Azon gondolkoztam ma, hogy pár nap múlva véget ér a január, melyet a felzárkózás havának neveztem ki. Ehhez méltóan pénteken "riport" érkezik.
Ma sikerült egy kicsit hosszabban beszélgetnem egy barátnőmmel, ami igen csak jól esett. Rég beszélgettünk már. Annak idején kb. 3 évig egy Biblia-körben voltunk, aztán Timiék (férj + 2 gyerek) kiköltöztek Albániába, hogy ott vezessék a gyülekezetet. Hosszúra nyúlt. Most itthon vannak, és most minket vezetnek. Pár hónapja már visszajöttek, de még nem beszélgettünk úgy igazán, így sok mondanivalóm volt. És nagyon jólesett a rám szánt idő, az érdeklődés, az odafigyelés. És segített, hogy össze kellett foglalnom vagy 2 év történéseit, és így hallva magamat, könnyebb volt némileg objektívvé válni a helyzetemet tekintve.
Mert mi is történt?
Az elmúlt 2 év mély repülés volt minden tekintetben: lelkileg, érzelmileg, fizikailag... Melyek ugyebár kölcsönhatásban állnak egymással.
Akinek van legalább egy gyermeke, tudja, hogy az abból fakadó sok-sok öröm bizony nem kevés kihívással is jár. Az ember nem csak saját magával néz farkasszemet, de a házassága is próbára van téve.
Onnantól kezdve, hogy gyermeked van, a pihenés, mint olyan, új formát és kiterjedést nyer.
Megváltozik mind a hossza, mind a mélysége, mind pedig a rád gyakorolt hatása.
2012 szeptembere több szempontból is mérföldkő volt az életünkben:
- kisfiam elkezdte a bölcsit
- én elkezdtem dolgozni
- egy hozzám igen közelálló személy börtönbe került.
Szerintem nem kell ragoznom. A helyzet annyiban változott, hogy a kisfiam tavaly szeptember óta ovis. Egyébként pedig egy szuperérzékeny, 3,5 éves, gyönyörű és okos kisfiú, aki egy ideje a dackorszakát éli, igen intenzíven:)
A férjemmel a kapcsolatunk jobbára logisztikai kapcsolattá minősült, az együttélés jobbára együttlakássá... És igen, mi is beleestünk - pontosabban beleléptünk - abba a csapdába, hogy a gyerek mindenekelőtt, ugye.
Rengeteg új dolgot fedeztem fel önmagamban, mióta anyává váltam, és nem mindegyik felismerés volt élvezetes számomra. Valamiért én azt gondoltam magamról, hogy én anyának születtem, ez a vágyott állapot, és mindig az volt az álmom, hogy 3 gyermek édesanyja leszek. De ez az idea igencsak megbukni látszott. Jelenleg ott tartok, hogy egy gyereknél megállok.
Elgondolkodtam azon, hogy miért is akartam én 3 gyermeket?
Arra jutottam, hogy bizonyára azért, mert bár 4 kisebb testvérem van, a 3 legkisebbel foglalkoztam a legtöbbet. 5 éves voltam, amikor a nagyobbik húgom született, közel 11, amikor a kisebbik, és 13, amikor a legkisebb öcsém. A nagyobbik öcsém és köztem mindössze 16 hónap van.
Anyu sokszor rám bízta őket, amit hol jól fogadtam, hol nem...normális. De az életem részévé vált. 14 évesen már rendszeresen 3 gyerekkel jártam játszótérre, de élveztem:) Egy ideig:)
Pár évig neveltem is őket gyámként, az sem most volt.
De erre vezetem vissza azt a bűvös hármast, nem a magyar népmesékre:)
Mindig is odáig meg vissza voltam egy kismama látványától, a szoptatás bensőséges mivoltától, az anyaság szavakba nem önthető világától.
Sokat is rajzoltam e témában. Emlékszem, egyszer agyagból meg is formáztam Leonardo da Vinci egyik rajzát, mely egy nyitott anyaméhet ábrázol, annak magzatával. Sajnos már nincs meg, de reprodukálható:)
Talán az anyaság téma számomra a boldogság megfoghatatlan fogalmával vált eggyé.
A téma mai napig vonz, nem véletlenül szeretnék dúla lenni.
De kívülállóként jobb vagyok, mint résztvevőként.
