Családállítás 6 - Előzmények 6

1997 nyár – „Harc” a testvéreimért

Egy műszakos, jobban fizető állás – pipa.

Lakhatás lehetősége – pipa.

Bizonyíték a gyámügy felé – egyelőre megoldásra váró feladat.

Elég nagy fejtörést okozott nekem a gyámügy, mert nehéz volt olyan súlyú bizonyítékot találni anyu ellen, mely annyira megállta volna a helyét, hogy a testvéreimet magamhoz vehettem volna. Nem azért, mert nem volt, hanem azért, mert nehéz igazolni, ha valaki alkoholista, agresszív, felelőtlen – tanúk hiányában főleg. Nem mintha nem lettek volna, de ennyire talán mégsem voltam rátarti, hogy felvonultassam az ismerősöket e téren. Főleg amiatt sem, mert a tesóim magamhoz vételével egyáltalán nem anyu ellen akartam dolgozni, hanem a tesóim érdekében. Nem ugyanaz a kettő. A célom ezzel anyu segítése volt, és úgy gondoltam, hogy csak így lehet kivitelezhető, mert ha én felelek a dolgokért, akkor az én kezemben van a gyeplő.

Valamilyen oknál fogva egyszer nálunk, Csepelen aludtak a gyerekek, mindhárman. Nem emlékszem már, hogy miért. Talán anyunak a Békásmegyeri albérletből is mennie kellett? Nem tudom.

A lényeg, hogy anyu jött a gyerekekért egy pénteki napon. Az volt a terve, hogy elköltözik velük Tiszasülyre, egy anyaotthonba, mert más lehetősége akkor nem volt, vagy nem talált. A két kicsi nyilván nem fogta fel, hogy ez mit jelent rájuk nézve, Roni viszont annál inkább, és ki is akadt rendesen. Idegrohamot kapott, a földön törökülésben ülve elkezdte a fejét a padlóba verni, hogy márpedig ő nem megy anyuval, és velem marad. Ugyanis ő már tudta, hogy mire készülök…

Így anyu megkért, hogy hadd maradjanak még nálam a gyerekek, és majd még jelentkezik. Viki vele akart menni, így Roni és Marci maradtak nálam. Nálunk.

Másnap, szombaton a Remény Magyarországért Alapítvánnyal készültünk a Dózsa György úti hajléktalan szállóra elmenni – meglátogatni az ott lakókat, valamint ételt és ruhát vinni nekik. Ez az alapítvány főként a gyülekezet tagjaiból áll, mint önkéntesekből. A mai napig látogatja az alapítvány a hajléktalan szállót, valamint idősek otthonába is ellátogat rendszeresen.  

 (Ha valakit érdekelne bővebben:

 http://www.remeny.hu/ , https://www.facebook.com/remenymagyarorszagert?fref=ts)

Vittem magammal Ronit és Marcit is.  Megdöbbentő az egészben az volt, hogy ott találkoztunk anyuval és Vikivel!!! Ott töltötték az éjszakát:( Szörnyű volt őket ott látni:(

Végül anyu mégis úgy döntött, hogy elköltözik a gyerekekkel Tiszasülyre, mert nem volt másra kilátása. Viszont megkért arra, hogy Ronit vállaljam el, míg befejezi a nyolcadik osztályt (épp nyolcadikba ment, nyár volt), hogy ne kelljen utolsó évben kivenni a suliból. Még le is papírozta, én pedig örömmel álltam elébe:)

Anyu összeszedelődzködött, majd közösen (anyu, a 3 gyerek és én) metróra szálltunk. Anyu a két kicsivel a Nyugati pályaudvarnál leszállt. Ronival nem is sejtettük, hogy vajon mikor látjuk őket újra, ha egyáltalán…

Borzalmas pillanat volt. Ronival ülünk a metrón, anyu és a két kicsi a mozgólépcső felé tart, és egyre távolodik…

Mi Csepelnek vettük az irányt.

