Ebben az évben szólt a barátnőm, hogy tervezi eladni a lakását, amiben épp laktunk, és kérte, hogy keressünk másik lakhatási lehetőséget. Kerestem, de egyáltalán nem volt egyszerű 3 gyerekkel, egyedülállóként albérletet találni. Emlékszem, hogy még az akkori, csepeli polgármesterhez is kértem időpontot, hogy személyesen kérjek tőle segítséget, konkrétan egy önkormányzati lakás képében. De elutasított, felvilágosítva, hogy az emberek nagy tévedésben élnek, ha azt hiszik, hogy az önkormányzatok fölös bérlakásokkal rendelkeznek. De búcsúzóul azért sok erőt kívánt a gyerekek neveléséhez. Kössssz a semmit, gondoltam magamban...
Év vége felé meghalt anyai nagyanyánk, aki házfelügyelő volt a belvárosban. Arra gondoltam, hogy esetleg meg lehetne pályáznom az állását, hátha mint rokon nagyobb eséllyel indulhatnék. A lényeg az volt, hogy az álláshoz ott volt a házfelügyelői lakás. Igaz, hogy csak egy szobás, WC az udvaron, de 6 m belmagassággal, amely szoba ennél fogva galériázható...lett volna.
Nem gondoltam még akkor, hogy az állásra is ugyanannyira szükségem lesz, mint a lakásra. Ugyanis felmondtak nekem az akkori munkahelyemen, az ipari-, elektro nagykereskedésben. Nem, nem a munkámmal volt gond. Azzal sosem, hisz "lépcsőket másztam" felfelé. Gyanús volt visszanézve, amúgy, hogy amikor említettem a főnökömnek a házfelügyelői melót, felajánlotta, hogy szívesen ír ajánlólevelet, ha kell.
Az elbocsátásom oka végül "példa statuálása" volt, úgymond. Kedvező feltételekkel, anyagiakkal lettem elküldve, mondván a sok hiányzás miatt. Mert ugye ha a többiek látják, hogy én megtehetem...
Érvágás volt. Egyedülállóként sem könnyű egy munkahely elvesztése, de úgy, hogy 3 gyerekért vagy felelős, épp lakáskeresésben vagy, így már triplán kihívó a dolog. Újabb zokogó/kétségbeeső kúra.
Időközben beköltöztünk a nagyanyám lakásába. '98 vagy '99, ezt már nem tudom. Nem is lényeg. Nem tartott sokáig az ottlétünk. Talán egy nap? Tesóm - akinek nagyanyám volt a gyámja - igen zűrös időszakát élte akkor. Emlékszem arra az ominózus estére, amikor épp lefekvéshez készülődtünk a gyerekekkel. Marci beteg volt, lázas. Ágyban volt, borogattam. Öcsém is ott volt, és ki volt akadva, hogy nem adok a gyereknek fájdalomcsillapítót. Valami gyógyszerszerűt akart beadni a gyereknek, amit nem hagytam, mire kitört a balhé. Olyannyira, hogy muszáj volt a gyereket öltöztetni, és szó szerint elmenekültünk mindahányan. Annyira sem volt időm, hogy Marcira ráadjam a csizmáját, a kabátommal takartam be a lábát. És elmentünk az unokatestvéremhez. Mindig nála lyukadtam ki, amikor gáz volt, és ő nem volt rest befogadni. Pedig családja volt. Belvárosból Csepelre. Egy kis éji móka :/
Amúgy a házfelügyelői állásnak meg lőttek, épp a családi viszonyok miatt.
1999. Katasztrofális év volt. Szinte minden tekintetben.
Munkanélküli voltam, egyedül a 3 gyerekkel.
Szerintem ebben az évben is laktunk valamennyit a Sanyinál és Helennél, ekkor már Óbudán, a Zápor utcában. Ők voltak még az "örök befogadóink", mint a családi sztorik legelején is.
Sikerült viszont albérletet találni ugyancsak Óbudán, a Miklós utcában. Kata velünk volt, hogy továbbra is segítsen.
Roni húgom a IX. kerületbe járt középkiskolába, a Közgazdasági Polkitechnikumba. A két kicsit pedig átírattam Óbudára, a Zápor utcai általános iskolába.
Én pedig munkahely híján főállású anya lettem - az év áprilisáig, ugyanis Marci akkor töltötte a 8. évét, és azt hiszem, csak addig lehetett. 3 gyerektől és a legkisebb 8 éves koráig...valami ilyesmi. A mindenkori gyes összege volt a bérem, úgymond. Nem volt sok, de a semminél több. Azért ezt sem sokan mondhatják el, hogy 21 évesen 3 gyerekes, főállású - egyedülálló - anyukák:) Én ezt is megtapasztalhattam, "hurrá".
