a pihenés, mint olyan, új formát és kiterjedést nyer. Megváltozik mind a hossza, mind a mélysége, mind pedig a rád gyakorolt hatása.
2012 szeptembere több szempontból is mérföldkő volt az életünkben:
- kisfiam elkezdte a bölcsit
- én elkezdtem dolgozni
- egy hozzám igen közelálló személy börtönbe került.
Szerintem nem kell ragoznom. A helyzet annyiban változott, hogy a kisfiam tavaly szeptember óta ovis. Egyébként pedig egy szuperérzékeny, 3,5 éves, gyönyörű és okos kisfiú, aki egy ideje a dackorszakát éli, igen intenzíven:)
A férjemmel a kapcsolatunk jobbára logisztikai kapcsolattá minősült, az együttélés jobbára együttlakássá... És igen, mi is beleestünk - pontosabban beleléptünk - abba a csapdába, hogy a gyerek mindenekelőtt, ugye.
Rengeteg új dolgot fedeztem fel önmagamban, mióta anyává váltam, és nem mindegyik felismerés volt élvezetes számomra. Valamiért én azt gondoltam magamról, hogy én anyának születtem, ez a vágyott állapot, és mindig az volt az álmom, hogy 3 gyermek édesanyja leszek. De ez az idea igencsak megbukni látszott. Jelenleg ott tartok, hogy egy gyereknél megállok.
Elgondolkodtam azon, hogy miért is akartam én 3 gyermeket?
Arra jutottam, hogy bizonyára azért, mert bár 4 kisebb testvérem van, a 3 legkisebbel foglalkoztam a legtöbbet. 5 éves voltam, amikor a nagyobbik húgom született, közel 11, amikor a kisebbik, és 13, amikor a legkisebb öcsém. A nagyobbik öcsém és köztem mindössze 16 hónap van.
Anyu sokszor rám bízta őket, amit hol jól fogadtam, hol nem...normális. De az életem részévé vált. 14 évesen már rendszeresen 3 gyerekkel jártam játszótérre, de élveztem:) Egy ideig:)
Pár évig neveltem is őket gyámként, az sem most volt.
De erre vezetem vissza azt a bűvös hármast, nem a magyar népmesékre:)
Mindig is odáig meg vissza voltam egy kismama látványától, a szoptatás bensőséges mivoltától, az anyaság szavakba nem önthető világától.
Sokat is rajzoltam e témában. Emlékszem, egyszer agyagból meg is formáztam Leonardo da Vinci egyik rajzát, mely egy nyitott anyaméhet ábrázol, annak magzatával. Sajnos már nincs meg, de reprodukálható:)
Talán az anyaság téma számomra a boldogság megfoghatatlan fogalmával vált eggyé.
A téma mai napig vonz, nem véletlenül szeretnék dúla lenni.
De kívülállóként jobb vagyok, mint résztvevőként.
Csalódtam magamban, mert többet gondoltam magam felől.
Kitört belőlem valami önmegvalósítási vágyféle. Egyszer csak arra döbbentem rá, hogy szinte sehol sem tartok az életemben, az önbecsülésem nagyjából a nullával vált egyenlővé. Egy élő kudarcnak véltem a létezésem.
DE!
Eljutottam arra a pontra, hogy végre változtatni szeretnék. Immáron lelki segítséget is igénybe vettem, pszichológus formájában. Első beszélgetésünk alkalmával végkövetkeztetés gyanánt, házi feladatot kaptam: írjak egy fogalmazást arról, hogy miért nulla az önbizalmam. Hoppá.
Következő bejegyzésemben azt is elolvashatjátok.
Szeretném felhívni a figyelmeteket, hogy a fogalmazásomat csakis olyan megfontolással teszem közzé, hogy azzal - esetleg hasonló cipellőben járóknak - segíthessek, és azért, hogy egy év múlva, amikor visszatekintek, az ellenkezőjéről tehessek "tanúbizonyságot":)
Azért is kezdtem blogot írni, hogy változzak. De hisz ezt már tudjátok.
Hogy végre ne dagonyázzak a saramban, hanem megmosdjak:)
Mert abba a pocsolyába nemcsak be lettem lökve, de magam is számtalanszor beleléptem, sőt belehemperegtem.
A változás elkezdődött. De az egyensúly még nincs meg. Nem is várok hirtelen csodát.
De azt már most látom, hogy egyelőre azokon a területeken produkálok változást, melyek a családomon kívül esnek. Lásd életmódváltás, önmegvalósítás felé vezető tervek, lépések.
De itthon még bizony vulkánként tudok kitörni, és bűzlök és égetek.
Az indulataimat sokszor nehezen tartom kordában, és ha nem tartanának vissza a - viszonylag - józan érvek, bizony néha ölre mennék. Magamtól is megijedek néha, de ez az igazság. Ez is egy csalódási pont magam irányába, de eldöntöttem, hogy nem fogok letörni. Látom, hol a hiba, és inkább elkezdek dolgozni azon, hogy a gyengeségeimből erősséget kovácsoljak:)
Ha most megkérdeznél engem, vagy a férjem, hogy mi most a legnehezebb vagy legmegpróbálóbb dolog az életünkben, egyöntetűen azt felelnénk, hogy a hiszti. Mármint a kisfiam ezirányú megnyilvánulásai. Ami kori sajátosság, persze, de ennyivel nem lehet lezárni.
Próbáljuk kezelni. Én most olvasom a Szuperérzékeny gyerekek című könyvet (Elaine N. Aron tollából), ami ad néhány igen jól használható támpontot.
Érdekességképpen egy cikk: http://www.nlcafe.hu/noklapja/20121124/szupererzekeny-gyerekek/.
Ma is olvastam a könyvből, és tudjátok mi jutott eszembe? A mai nap úgy látszik ilyen "eszembe jutós" nap:)
Szóval mindig fejnél kell megnézni, mi a helyzet, ugye?
A gyerekek általában is érzékenyek a szülők hangulatára,ha nem akarod, akkor is vágják, mi a tényleges szitu, mutathatsz bármit. Egy szuperérzékeny gyerek még inkább...
Nem is ez a lényeg. Szóval "Fejtől bűzlik a hal", tartja a mondás.
És nekem a felfekvés (egyszerűen és röviden: hosszan tartó fekvés során kialakuló bőrhiány, mely akár csontig hatoló is lehet) jutott eszembe. Zorán hangzik, gondolom, de higgyétek el, találó.