Vasárnapra virradó, hajnali, jobban mondva éjjeli 2 óra körül csörgött a telefon. Kata, a barátnőm vette fel. A szolnoki rendőrségtől telefonáltak. Anyut letartóztatták, a két kicsit intézetbe vitték. Ha gondolom, menjek értük.

Se köpni, se nyelni nem tudtam.  És akkor most?

Kata felajánlotta, hogy elkísér.

Aludni persze nem tudtam. Főztem paprikás krumplit, hogy mire hazahozom a gyerekeket, legyen mit enniük.

Reggel Kata és én útnak indultunk. Arra sem emlékszem, hogy vonattal vagy busszal mentünk, sőt arra sem, hogy Roni hol volt. Velünk jött? Szerintem nem. Elment a többiekkel istentiszteletre? Valószínű. Hihetetlen, milyen szinten kihagy az agyam, pedig még nem vagyok annyira idős…bár a kis öcsém lehet, rácáfolna :D

Biztos valahová nagyon mélyre elrejtettem a konkrét emlékeket…

Elmentünk a „Gyivi”-be. Találkozhattam a gyerekekkel, de el nem hozhattam őket, mert nem volt hozzá felhatalmazásom. Miiiii? De hát ők mondták, hogy menjek a gyerekekért! Akkor most mmmi vaaan????

Senkinek nem kívánom azt az érzést ott az intézetben. Az egy dolog, hogy én milyen szörnyen éreztem magam, de mit érezhetett a két gyermek?

Bele sem merek gondolni, hogy Barnusom miként élt volna meg egy ilyen helyzetet. Elmegy anyával valami ismeretlen helyre, aztán anyát elviszik a bácsik, őt meg elviszik egy csomó más, idegen gyerek közé…A hideg is kiráz:( Bár pocok nagyon szeret engem és ragaszkodó típus, még sem feltétlen élné meg mélyebben a szituációt, mint ahogy azt a tesóim megélték. Szerintem. Olvastam egyszer, hogy a bántalmazott (nem feltétlen testileg, hanem akár verbálisan is) gyerekek akár még szorosabban kötődhetnek/ragaszkodhatnak a szülőhöz. Az oka abban keresendő, hogy a gyermek hajlamos önmagát okolni egyrészt, másrészt pedig még inkább szeretne magának szeretetet kicsikarni…

Haza kellett utaznunk, a gyerekek nélkül. Szívszaggató volt. Másnap mentem dolgozni, és az volt az első dolgom, hogy értesítsem a kaposvári gyámügyet a történtekről, és felhívjam a figyelmüket arra, hogy ennél jobban már tényleg nem tudom bizonyítani, hogy anyu alkalmatlan arra, hogy a gyerekeit nevelje.

Még aznap elfaxolták a gyámkirendelő határozatot, mely szerint a három testvéremnek, Roninak (13), Vikinek (8) és Marcinak (6) a gyámjául rendelnek ki.

„Indoklás:

Fent nevezettek édesapja 1995.június 6-án elhunyt. Az édesanya, Sipos Jánosné, többszöri ingatlan eladás-vásárlás után Budapestről – Somogyjádra, a Lenin u. 8. szám alá költözött gyermekeivel együtt. A gyerekeket a helyi iskolába és óvodába rendszertelenül járatta. Pár hónapi somogyjádi tartózkodása alatt jelentős összegű tartozásokat halmozott fel. Majd ismét Budapestre költözött, ahol tovább folytatta felelőtlen életvitelét. Gyakran változtatta gyermekeivel együtt tartózkodási helyét, emiatt a gyerekek rendszertelenül jártak iskolába, óvodába. Kk. Sipos Márton olyan keveset járt óvodába, hogy 1. osztályos tanulmányait emiatt nem kezdhette meg.

A gyámhatóság tudomást szerzett arról, hogy Sipos Jánosné ellen a rendőrség országos kőrözést adott ki.

A napokban a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Rendőrség letartóztatta és a vele tartózkodó kk. Sipos Mártont és Viktóriát a rendőrség megőrzésre beszállította a szolnoki Gyivi-be.