Abban az évben dolgoztam a Margitszigeten, a Grand Hotel tetején, a Scala Marketing Kft-nél, mint recepciós. Egészen a próbaidő végéig. Megkaptam, hogy a gyerekek miatt necces alkalmazniuk hosszú távon.
Majd jobb híján elmentem Telemarketingesnek a Hiltonba. Úgy látszik vonzottak a szállodák:) Viszont azt én nem bírtam 1 hónapnál tovább.
Adódott néhány alkalmi munka ismét Helenéknek köszönhetően. Takarítottam náluk, néhányszor főztem. Helen anyukája is ugyanabban a házban lakott, ahol ők, és hozzá is jártam takarítani.
Közben már több ízben előfordult, hogy nem tudtam rendezni az albérleti díjat, így a tulajdonos elküldött. Jogosan, persze.
Emlékszem, hogy egyik este a Katával lementünk a házban az egyik alsóbb szintre megnézni egy kiadó lakást, ahol egyszer csak megjelent a két kicsi kétségbeesve: Viki csuklójából ugyanis ömlött a vér. Kinyitott egy konzervet és megvágta magát. Gyorsan nyomókötés, és irány az ügyelet. Szerencsére nem kellett varrni, így "olcsón" megúsztuk.
Lakás szempontjából viszont az volt a nagy büdös helyzet, hogy sehol semmi, így muszáj voltam anyaotthonba költözni a gyerekekkel. Azaz kiadó lakás még lett volna, de én ott voltam egyedül a 3 gyerekkel, munkanélküliként - Te kiadtad volna a lakásod???
Pesterzsébetre költöztünk, ott kaptunk egy szobát. Roni épp erdei táborban volt akkor. Kimentünk elé a vonathoz, ott közöltem vele a rossz hírt, mire megkaptam, hogy én ezt nem tehetem meg vele, és ne képzeljem azt, hogy ő anyaotthonba fog költözni. Nem is költözött. Ha jól emlékszem, egy időre Petiékhez, az egyház vezetőkhöz költözött, majd kollégiumba. De a szita agyam törölt dolgokat, így e téren Roni tudna bővebb információval szolgálni.
Az anyaotthonos időszak elég rettentő volt. A kicsiket nem írattam át másik suliba, ugyanúgy vittem-hoztam őket Óbudára, hiszen ez az anyaotthonos sztori csak átmeneti volt. Így én sem sokat voltam bent az otthonban, hiszen elég sokat kellett utazni Erzsébetről Óbudára, így gondoltam, hasznosabban töltöm el az időmet, mint utazással. Iskolába menetet követően csendesidőztem (olvastam a Bibliát és imádkoztam), munkát keresve bújtam a hirdetési újságokat, látogattam az akkor kórházban fekvő öcsémet, és több ízben Hajniéknál voltam (róluk írtam korábban, hogy pótszüleimként tekintettem rájuk). Náluk tudtam munkahelyeket felhívni, és ebédelni. Nem utolsósorban lelki támogatásban is volt részem. Szükségem volt rá! Jó esetben interjúra is tudtam menni. Aztán mentem a gyerekekért a suliba, onnan vissza az anyaotthonba. Ott már tanulás, vacsik, lefekvés.
Másnap minden kezdődött elölről.
Az anyukákkal amúgy jól kijöttem, kedveltek. Egyszer megkértek volna, hogy legyek én az újabb "közös képviselő", mert aki addig volt, elköltözik. Nem vállaltam, de jól esett.
Régi ismerősökkel is találkoztam. Egyik alkalommal, az egyik anyukával mentem interjúra egy helyre, ahol összefutottam egy sráccal. Zoli. Ő kérdezte, hogy honnan ismerjük egymást, mert csak azt tudta, hogy ismer. Én persze emlékeztem, hogy ő volt az a boltos fiú, aki nagyon tetszett még 14-15 éves koromban, az Arany János utcai közértben. Akivel jókat cseverésztünk amikor épp iskolába mentem, ő meg a raktár utcai ajtaját "támasztotta". Csak azt mondtam neki, hogy onnan ismerjük egymást, a többit nem.
A másik találkozás már neccesebb volt. Határ út, metró aluljáró, nyilvános WC, annak a trafikja. Ki dolgozott ott? Na ki? Az a fickó, aki 16 éves koromban megerőszakolt, és ott találkoztam azzal a haverjával is, akivel bosszút álltam rajta. Korábbik blogbejegyzésemben már írtam erről. Jájjjjjjj.
Leplezve félelemmel vegyült meglepetésemet, meghívtam őket istentiszteletre. Később igencsak fejlődött az imaéletem, mert igyekeztem leküzdeni a félelmemet, hiszen nap mint nap arra jártunk, illetve igyekeztem eljutni arra a szintre, hogy megbocsássak neki. És sikerült. És el is mondtam neki. Nem biztos, hogy sok haszna volt, de az én lelkemnek segített. Bíztam benne, hogy az övének is, de ez bizonyára a naivitásomból fakadt - ismét.
Az erzsébeti anyaotthonban egyszer csak ultimátumot kaptam. Egyszerűen nem hitték el, hogy ha valaki ilyen fiatal, csinos, nyelvet beszél, hogy nem talál munkát? A többi úgy látszik mellékes volt - egyedülálló anyuka 3 gyerekkel - nem túl nyerő pozíció.
Ja, és szúrta a szemüket, hogy nem vagyok bent napközben, és nem hatotta meg őket, hogy mindent megteszek, amit csak lehetséges. Kaptam valamennyi határidőt, és ha addig nem sikerül munkába állnom, fel és alá, mehetek ahová tetszik.
Időközben próbáltunk átkerülni a Zápor utcai anyaotthonba, ami végszóra sikerült is. Cseberből vederbe, ahogy szokták mondani...De legalább a suli közel volt, és minden más is.
Ez egy magas betonkerítéssel körbeölelt, apácák által vezetett, szigorú anyaotthon volt. Este 6 után már se ki, se be, csak külön engedéllyel.
Ha jól emlékszem, a hétközi istentiszteletek után Helenéknél aludtunk a "szomszédban". Több hétvégén pedig átmentünk az unokatestvéremékhez, mert egyszerűen nem bírtam azt a miliőt, amiben voltunk.
Év vége felé, valamikor ősszel visszamentem a János kórház II. Belgyógyászatára dolgozni, állandó éjszakásnak. Jó volt visszatérni <3
Viszont fizikailag nem bírtam, mert napközben nem tudtam eleget pihenni, hiszen ott voltak a gyerekek. Így decemberben fel is mondtam. A főnővér el is fogadta a felmondásomat, csak arra kért, hogy azt a hónapot csináljam még végig, főleg a szilvesztert, amire be voltam osztva. Nővérhiány volt ugyanis, ami nem szokatlan, ugye. Természetesen vállaltam. Bár arra nem számítottam, hogy mi lesz ennek a következménye.
Megkértem a velünk egy szinten lakó anyukákat, hogy időnként nézzenek be a gyerekekre éjjel, míg dolgozom. A fő apáca viszont nem hitte el, hogy tényleg dolgozni megyek, meg volt győződve arról, hogy én szilveszter éjjel bulizni indulok. Hogy ezt a vádat semmissé tegyem, ártatlanságom vélelme érdekében igazolást kellett kérnem a főnővértől, hogy márpedig én dolgoztam aznap éjjel!!! Nem is volt ciki...Áááá:(
Végső elkeseredésem végül örömre fordult, ugyanis a gyülekezetünkön keresztül, a Remény Magyarországért Alapítvány felajánlotta, hogy segítségképpen bérel nekünk egy lakást.
Hallottatok már ilyet? Én alig akartam hinni a fülemnek, és madarat lehetett volna fogatni velem! Vége a rabságnak:) Elkezdtem hát gőzerővel lakást keresni a munkakeresésen kívül.
Egyik vasárnap, miután unokatesóméktól tértünk vissza az anyaotthonba, nem engedtek fel a szobánkba. Közölték, hogy ott és akkor csomagoljak össze, és költözzek ki, mert nekem van hová mennem. Igyekeztem tisztázni a dolgot, hogy attól, mert hétvégén van hol lennünk, még nem jelenti azt, hogy van hová mennem. Mire közölte a nővér, hogy márpedig van hová mennem, mert telefonáltak is többször, hogy van lakás. Persze, mondtam, hiszen igyekszem megoldani a lakhatásunkat, és az ingatlanközvetítő telefonált, hogy esetleg lenne kiadó lakás - mobilok akkor még nem voltak, és a benti számon tudtak elérni. Ha meg nem voltam bent, felvették az üzeneteket. De sajnos már korábban is kerültem ott olyan helyzetbe, hogy hazugságokkal tekertek ki bizonyos helyzeteket ellenem. No, ez nem az a hely volt, ahol kedveltek.
Így hát csomagoltunk, és leléptünk. Helenékhez. Megint.
Sziszifuszi blues...https://www.youtube.com/watch?v=F5o-kIX8mWQ
De innentől már pozitívabban alakultak az események:) Tényleg:)
Folytatás következik.