Mert nem elég a felfekvést egy sima felszíni törléssel megtisztítani, főleg, ha már fekélyesedik.
Mélyre kell hatolni, és gyilkolni.
Majd sebet kezelni, bekötözni.
Persze a legjobb a megelőzés lenne.
Szóval nem elég csak a hisztit kezelni.
Magunkba kell nézni, és kinyírni minden nem odaillő gondolkodást, viselkedést.
Majd szeretni, megbocsátani, és priorizálni.
Persze a legjobb a megelőzés lenne:)
Még nem késő:)
"De egyet teszek:
ami mögöttem van, azt elfelejtve,
ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé,
Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért."
Mikor is írnék, ha nem éjjel, igaz? Már lassan kezd az életformámmá válni:)
Kaptunk laptop töltőt, így már nincs akadálya, hogy írjak:)
2 nap telt el legutóbbi bejegyzésem óta, így annyira nem is vagyok elmaradva, mint ahogy éreztem.
Képzeljétek, csütörtökön hajnalban keltem.
Eredetileg azt terveztem, hogy beülök melózni, de aztán máshogy döntöttem.
A férjem 6-ra ment dolgozni, így 4:15-kor kelt. A gyerek pár perccel később riadt meg, pisilnie kellett. Nem is feküdtem vissza utána. De nem is dolgoztam:)
Bevettem a pajzsmirigy gyógyszeremet,
készítettem magamnak egy forró, igen finom, citromos Earl Grey teát - imádom!
Aztán elővettem a Bibliám, meg azt a kis füzetemet, ami alapján tanulmányozom mostanában.
Nagyon jó kis füzetke, kifejezetten nőknek íródott a Szentírás Szövetség (http://szentirasszovetseg.net/) által. Minden napra egy kis rövid idézet, rövid mondandó, de mégis ügyesen felépített. Ez kell egy családos nőnek. Aztán a tanulmányozást még ki lehet egészíteni, igényekhez mérten.
Most Józsué könyve van a porondon. Többször elhangzik a könyvben, hogy Isten eképp szólítja fel Józsuét: "Légy erős és bátor!" Az is lesz, de nem a saját erejéből, hanem mert Istenre támaszkodik.
"Légy hát erős és kitartó,
s ügyelj, hogy mindenben a törvény szerint járj el, amelyet szolgám,
Mózes szabott neked; ne térj el tőle se jobbra, se balra, hogy minden úton sikerrel járj.
Ennek a törvénynek a könyve legyen minden időben ajkadon;
fontolgasd éjjel-nappal, ügyelj, s mindenben ahhoz szabd tetteidet, ami benne írva van.
Akkor szerencsés leszel minden vállalkozásodban: sikerülni fog neked.
Hát nem azt a parancsot adtam neked, hogy légy erős és kitartó?
Ne félj és ne aggódj tehát, mert az Úr, a te Istened veled lesz mindenütt, ahova csak mész."
Józsué könyve 1:6-9
(Ószövetség)
Hát nem felemelő?
Nekem is elsősorban Istenre van szükségem, így elsőre feltöltöttem a kis lelkem:)
Aztán gondoltam egyet, és betettem a Rubint Réka dvd-t, kiválasztottam az egyik 20 perces combos progit, és nekiálltam. Hát, videóra nem merném rögzíteni, amit így hirtelen produkáltam, de megérte:) A combjaim kőkeményre bedurrantak, még most is izomlázam van...Már akkor reggel kihívást okozott a lépcsőzés...
Vicces volt azért. Előre szólok, hogy nem célom bárkit megbántani, sem Rékát, sem a rajongóit, de az az igazság, hogy - szívem szerint -, ha nem kellenének az instrukciók, lenémítanám.
HŰŰŰ-HAAAA ;)
Valahogy nekem nem jön be ez a stílus. Jó, amit csinál, szó se róla. Csak hallgatni ne kelljen.
Engem Béres Alexandra jobban motivál. Valahogy kedvesebb.
Réka egy kicsit agresszív nekem, bár biztos vagyok benne, hogy teljesen jó szívvel és segítő szándékkal motivál így.
Ki-ki a maga módján. Kinek ez jön be, kinek az...De azért csinálni fogom még párszor, mert hatásos:) De váltogatni fogom a lemezeket.
Megfordítom:D
Dehogy:) Ennyire nem vagyok Szőke...
Ja, és a Bárány Attila sem semmi. Öregszik már ő is, nemcsak én:) Hihetetlen. Emlékszem, amikor még 16 évesen - azaz húúúúúsz évvel ezelőtt, de duuuurva -, a Hully Gully discoban ott táncikáltunk az általa kavart muzsikára. Barátnőm odáig meg vissza volt érte...Tényleg a barátnőm, na, nem én:) Nem az esetem:)
De jó volt.
Muszáj belinkelnem ide az egyik, akkori kedvencem:
Hallgassátok, míg olvastok:)
A lényeg, hogy lenyomtam a 20 percet, és épp befejeztem a tusolást, mikor megébredt a kisfiam. Szinte percre pontosan hatkor.
És elindult a nap.
Kutya fáradt voltam a végére, szó se róla:)
De SIKERÉLMÉNY volt:)
Jónak tűnik ez a hajnali mozgás dolog, mert az Istennel töltött idő miatt felkelnék, 7 óráig a reggelinek is meg kell lennie, pajzsmirigy gyogyó úgyis jóval előre be kell venni...Szóval bejövősnek tűnik a dolog, de napi szinten tuti kipurcanás.
Hajnali torna:TESZT ÜZEMMÓD.
Pénteken bementem a telephelyre dolgozni. Amúgy is, meg aznap délután/este évnyitó rendezvény volt - a szokásos évzáró buli helyett. Változatosság gyönyörködtet.
Kis pockom mamára volt bízva, míg a szülők buliztak. 8-kor már leléptünk ugyan, de így is jó volt.
Nekem főleg azért, mert VÉGRE EMBEREK KÖZÖTT voltam:)
Jó volt régi arcokkal ugyanott, ugyanakkor találkozni. Jó volt gyerek nélkül kikapcsolódni kicsit úgy, hogy mindketten ott vagyunk - a férjem és én:)
Sógorom szorgalmasan riportolt az uramnak mms-ben, nehogy aggódni kezdjen, hogy mi lehet az ő pici fiával:) Jobban görcsöl miatta, mint én, hihetetlen:) Ő is szuperérzékeny, mint a fia:) Erről majd máskor...
Képet még pótolni fogom a gyerekről, mert látnotok kell! Csak előbb le kell "hekkelnem" a pasim telóját. Na jóóó, nem is. Majd holnap megkérem, küldje át, aztán megmutatom. Felrakom a "fészre", ezen a címen: https://www.facebook.com/pages/Lily-Florence/191621434377617 .
A mai nap már nem ment annyira hűűű, de jól, sőt. Mindenki kutya fáradt volt.
Én PCOS Klubra terveztem menni, majd azt követően munkamegbeszélésre az Alapítvánnyal.
Végül egyikből sem lett semmi:(
Érthető, hogy a gyerek fáradt az előző este miatt. Apa is, de ő mindig.
Kompromisszum lett volna, hogy akkor csak a megbeszélésre megyek. Aztán bedurciztam, és az is ment a lecsóba.
Az a gáz, hogy jogsim még nincs, ugye, és Janinak kellett volna engem elvinnie 9:30-ra a XI. kerületbe, gyerekkel együtt. Vagy 13:00-ra, ha csak a megbeszélésre megyek. Klub alatt mentek volna a mamához.
Hacsak magam mentem volna, az sacperkábé 2 óra utazás bkk-val, egy útra. Ergo minice 7:30-kor tipliznem kellett volna itthonról, és csak 4 körül értem volna haza. Nem annyira szerencsés.
Apa fáradt, gyerek irtó hisztis - as ususal...Anya meg bedurcizik, és inkább nem megy sehova.
Mert az Apa, és a Barna is olyanok, hogy ha nem muszáj, nem mennének sehová, csak az otthon melege kellene, és a családon kívül eső emberek ki lennének rekesztve.
Anya meg? Folyton menne, meg nem állna, csavarogna, találkozna, be nem állna a szája...
No, azt kapjátok ki!
Mindegy. Eldöntöttem, hogy amíg nem lesz meg a jogsim, addig háttérben, és inkább online mozgolódom alapítványi szinten. A semminél mindenképpen több, és béke van. Elvileg.
Alapvetően az uram támogat mindenben, de szerintem néha - vagy soxor - már sok vagyok. Sokat szeretnék. Meg kell találni az arany középutat, ennyi.
Fiam most erősen a dackorszakát éli, hiszen a három és felet tapossa, és idegőrlő, meg kell hagyni. Kihat. De pénteken két kolléganőmmel is beszéltem, hasonló korú gyerekekkel rendelkezvén, tapasztalásuk hiszti terén mérvadó lehet.
Kértem is őket, hogy apát hadd küldjem hozzájuk (egy helyen dolgozunk), mert csóri úgy érzi, hogy csak az ő fia produkál ilyen szinten hisztit, és nem létezik, hogy másnak fia-borja is eképp dacoskodjon, mint a mi csemeténk.
Pedig de:)
Ez a bejegyzés 01.23.-án kelt. Mivel nem tudtam használni a laptopunkat, csak némi macerával, mobilról facebook-ra töltöttem fel. De szeretném, hogy a többiekkel együtt legyen:)
*** Sziasztok!
Igen régen írtam már …kicsit, vagyis nagyon összezsúfolódtak a napok.
Annyi mondanivalóm gyűlt össze, hogy azt sem tudom, melyikbe fogjak bele:)
Azt tapasztalom, hogy ez a hónap valóban, és erősen a felzárkózás hava.
Írtam korábban, hogy arra szánom a januárt, hogy kitapasztaljam, miként
tudom rendszerezni oly módon az életem, hogy hathatós életmódváltás
vegye kezdetét. Nem egyszerű, azt kell, hogy mondjam, de töretlenül kitartok, és próbálkozok. Lehet, hogy ez a baj? Hogy csak próbálom? :)
Kezdjük azzal, hogy mozgás terén nem remekeltem igazán.
Múlt héten kedden elmentem Niára, ugye.
Előtte nap bepróbálkoztam Béres Alexandra 10 perces tornájával – ami
azért nem csak tingli-tangli, még ha csak 10 perc, akkor sem:) Hozzá kell
tennem, hogy közel 3,5 éves fiam is otthon volt velem persze. Nyilván
megbeszéltem vele, hogy hagyja anyát tornázni. Viszont meg kellett
tapasztalnom, hogy a fiam, amint egy szabad hátfelületet pillant meg,
egyből felugrik rá, mint zsoké a lovára. Hát így jártam én is.
Nehezített kéz- és lábemelések négykézláb – 16,5 kg nehezékkel a
hátamon:) 10 perc? Egy örökkévalóság! Konklúzió: egyelőre a házi „tornaórák” olyan időszakra teendők, amikor a gyerek nincs otthon, vagy alszik.
Terveztem én több mozgást is, konkrétan Rubint Réka 20 perceseit, de be
kell valljam töredelmesen, hogy a terv semennyire sem teljesült.
5:45-kor kelek, minimum este 10, mire a gyerek már alszik is, és én is
készen állnék – elvileg – egy kis testmozgásra. De csak elvileg.
22:30-kor tornázni? Valakinek megy, de nekem?
Ö-ÖÖÖ:)
Konklúzió: a házi „tornaórák” csak napközben kivitelezhetők hétköznap,
mikor a gyerek oviban van. Szerintem a 20 perces ebédidőmet fogom erre
használni, a kajámat meg meló közben eszem meg. Mondjuk. Más most nem
jut eszembe. Ki kell próbálni:)
Holnap, mit szóltok? Számon kérhetnétek:)
Péntek nem jó, mert akkor a telephelyen dolgozok.
Hétvégén meg valami nagyobbat beillesztek. Amikor a gyerek alszik:)
Hozzá kell tegyem, hogy irtó kísértő minden mással foglalkozni ilyenkor…
Egyébként képzeljétek, úgy döntöttem, hogy az idei kafetéria keretből
igényelt SZÉP kártyának egy részét –pontosabban a kártyán lévő összeg
egy részét, nem a kártyát vágom szét…-sporttevékenységre fogom
fordítani. Nézegettem már neten a Tökölhöz közel lévő olyan
létesítményeket, ahol elfogadják a SZÉP kártyát. Találtam is egy tök
jót, nagyon jó árakkal. Van konditerem is, jó kis órák is – mármint
foglalkozások:) De van több is.