Csalódtam magamban, mert többet gondoltam magam felől.
Kitört belőlem valami önmegvalósítási vágyféle. Egyszer csak arra döbbentem rá, hogy szinte sehol sem tartok az életemben, az önbecsülésem nagyjából a nullával vált egyenlővé. Egy élő kudarcnak véltem a létezésem.
DE!
Eljutottam arra a pontra, hogy végre változtatni szeretnék. Immáron lelki segítséget is igénybe vettem, pszichológus formájában. Első beszélgetésünk alkalmával végkövetkeztetés gyanánt, házi feladatot kaptam: írjak egy fogalmazást arról, hogy miért nulla az önbizalmam. Hoppá.
Következő bejegyzésemben azt is elolvashatjátok.
Szeretném felhívni a figyelmeteket, hogy a fogalmazásomat csakis olyan megfontolással teszem közzé, hogy azzal - esetleg hasonló cipellőben járóknak - segíthessek, és azért, hogy egy év múlva, amikor visszatekintek, az ellenkezőjéről tehessek "tanúbizonyságot":)
Azért is kezdtem blogot írni, hogy változzak. De hisz ezt már tudjátok.
Hogy végre ne dagonyázzak a saramban, hanem megmosdjak:)
Mert abba a pocsolyába nemcsak be lettem lökve, de magam is számtalanszor beleléptem, sőt belehemperegtem.
A változás elkezdődött. De az egyensúly még nincs meg. Nem is várok hirtelen csodát.
De azt már most látom, hogy egyelőre azokon a területeken produkálok változást, melyek a családomon kívül esnek. Lásd életmódváltás, önmegvalósítás felé vezető tervek, lépések.
De itthon még bizony vulkánként tudok kitörni, és bűzlök és égetek.
Az indulataimat sokszor nehezen tartom kordában, és ha nem tartanának vissza a - viszonylag - józan érvek, bizony néha ölre mennék. Magamtól is megijedek néha, de ez az igazság. Ez is egy csalódási pont magam irányába, de eldöntöttem, hogy nem fogok letörni. Látom, hol a hiba, és inkább elkezdek dolgozni azon, hogy a gyengeségeimből erősséget kovácsoljak:)
Ha most megkérdeznél engem, vagy a férjem, hogy mi most a legnehezebb vagy legmegpróbálóbb dolog az életünkben, egyöntetűen azt felelnénk, hogy a hiszti. Mármint a kisfiam ezirányú megnyilvánulásai. Ami kori sajátosság, persze, de ennyivel nem lehet lezárni.
Próbáljuk kezelni. Én most olvasom a Szuperérzékeny gyerekek című könyvet (Elaine N. Aron tollából), ami ad néhány igen jól használható támpontot.
Érdekességképpen egy cikk: http://www.nlcafe.hu/noklapja/20121124/szupererzekeny-gyerekek/.
Ma is olvastam a könyvből, és tudjátok mi jutott eszembe? A mai nap úgy látszik ilyen "eszembe jutós" nap:)
Szóval mindig fejnél kell megnézni, mi a helyzet, ugye?
A gyerekek általában is érzékenyek a szülők hangulatára,ha nem akarod, akkor is vágják, mi a tényleges szitu, mutathatsz bármit. Egy szuperérzékeny gyerek még inkább...
Nem is ez a lényeg. Szóval "Fejtől bűzlik a hal", tartja a mondás.
És nekem a felfekvés (egyszerűen és röviden: hosszan tartó fekvés során kialakuló bőrhiány, mely akár csontig hatoló is lehet) jutott eszembe. Zorán hangzik, gondolom, de higgyétek el, találó.
Mert nem elég a felfekvést egy sima felszíni törléssel megtisztítani, főleg, ha már fekélyesedik.
Mélyre kell hatolni, és gyilkolni.
Majd sebet kezelni, bekötözni.
Persze a legjobb a megelőzés lenne.
Szóval nem elég csak a hisztit kezelni.
Magunkba kell nézni, és kinyírni minden nem odaillő gondolkodást, viselkedést.
Majd szeretni, megbocsátani, és priorizálni.
Persze a legjobb a megelőzés lenne:)
Még nem késő:)
"De egyet teszek:
ami mögöttem van, azt elfelejtve,
ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé,
Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért."
(Filippiek 3,14)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése