Miért nulla az önbizalmam?

Miért nulla az önbizalmam?

Miért nulla az önbizalmam? Jó kérdés. Miért? Nulla? Azért talán egy kicsivel több…

Bár érdekes, hogy a férjem is ezt a területet emelte ki, amin igencsak sürgősen el kell kezdenem dolgozni, mert nem sok jó származik belőle…Biztos.

Nem is olyan könnyű feladat leírni. Sőt, nem hogy leírni, de egyáltalán tudni. Én meg azt hittem, hogy majd le sem tudom venni az ujjaimat a billentyűzetről, és hűűű, majd hogy ömlenek a szavak, és dehogy férek én bele a két oldalas terjedelembe. Aha. 8 sor. 9. Ennyit sikerült, és még semmit nem írtam. A lényegről. A kérdésről magáról.

Jó lenne most egy kicsit terelni, filozofálni arról, hogy mi is az önbizalom? De nem ez a cél, nyilván. Csak hebegek és habogok, és lövésem sincs honnan induljak el. 11.

Bizonyos értelemben igen, azt hiszem kevés az önbizalmam, de talán nem nulla. Azt hiszem, hogy eredendően az anyukámmal való kapcsolatomban gyökerezhet a dolog. Kis korom óta anyu igen csak „használt” engem, de valahogy sosem volt elég jó, amit vagy ahogy csináltam. Illetve ez így nem teljesen igaz. Alapvetően lehet, hogy pont az volt a „baj”, hogy jó volt, és csak egyfajta féltékenységi támadás volt anyu részéről a lekicsinylés. Gondolom most konkrét példát kellene írjak, igaz? Hát jó.

Példaképp az érettségi időszakát emelném ki, amikor is anyu a barátjával vidéken árulta a családi házunkat, amíg mi – a három kisebb testvérem és én – anyu barátjának a bátyjánál laktunk egy szoba-konyhás, folyosói WC-s, fürdőszobamentes lakásban. Úgy kellett készülnöm az érettségire, hogy közben a három gyereket is el kellett látnom. Nappal gyereknevelés, éjjel tanulás. Egy érettségi napra kb. 1-2 éjszakai tanulási idő. Még sok is, nem? Természetesen nem virítottam a vizsgákon. Történelemből póttételt húztam, annak ellenére, hogy szín ötös voltam az év folyamán. A tanár le is hidalt egyből. Így az kettes lett. Magyar írásbeli színötös, a tanár ódákat zengett a dolgozatomról. Jó a rövid távú memóriám. Végül is előző éjjel tanultam meg Madáchot. Nyelvtan hármas, így összességében a magyar négyes lett. Fizika is. Mázlim volt. De tényleg. Szakma elmélet jó, gyakorlat közepes. És hogy hol csúsztam meg? Hülyeség az egész, nyilván a fáradtság is bejátszott. Egyszerűen nem készítettem elő mindent vizeletvizsgálathoz. És nüansznyi hiányosságok. És ott bőgtem a magyar tanárnak, mert oltárira le voltam törve, mert én orvos akartam lenni…no de ilyen érettségivel?

Szóval ha átlagot nézek, és ha jól is számolok, akkor az annyi, mint 3,75. Nem éppen dicsekvésre méltó, de azért nem feltétlen szégyenletes sem. De erre én mit kaptam az anyámtól? Azt vágta a fejemhez, miután hazavittem az érettségi bizonyítványomat, hogy apám szégyene vagyok! Mert tudta, mennyire szerettem aput, és tudta, hogy mekkorát vág a szívemen ezzel a mondattal, és tudta, hogy még el is hiszem! Pedig nem akarom. És valahol tudom, hogy nem így lenne.

Más. Mindig sokat hiányoztam az iskolából, és sok esetben nem magam miatt, azaz nem voltam beteg. Jobbára anyu volt másnapos, és kellett valaki, akit csicskáztathat. Sokszor kiíratott a dokival, így gondoskodván a külön bejáratú cselédjéről. Napjában ezerszer leküldött a boltba, meg ide-oda, én meg nem győztem „bújkálni”, hogy az osztálytársaim ne vegyenek észre, hiszen az iskola nem volt messze. Anyu még járógipsszel is otthon tartott. Suliba nem mehettem, de boltba egy nap több ízben is. Aztán meg engem kérdezgettek a boltban, hogy miért nem vagyok iskolában? Ja. Azt én is szerettem volna tudni…

Az osztálytársaim nem szerettek. Kilógtam a sorból. Egy koravén, zárkózott valaki voltam, aki sokat lóg. Így látták ők. Viszonylag jó tanuló voltam. A tanárok szerettek, én is őket. Meg gondolom szántak…

Azzal a döntéssel mentem középiskolába, hogy szakítok az eddigi szolgasággal, és igenis osztályelső leszek, és lesznek barátaim. Meg is valósítottam. Valóban osztályelső lettem (igaz, csak elsőben), és barátokra is szert tettem. És elkezdtem pasizni is. Ha már homár, legyen kövér, nem igaz? Persze a „jólét” nem tartott sokáig. Elkezdődtek a hiányzások, a szolgaság folytatódott…mit tehettem, hiszen én csak a „gyerek” vagyok, azt kell tennem, amit mondanak a szülők. Az osztályfőnököm meg a plafonon volt, amikor elkezdtek romlani a tanulmányi eredményeim. Az már nem volt rendben szerintem, hogy az osztály előtt savazott, de valahol azért jól esett. A sav maga, igen, mert nem mart, hanem simogatott. Ki ne örülne, ha azt mondanák róla, hogy korábban az ő dolgozata és felelete volt az etalon? Még ha ez most nem is így van? Később meg amiatt volt kiakadva, hogy sorra le- és feladtam a céljaimat. Először orvos akartam lenni. Aztán már elég lett volna a főiskola: diplomás ápoló, szülésznő vagy védőnő. Egy fokkal lejjebb, valamivel később már csak a felnőtt szakápolói képesítésben gondolkodtam. Végül maradt az általános ápolónői és asszisztensi érettségim, és irány a kórház. Vérzett értem a szíve, ki is fejezte. Jól esett nagyon, de csak nem hagyhattam, hogy a testvéreim akár intézetbe kerüljenek anyu miatt, és közvetve miattam, ha nem teszek semmit értük. Azt meg csak munka mellett lehet.

A tanáraimtól kaptam a legtöbb törődést, azt hiszem. Hittek bennem, látták bennem a lehetőséget. De vajon mit érek vele? Mit értem? Lehet, hogy még ma is ebből táplálkozok?

Miért nulla az önbizalmam?

Lássuk. Úgy érzem, hogy itt vagyok 35 évesen, és semmit sem tudok felmutatni. Egy sima középiskolai érettségim van, egyszerű ápolónői képesítéssel, ami valljuk be, a mai világban nagyjából a nullával egyenlő.

Úgy érzem, hogy kudarcba fulladtam az életem számos területén. Isten tanítványaként, feleségként, anyaként, testvérként. Van bennem egy elképzelés, egy álom vagy legyen idea, ami szerint léteznem illene/kellene, és valahogy nem tudom megugrani a lécemet. De lejjebb adni sem vagyok képes. Legalábbis úgy érzem. És emiatt folyton lelkiismeret furdalástól gyötörve élem az életemet. Késztetést érzek arra, hogy megoldjak problémákat, és sok esetben úgy érzem, én vagyok a felelős, vagy nekem kellene lennem. És ha nem jól sül el, akkor egyértelműen én vagyok a hibás. Az agyam néha próbál meggyőzni a realitás talajára állítva, de csak megingok, és bedőlök a saját hülyeségemnek. És egyszerűen úgy érzem, hogy a saját kalickámba vagyok bezárva, és még sem bírok szabadulni.

Miért nulla az önbizalmam?

Mert nem érzem jól magam a bőrömben. Csúnyának érzem magam amiatt, hogy ennyire meghíztam, annak ellenére, hogy igazából én tehetek róla, és én nem teszek ellene. Nehezen megyek emberek közé, mert attól félek, hogy kinéznek, lenéznek. Érzékeny vagyok a szépre, de nem megyek a közelébe, mintha nem lennék rá méltó.

Miért nulla az önbizalmam?

Talán mert tele voltam ambícióval, alapvetően egy tehetséges, kreatív ember vagyok, mégis egy senki. Emlékszem, hogy grafikus/divattertvező vagy orvos akartam lenni. A szüleim nem engedték, hogy képzőművészeti középiskolába menjek, mondván, abból nem élek meg. Így maradt az egészségügyi. Mintha az jövedelmezőbb lenne…

Érettségi után is több terület érdekelt volna: orvostudományi egyetem, iparművészeti vagy képzőművészeti egyetem, bölcsészkar angol szak…Szerettem volna orvos lenni, sebész vagy szülész-nőgyógyász. Az igazságügyi kórboncnok is vonzó hivatásnak tűnt. Szívesen tanultam volna meg rajzolni, festeni. Szerettem volna divattervező lenni. Az is felötlött bennem, hogy össze lehetne vonni a kellemest a hasznossal: boncolni és anatómia atlaszt rajzolni. Szerettem az angolt, szerettem volna mélyenszántóan ismerni a nyelvet és használni is, persze. És mindebből maradt a nagy büdös semmi. Bár „élményben” jócskán volt részem, nem volt unalmas az élet így sem…

Miért nulla az önbizalmam?

Mert gyenge a karakterem, úgy érzem. Nem vagyok kitartó. Fellángolok, aztán nem fejezek be semmit. Halogatok. Fegyelmezetlen vagyok.

Nem érzem jól magam azzal, amit csinálok, ahogy csinálok, aki vagyok. Sokszor abban sem vagyok biztos, hogy ki vagyok.

Elfáradtam azt hiszem. Talán az eddigi életem másokról szólt, és már nagyon szeretném az ellenkezőjét. És emiatt is lelkiismeret furdalásom van, és önzőnek érzem magam. És szeretetlennek.

Szeretném végre megvalósítani önmagam. Szeretnék boldog lenni. Sokszor úgy érzem, hogy szeretnék egyedül élni, és nem tudni senkiről sem a környezetemben. Sokszor azt kívánom, bár sosem lett volna egy testvérem sem. Mert ha mai napig félremennek, folyton magamat okolom. Mert hülye vagyok, tudom, de csak marcangol a bűntudat, és nem tudom, hogy szabaduljak ettől. Pedig már nagyon szeretnék.

Szeretném szívből kiáltani: BOLDOG VAGYOK!

Csak én kellenék hozzá, mégsem mozdulok.

Akarat- és érzelem gyenge vagyok.

Nyitnám a kalickámat, de nincsenek kulcsok.

Én erőtlen vagyok, ellenben erősek a rácsok.