Szóval ezen döntésemet már
előrehaladásnak veszem. Mert most kivételesen nem azon agyalok, hogy
milyen önző ember vagyok, és hogy abból a pénzből mennyi minden mást
lehetne csinálni…
Nem, mert most már fontos számomra, hogy
egészséges legyek. És teszek is érte, mert hiszem, hogy nem csak én, de a
családom is profitál belőle(m):) Kedves blog olvasók? Kérhetnék egy kis segítséget? Most konkrétan a kisgyermekes, 8 órás munkát végző anyukákra gondolok:) Illetve Hozzátok fordulok. Ti hogy oldjátok meg azt, hogy a testedzés rendszeres alkotója legyen az életeteknek? Mikor? Mit? Hogyan?
Hát azért, mert nem minden a terveim szerint alakult... Még jó, hogy hétfő este 10 körül még ránéztem a melós e-mailekre, mert kiderült, hogy inkább csütörtökön kellene bemennem. Nem is volt ezzel gond, mert logisztikailag is kivitelezhető volt, úgymond. Kinga is tart Niát csütörtökönként.
De hoppá! Jani - a férjem - éjszakára ment dolgozni, ergo leges-legkésőbb 20:45-re haza kellett volna érnem, hogy ő elindulhasson, viszont Nia 18:30-20:00 között van. Bukta.
Ment az agyalás. 1-2 hónappal ezelőtt valószínűleg úgy reagáltam volna, hogy "Na persze, ez az én formám, meg sem lepődöm!" "Az Isten sem akarja, hogy eljussak Niára, különben nem jönne közbe mindig valami!" "Most pluszban, csak a Nia miatt bumlizzak be a belvárosba, és költsek pluszban zsét az útra?"
Végül úgy döntöttem, hogy elmegyek. A feltételek végül is adottak, hiszen Jani pihenőnapos volt, szóval gyerekmegőrzés pipa:) És amúgy is, a gyerek is fel lett készítve arra, hogy anya későn ér haza - az eredeti terv szerint is, ugye -, csak mikor már alszik.
5/30-as bérletet meg amúgy is beterveztük már, hiszen e hónapban 2x megyek be a melóhelyre, és a februári két alkalmat is úgy időzítem, hogy beleférjen a 30 napos keretbe.
Szóval akkor mi itt a gond? Keine panic:)
Így CSAKAZÉRTIS elmentem:)
És de jól tettem!
Tudni kell, hogy az Andrássy útra mentem. Belváros, na ja.
Oktogon. Volt időm, így sétálgattam az Andrássyn. Valami fantasztikus, nosztalgikus érzés kerített hatalmába. A belváros tömegén és bűzös szmogján át hozzám mégiscsak a kedves emlékek jutottak el, és mily szépek voltak, mily kellemesek:)
Mert hiszen belvárosi csajként nőttem fel,úgy biza. 0-17 éves koromig ötker:) A közepe:)
Néphadsereg utca (most Falk Miksa), Akadémia utca, Aulich utca, Stollár Béla utca...
Szabadság tér "used to be my playground":)
Eszembe jutottak a régi - tini korombeli, szóval jóóócskán régi - séták: tesókkal, unokatesókkal, osztálytársakkal, barátokkal. És a nem is olyan régi funky buli a Moulin Rouge-ban barátnőimmel...és Bakaival...Valaki még tudja, hogy ő ki? :)
Nesztek (mondjuk ez üüüber régi):
Na de hagyjuk is most a belvárost, hiszen a NIA lenne a központi téma, vagy mi...
Ja, a régi Divatcsarnokot is jó volt látni. Most Párisi Nagy Áruház lett.
Na de tényleg ugorjunk!
NIA.
Beugrottam a DM-be vízért. És kivel futottam ott össze? Na kiveeel? Hát nem a Kingával? Véletlenül? :)
De jó volt. Felvettük a fonalat. És kaptam grátisz kávét és táncórát...Jövök Neked kettővel, Kinga, innen üzenem:)
Jó volt az is, hogy nem kellett egyedül felmennem. Egyszer voltam ott, valamikor réges-régen, a galaktikus messzeségben... Szóval még mindig kell valaki kapaszkodó, hogy bemenjek egy testedzésre szolgáló helyre - "egyedül":)
Hangulatos kanapé, egy kis kávé, öltözés, nagy terem, de félhomály.
Családias a hangulat, nem vagyunk sokan. Sacperkábé heten, de nem mint a gonoszok, nem ám!
Lehet, hogy a kézilabda bajnokság nyert időt magának aznap este...
Vajon ez most jó, vagy kevésbé jó, hogy csak ennyien vagyunk?
Így nem igazán lehet elbújni, hátul, a sarokban, egy félreeső szegletben...
Miért, el kell? Ki mondta?
Körben állunk, ráhangolódunk, megismerjük a négy energia szövetségest. Nem fogom tudni szó szerint visszaadni, nem is az én tisztem. A lényeg, hogy
- Csak annyit mondjak/beszéljek, amennyit valóban kell - legyek lényegretörő a szavaimban.
- Soha ne vegyek semmit személyesnek.
- Soha ne feltételezzek.
- Minden helyzetben hozzam ki magamból a legjobbat.
Nagyjából így szólt. Nem tudtam nem személyesnek venni mind a négyet:)
Aztán széledtünk, ki-ki a maga által választott helyre. Második sorban álltam. Jó nagy sortávolságra volt lehetőség, az biztos. És előttem egy hatalmas tükör, mely Gesztire emlékeztetett:
"A tükör előtt állok, és iszonyú a látvány,
Csak bámulok, mint egy ma született hátrány.
Na mi a gond? Na, mondd, mi a gond?
Valaki mondja meg, hogy ki vagyok és pont!"
De a kiragadott szöveg sosem elég, és nem mellőzendő a többi mondandó:
"Mi ez a kivagyiság, mikor a lényeg az,
Hogy kinek látszol és kinek játszol"
"Nem adom fel, míg egy darabban látsz,
Nem adom fel, míg életben találsz,
Nem adom fel, míg nem robbanok szét,
Míg akad egy kerék, mi tovább vihet még,
Mi tovább forog még."
És már megint eltértem a témától. Szómenésem van:)
A lényeg, hogy megbékéltem a tükörrel. Nem a tükörképemmel. De elképzeltem, hogy majd valamikor jó lesz tükörbe nézni, az ám! És táncoltam. Tükör előtt:)
Ismét voltak latin ritmusok, egy kis Kuba, és volt még Afrika, és jóga és harcművészet, és minden ami akkor és ott kellett...
Olyan formákat is meg tudtam csinálni, amiről nem gondoltam volna:)
A kind of plank:)
Én és a fekvőtámasz? És még tartsam is ki a pozíciót? Éééén? Bootcamp-en, igen, ott is marha nehezen. Nem hiába várok vele őszig...
Szóval ez is hasonló volt. Álló helyzetből mintha előremásztunk volna fekvőtámasz pozícióba, de nem zárt lábakkal. Tartottuk, majd visszamásztunk. Nem egyszer, nem kétszer, soxor:)
Később ehhez hasonló gyakorlat, ami nagyon meglepett...hogy ment! Ugyanez a pozíció, de a lábakat hátul - jó, hogy nem elől:) - rakosgattuk keresztbe felváltva. Hát nem tudom, hogy ez így érthető-e, de nem egyszerű. Mármint nekem fixen nem.
Végül is, elégedett voltam magammal. Kiköptem a belem, az igaz. És köszönet a félhomálynak...Rákvörös volt a fejem, ugyanis. De oda se neki:) És izzadtam, mint a ló, tegyük hozzá. Ha már állatokat vonultatok fel...
De hiányzott valami. Az eddigi NIA tapasztalataim szerint, a vége mindig sírás, vagy ahhoz közeli állapot. Neeem, nem vagyok mazochista. De eddig mindig megérintett úgy az egész oly formán, hogy érzelmileg is hatott, nemcsak fizikailag. Valamit megpiszkált ott bennem, és emlékeztetett arra, hogy nekem is vannak érzéseim. Nem mindig tudtam megfogalmazni, hogy mit érzek, de valami nagyon mélyről fakadó volt minden ilyen megtapasztalás.
És most semmi. De így is megérte.
Jött a végszó, az elcsendesedés, a lazítás, az istennő-póz, a nyújtás...
...fekszem a matracon, félhomály, szemhéj mögött mélyen halkuló sötétség, tagjaimban jóleső nyugalom.
Pihenek.
Kellemesen fáradt vagyok.
Stand by üzemmód.
Egyszer csak Kinga betakar egy finom, puha, simogató pléddel.
Ennyi kellett.
Folytak a könnyeim.
Nem tudom miért, de most is már gyűlnek a könnycsatornáim.
Valami történt ott. Valami megpiszkált. Megint. Nem tudom mi. Nem tudom leírni.
Majd lerajzolom. Kiformálom. Megalkotom. Megnevezem.
Amikor már tudom.
Most megyek, és engedem, hogy magával ragadjon.
Az érzés, ami megint piszkál, és nem hagy nyugton.
Ráálltam a mérlegre...Nem véletlenül kerülgettem ezt a dolgot hónapok óta...Az ember érzi, amit kell, éééértitek?!
Szóval, 109,8 kg az annyi. Igen, jól látjátok, ennyi! Én is megdöbbentem, elhihetitek.
104 körül mozogtam már jó ideje. Nem mintha az jó lenne, de EEEEEEEEEEEZZZZZZZZZ?
Úgy éreztem, hogy menten szörnyethalok. Aztán cirka egy óra leforgása alatt végigmentem a haldoklás minden egyes fázisán, és végül csak győztesen jöttem ki :)
Érzelmileg és lelkileg biztosan, fizikailag még nem.
De hát innen szép nyerni, igaz? ;)
Hozhatnám a kifogásokat, persze, hogy PCOS, meg pajzsmirigy alulműködés, meg ülőmunka, meg kisgyerek...de MINEK? Mást úgysem érdekel, magamnak meg úgysem segítek ezzel az önámítással.
Mert valljuk be, vagyis elnézést, be kell valljam, jócskán van a rovásomon.
Mert a fenti "kifogások" nem mentségek a fehér kenyér rengetegre, a liter fagyira, a bánat evésre, és hadd ne soroljam...
Ez van, ezt kell szeretni.
NEEEEEEEM!
Nem kell szeretni:) Mármint magamat igen, de az állapotomat nem:) Igaz?
Persze, szégyellhetném magam, valahol szégyellem is.
Rejtegethetném a súlyomat, de ha valaki rám néz, úgyis megsaccolja...
És ha ez az igazság, akkor minek rejtegetni? Kinek jó az?
Lehet, hogy x ideje teljesen magamba búgóztam volna, és féltem volna emberek közé, hogy ne úgy fessek, mint elefánt a porcelánboltban:)
Lehet, azon stresszeltem volna, hogy az emberek kinéznek, lenéznek, és nem szeretnek emiatt.
HÜLYESÉG!!!
Most már tudom. Elég csak magamból kiindulnom. A barátaimat nem a testsúlyuk alapján válogatom meg, és nem fordulok el tőlük akkor sem, ha kibillen a mérleg.
Ha valaki a külsőm miatt tenne hátrafelé lépéseket, vagy fosztana meg a barátságától, vagy a szeretetétől, akkor az nem is volt igazán barát, igaz?
Szóval ennyi az annyi. Nem takargatom, csak bő ruhákkal:)
Inkább változtatok.
Szerintem ez a SOKKKK hatás kellett, hogy erősen odaszánjam magam.
A korábbi "változgatásaim" alapján talán az egyik kedvenc dalom írhatna le. Meg úgy általában is.
Hallgasd meg, mert fantasztikus élmény:) A videóval együtt:)
Visszatérve a változgatásaimra, részt vettem már testsúlycsökkentő programon, életmódváltó játékon, amik viszonylag sikerrel zárultak. Az első főleg, hiszen utána fogant a kisfiam.
De csak ideig-óráig működtek, és nem a programok hibáztathatók.
Valahogy én nem sajátítottam el rendesen az életmódváltást, mint olyat, nem gyökerezett meg bennem.
Egyszer sikerült 2 év alatt 23 kg-t leadnom, szóval megy ez, csak nem kellene abbahagyni:)
Most nem az motivál, hogy gyereket szeretnék, mert nem szeretnék.
Egy kis előzményként megosztanék annyit, hogy 2012. 05-10. között részt vettem egy életmódváltó játékon, melyet a Mens Mentis (www.mensmentis.hu) szervezett.
Ezen játék keretein belül ismerkedtem meg a Niával, és egyből a szerelmese lettem.
Sajnos egy kezemen meg tudom számolni, hányszor jutottam el eddig, de ez se le nem lohaszt, se nem tart vissza attól, hogy a jövőben ez másképp legyen.
Az az igazság, hogy nem egyszerű logisztikailag a téma, hiszen Tökölön székelek, úgymond, nincs még jogsim, ovis gyerek, apa folyamatos munkarendben dolgozik - úgy látszik ezek az állandó listavezetők.
A NIA óra pedig a belvárosban, az Andrássy úton van. www.theshift.hu
Nyilván lenne máshol is, talán közelebb is. De ragaszkodom Kingához, aki tartja az órákat, mert valamiért úgy érzem, hogy elsőre kialakult köztünk valami láthatatlan kapocs. És valamiért nem nyitok más tanár felé. De nincs is ezzel semmi baj, szerintem:)
Visszatérve az Életmódváltó játékra, annak keretein belül egyik feladatunk a blogolás volt. És akkor írtam a Niáról is. Gondoltam, beollózom ide az akkori élménybeszámolómat, mert az akár a mai napra vonatkozóan is hiteles lehet.
Olvassátok:)
"Végre eljött a játék során az a legelső
alkalom, amikor kipróbáltam egy edzésformát, nevezetesen a Niát. Még amikor
csak olvastam arról, hogy mi is az a Nia, nem igazán volt szimpatikus. Hát, így
ebben a formában nem is teljesen igaz. Nem szimpatikus nem volt, hanem inkább
féltem tőle kicsit (vagy nagyon).
Hogy miért? Mert én olyan béna vagyok, meg
biztos majd csetlek-botlok, meg olyan nehezen "oldódós" vagyok. Hogy
én felemelt kézzel táncoljak vagy csináljak bármit? Én még a Lenny Kravitz
koncertet is egy helyben állva hallgattam végig, persze némi tapsolással -
lényegében - kimerítve a Zsu-féle csápolást:)
Ha belegondolok, mindez a
"fóbia" sokkal inkább szól a másoknak való megfelelésről, mint
magamról.
Szó mi szó, elmentem. Sokat lendített a dolgon
a férjem lelkes támogatása, és az sem mellékes, hogy a csoportból hatod
magammal vettünk részt a ma esti órán.
A hely maga már eleve nagyon hangulatos
volt, ezért kezdésnek mindenképp ötös:) A teremben nem volt neon világítás,
csak az ablakokból beszűrődő külvilág fénye és néhány falilámpa sejtelmes
világítása gondoskodott a ráhangolódásról. No meg a fantasztikus zene:)
Csak nők voltunk, ami nekem sokat segített a
gátlásaim levetkőzésében. Nem beszélve Kinga kedvesen, közvetlenül,önfeledten
és dinamikusan nyújtott instrukcióiról. Attól tényleg nem kellett félnem, hogy
a gerincferdülésem vagy más izületi problémám gátat szab majd a Niának. Kinga
mindig előre szólt, mik azok a mozdulatok, melyeket sorstársaimmal ne vagy csak
erősen mérsékelten csináljunk. Alig volt egy-kettő olyan:)
Annyira, de annyira élveztem a Niát!!!
Saját
magamon is meglepődtem! Egyáltalán nem érdekelt, hogy vajon ki mit gondol
arról, hogy milyen nagy darab vagyok, vagy milyen bénán követem a koreográfiát,
vagy bármi más.
Egyszerűen csak élveztem.
Valami átlényegülés-féle volt, vagy
mi. Nem tudom jól kifejezni.
Néha olyan volt, mintha latint táncolnék,
néha
olyan, mintha valami arfrikai törzsi tánc közepébe kerültem volna,
néha úgy
éreztem magam, mint valamifunky bulin,
néha meg úgy, mintha Istent ölelném.
És
nem utolsósorban nőnek éreztem magam.
Szkeptikus voltam ezzel kapcsolatban.
Mármint azzal, hogy miként erősíthetné a női oldalamat - amiről eddig azt
hittem, hogy nagyon mélyen szunnyad bennem - egy sportág.
És lehet, hogy pont
ezért való nekem a Nia. Mert mindig is olyan sportok érdekeltek inkább, ahol az
izom és az erő dominál. De attól nem leszek nőiesebb, sőt.
Visszatérve az edzésre, olyan jól éreztem
magam, hogy egyáltalán nem érdekelt, meddig tart, sőt. Inkább azt kívántam,
hogy még sokáig ne legyen vége :)
Pedig folyt rólam a víz, és még most is érzem
a comb- és farizmaimban, hogy ma mozogtam:)
A végén még valami sírógörcsöm is
lett. Nem tudom, mitől, vagy miért. Az érzések valahogy mindig olyan
megfoghatatlan dolgok nekem. Nem tudok mit kezdeni vele.
Lehet, hogy csak
engednem kéne, hogy feltörjön? "
"Jól éreztem magam, élveztem a zenét, a
mozgást, és nem számított más. Sem körülmény, sem személy, sem semmilyen
szeszély.
Élveztem, hogy nő vagyok, hogy ott vagyok, hogy lélegzem, hogy
izzadok, hogy forr a levegő, hogy magamban és kifelé is "tombolhatok".
Kidobtam magamból minden feszültséget, és engedtem, hogy tagjaim hódoljanak a
zenének.
Gondolataimban és mozdulataimban is kiadtam magamból minden fájdalmat,
belélegeztem, magamra öltöttem az Istentől jött vágyat, hogy szeressem magam,
és kitárjam magam az egész világnak!
Keresem a szavakat, de nem lelem. Nem lehet
szóban elmondani azt az erőt és érzést, ami abban a másfél órában terem a
Lélekben. Meg kell érezni, meg kell tapasztalni, át kell ölelni és ki kell
terjeszteni. Másfél óra, ami csak Rólad szól. Másfél óra, mely alatt igazán
magad lehetsz. Másfél óra, melyben magadra ismersz. Hogy felszínre jöjjön igazi
női valód, elég hozzá csupán 90 perc!
Másfél óra = -659 kcal. Ennyi égett el.
Fáradtam, izzadtam, szomjaztam, de még maradni
akartam (volna). Muszáj megoldanom valahogy, hogy gyakrabban eljussak, mert az
érzés csak erősödött bennem:
Ma láttam egy bejegyzést a facebookon, miszerint általában 2014.01.09.-én adják fel az emberek az újévi fogadalmaikat...Ma már egy nappal túlléptük a bűvös határt...Ti hogy álltok?
Túl sok konkrét döntést én nem hoztam, csak a két legfontosabbat:
változok és pozitív leszek.
Úgy ahogy megy, de semmiképp sem adom fel :)
Ígértem, hogy előállok a januári terveimmel. Ahogy ötöltem-hatoltam, arra jutottam, hogy ezt a hónapot a felzárkózás havának fogom tekinteni.
A 2013-as év hozadékának felszámolására, a 2014-es év elképzeléseinek előkészítésére.
Folyamatban lévő "projektek":
- jogsi megszerzése
- mínusz munkaidő ledolgozása
Azt hiszem, rekordot fogok felállítani jogsi megszerzés címén. Tavaly januárban iratkoztam be kresz tanfolyamra, amit távoktatásban végeztem el. Májusban sikeres kresz vizsgát tettem - hozzáteszem, hogy csak másodjára...
Azt már nem tudom, hogy pontosan mikor kezdtem el vezetés leckéket venni, de azt igen, hogy ovis kisgyerek mellett, folyamatos munkarendben dolgozó férj mellett, 8 órás munka mellett, úgy, hogy nyári szünet, meg téli szünet, meg beteg gyerek...szóval jó nagy hézagokkal sikerül csak órákat vennem. A vezetés tudásom minősége is ehhez fogható...Az oktató szerint február közepe, ami reálisnak mondható, hogy vizsgázni menjek végre...Szerintem is.
Az a baj, h csomószor bepánikolok vezetés közben, főleg, ha egyszerre több dologra is kell figyelni - már pedig szinte állandóan így kell...Hiába, mondom én, h pasiból vagyok :) Egyszerre egy dolog, az a nekem való...Mondjuk pont a pasik jók vezetésben...
Na mindegy, egyszer csak meglesz :) No para :) Persze ezt most magamnak mondom...
Mínusz idők. Hát igen. Távmunkában dolgozok. Előnye, hogy a 10-14 óráig terjedő törzsidőn kívül magam rendelkezhetek a munkaidőm beosztásával. És ez valahol hátrány is. Ami jó, hogy ezáltal még akkor el tudok menni vezetni, amikor a gyerek oviban van. Ami kevésbé jó, hogy minimálisan két óra mínuszom keletkezik ezáltal. Ami kumulálódik...Mert ledolgozni kábé este 10 órától tudom...amikor tudom...
Szóval ez a két NAGY projekt, de meglesz :) A jogsi még nem, de affelé tendálok, no.
A felzárkózás többi pontja viszont abban merül ki, hogy ismervén a kényes, változtatásra szoruló területeket az életemben, elkezdek kipróbálni dolgokat, és kialakítani egyfajta ütemet.
Konkrétan a diétára és a sportra gondolok most.
Pont a férjem munkarendje, a kisgyerek, a vezetés és a mínusz idők miatt igen csak kreatívnak kell lennem, és egy hétnél hosszabb ideig sosem előre terveznem.
Szóval nem mondhatom ki, hogy márpedig kedden, csütörtökön és szombaton edzek 1-1 órát...Hanem majd minden héten megtalálom azokat a napokat, amik szóbajöhetnek.
Úgy döntöttem, hogy kicsiben kezdem, a fokozatosság és folyamatosság elvét betartva :)
El kell áruljam, hogy ez a hetem egy tragédia volt eddig. Egy élő ideggörcs voltam egész héten...Tudod, milyen az, amikor eldöntöd, hogy változtatsz, tuti, hogy pont akkor alakulnak úgy a körülmények, hogy keresztül húz szinte minden számításod, és olyan kutya fáradt vagy minden nap, hogy örülsz, hogy élsz...
Voltak azért jó dolgok is, de inkább felejteném az elmúlt 5 napot - érzelmi szinten.
De végre péntek, aztán szabad szombat... :D
Azt tervezzük a férjemmel, hogy ma este filmet nézünk. Elég eltérő az ízlésvilágunk, de csak megtaláljuk a megfelelőt :)
Holnap délelőtt apa pihizhet, mert csóri egész héten reggel 6-ra járt dolgozni. Délután a családé :)
Vasárnap istentiszteletre megyünk, majd délután a PCOS Alapítvánnyal lesz találkozóm önkéntesként. Ami vagány az egészben, hogy az egyik Elevenparkban leszünk, ugyanis "gyerekes-dühöngős" összeröffenés lesz.
Sosem voltam még játszóházban a gyerekkel, így nem igazán vágom, milyen az. Biztos, ami tuti, húgomat riasztottam pesztronkának, hogy nyugodtan tudjak beszélgetni a csajokkal, és a gyerek is épségben jusson ki a dühöngőből :) Biztos túlparázom a dolgot...
A jövő hetem elé abszolút pozitívan állok, és már várom :)
Kedden bemegyek a munkahelyem telephelyére dolgozni. Havonta egyszer kell megjelenni, és én úgy várom ezeket a napokat, mint a messiást :) Tudom, azt már nem kell várni, mindegy :)
Szóval távmunkásként, itthon a 4 fal között kábé megkattanok. Extrovertált "csavargyáros"-ként muszáj kiszabadulnom itthonról!
Ami még a nap csúcsa lesz, hogy végre elmegyek NIÁ-ra :) Yeahhhh :) Már úgy várom! http://theshift.hu/body-mind-orak/nia/ - Ha valaki kedvet kapna hozzá:)
Jövő heti órarend ugyan még nincs fent, de csak nem aznap marad el a NIA, amikor én megyek...
Ami még biztos, hogy szerdán és csütörtökön vezetek, ergo 2-2 óra munkát már terveznem kell valamely estékre.
Egy korábbi bejegyzésemben már említettem Nektek egy facebook-os megosztást, melyben szerepelt a szóban forgó munkafüzet: http://2014.lathatatlanegyetem.hu/
Az új év 2. és 3. napján bátorkodtam szabadságon lenni az urammal egyetemben, ha már a téli szünetben nem tudtam, és kettecskén nekiveselkedtünk a munkafüzet kitöltésének. Egyik nap és másik nap:)
Megérkeztünk, de ráhangolódás gyanánt nem valami lágy zenét hallgatunk, hanem a '90-es évek slágereire nyomtuk. Bár én preferáltam volna a Mozart for Meditation vagy a Beethoven Bedtime albumát, így utólag mégis csak igazat kell adjak a férjemnek, miszerint munkafüzet kitöltés helyett bealvást eredményezett volna, ha bármely általam javasolt cd "pörgött" volna a lejátszóban.
Így a No limit nyert:) Meg a jó öreg többiek. Amik valamivel jobbak azért...Én inkább "fánki-párti" vagyok... Ha valaki túl fiatal lenne, és nem tudná mi ez:
Visszatérve a munkafüzethez, meg kell mondjam, jó kis találmány:) A 2013-as évvel nem is fárasztanék senkit, mert nem sok értelme lenne. Épp azért fogtam hozzá a blogíráshoz, hogy végre kilépjek a negatív/keserű/önsajnálkozó múltamból, és az árnyékát is jó messzire hagyjam magam mögött. Csak néhány pozitív szösszenet az elmúlt évemből, azt lehet:) - PCOS Szívügy Alapítvány önkéntese lettem - végre elkezdtem a jogsit - NIA flashmob - http://www.youtube.com/watch?v=h6oGFKjqiBs - 35 éves lettem - Bánk - Szelídi-tó
- kisfiam ovis lett - kisfiam zeneovis foglalkozásra jár - 12 éves házassági évforduló - első gyerekmentes 7vége - Dumaszínház - Eger
Nem is kevés...De jó:)
2014
a változás és a pozitivitás éve lesz...
...meg a Lóé, a tüzesé:)
Egyébként én is Ló vagyok...meg - Kosként - tüzes is:)
Viccet félretéve, a munkafüzet segített abban, hogy ne csak álmodozzak, hanem célokat tűzzek ki magam elé, és gyakorlati tervek segítségével el is érjem azokat:)
Először is pozitívan és hittelien fogok hozzáállni a 2014-es évhez.
Megtanulom nemcsak elfogadni, de szeretni is önmagam.
Életmódot váltok - maradandóan és végérvényesen - elsősorban magam miatt, a gyógyulásomért, a családomért.
Egyelőre ennyi:) Nem kevés, tudom...
Tervezni kell, fegyelmezettnek lenni és kitartani. Fegyelmezettség és kitartás - most még gyengeségeim, de év végére ezek lesznek, mik jellemeznek:)
Az év során apránként kitárgyaljuk, amikről írtam fentebb, és beavatlak Titeket a dolgaimba:)
Hamarosan jelentkezem a januári terveimmel is:)
"Ne várj, a legjobb alkalom soha nem fog elérkezni. Kezd hozzá ott, ahol éppen most vagy, és használj bármilyen eszközt, ami csak a kezedbe kerül, hiszen a legjobb szerszámokat útközben úgyis meg fogod találni."
Sajnos még nem tudtam kitölteni a láthatatlan egyetem kis füzetét, nem gondoltam még át az életem, sem vissza, sem oda, de azt hiszem, még nem késtem le semmit:)
Viszont, egyben biztos vagyok.
Abban, hogy egy döntést mindenképpen meg kell hoznom, ha azt szeretném, hogy a 2014 valóban egy jó év legyen.
El kell sajátítanom a pozitív gondolkodást, mint olyat!
Alapvetően elég negatív emberke vagyok. Hippokratesz szerint melankólikus-flegmatikus...
Meg az a realista fajta, mely a férjem szerint csak negatív lehet...
De végül is rajtam múlik, hogyan terelgetem a gondolataimat. És ha már így van, mi a csudának szúrjak ki magammal és a környezetemmel?
Ha már a gondolatnak teremtő ereje van, és ha már minden fejben dől el, akkor inkább pozitív irányban teremtsek, döntsek, nemde?
Szóval pozitív leszek.
Mert eldöntöttem.
Mert ez jó nekem.
Mert ez jó másnak is.
És nem leszek kocka. Nem várok vele holnapig :) Sem hétfőig, sem a következő elsejéig...
Itt és most, punktum ;)
De mit is jelent ez a gyakorlatban?
Mitől válik az ember alapvetően pozitívvá, vagy optimistává?
A nagy öreg jól tudja, mi a módja, már csak hallgatnom kellene rá...
Vajon lehetek negatív, ha
- elégedett vagyok
- hálás vagyok
- szeretek
- bocsánatot kérek és megbocsátok
- építően szólok
- a jó dolgokra figyelek
- aggódás helyett bízok
- hiszek?
Jó kis témák lehetnek ezek...ezekre majd még visszatérek.
De addig is, engedjétek meg, hogy ajánljak egy könyvet, amit egy barátnőm adott kölcsön (és még mindig nálam van, hoppá...):
Eleanor H. Porter: Az élet játéka
"Milyen is egy gyermek? Olyan, mint aki
egyenest az égből jött. Héber szójáték szerint: az eget szopja. Isten képe
még torzítatlan benne. A világi okosság, a felnőttek mesterkedései még
át nem formálták. Nem tud még semmiről és semmije sincsen. Hamvas,
eredeti és közvetlen. Védettségben él, és mindenestül átadja magát
azoknak, akik
szeretik. Ámulva néz szét maga körül. Ami rossz, hamar elfelejti, s
mindjárt fölfedez mindenben valamit aminek örülhet Örökké játszik, nem
fárad bele napestig. Tudat alatt mindnyájunkban ott él még a hajdani
gyermek, hacsak a nevelés, a világ elszürkítő hatása máris ki nem ölte
belőlünk. E kis regényben nem a felnőttek világa öli meg a gyermekit,
hanem megfordítva: egy hús-vér gyermek hódítja meg varázsával a felnőttek
állig begombolkozott világát - szinte játszva.
Mondanivalója - hogy
örömre születtünk a világra - mindig és
mindenütt érvényes."
Ha már olvastátok, szuper, ha nem, jó szívvel ajánlom!
Legyünk pozitívak, és játsszuk az élet játékát, együtt! Lenne kedved hozzá?