A fentieket figyelembe véve a gyerekek erkölcsi és egészségügyi fejlődése az édesanya részéről nincs biztosítva.

Ezen határozat a fellebbezésre tekintet nélkül azonnal végrehajtható.”

És megint nem emlékszem pontosan, hogy még aznap, vagy csak másnap mentem-e el értük, de a lényeg az, hogy a határozattal a kezemben már elhozhattam őket:)

Szerettem volna megosztani egy képet ebből az időből, de nem találtam. Ez a kép még 1995-ben készült (Marci, Gréti (unokatesó), Viki és Roni), még ez van a legközelebb időben:) :

1997.09.02. - Ettől a naptól kezdve, a 21 nap híján 19,5 éves, egyedülálló lány hirtelen 3 gyermekes, egyedülálló anyává lépett elő!

Családállítás 5 - Előzmények 5

1996 őszét írunk. Én ekkor már a János Kórház belgyógyászatán dolgozok, és élem az én kis keresztény életemet:)

Az események felgyorsultak kissé, ugyanis anyukám jó ideje nem fizette a III. kerületi lakás bérleti díját, és a sokadik haladékot követően el kellett hagynunk a kecót.
Ekkor odaköltöztünk nagymamámhoz egy időre, az Aulich utcába. Nagymamám volt a házfelügyelő, és a szolgálati lakással szemben volt egy két szobás - minden mellékhelyiségtől mentes - helyiség, amit mi csak "át"-nak hívtunk:) Végül is mamához be tudtunk menni fürdeni, a folyosón meg ott volt a vécé. Szerintem nem sokáig laktunk ott, mert anyu és mama viszonya eléggé viharos volt, mindig is.

Ott tartottunk, hogy nem volt hová mennünk. Ekkor az egyházból egy házaspár, Sanyi és Helen befogadtak minket, gyerekeket magukhoz, az akkori, Havanna lakótelepi lakásukba, úgy, hogy volt egy Viki húgommal egy idős fiúk is, a Zsolti. Tehát én ekkor voltam 18 éves, Roni húgom 13, Viki húgom 7, Marci pedig 5 évesek.
Én már dolgoztam ekkor, de Sanyiék nem fogadtak el tőlem egy petákot sem. Emlékszem, 3 műszakban dolgoztam ápolónőként, ugye, havi 15 ezer Ft-ért...az akkor sem volt sok pénz...

Nyilvánvalóan a végtelenségig nem maradhattunk náluk, így Sanyiék próbáltak megoldást találni arra, hogy miként oldhatná(n)k meg ezt a helyzetet. Végül úgy döntöttünk, hogy én odaköltözök Ildi barátnőmhöz, aki annak idején meghívott az egyházba. Volt neki Csepelen egy másfél szobás lakása, és ott laktunk négyen lányok.
Vikit Andiék, egy másik család vitte el magához, Marcit pedig Brian-ék, az akkor egyház vezetők. Roni maradt Helenéknél.
Őszintén, egyáltalán nem emlékszem arra, hogy hány napig tartott ez az állapot, hogy a kicsik ahányan, annyi felé voltak, de az biztos, hogy egyszer csak anyu megjelent a Helenéknél rendőrökkel, hogy elvigye a gyerekeit. Végül is jogos követelés volt, csak a mikéntje volt érdekes.

Egy kis kitérő gyanánt muszáj megemlítenem, hogy eddig a pontig anyu több ízben is eljött istentiszteletre, illetve egyéb, gyülekezeti alkalmakra, legyen az akár egy borgácsozással egybekötött, laza, családias, vidéki istentisztelet. Sőt, két akkori barátnőmmel el is kezdte tanulmányozni a Bibliát, ugyanis ő sem volt hívő. Mindezekből kifolyólag már némi ismeretségi körrel bírt a gyülekezetben.

Visszatérve a rendőri kísérettel egybekötött látogatásra, az lett a vége, hogy az Andiékkal és Brian-ékkel megbeszélték, hogy a Móricz Zsigmond körtéri McDonald's-hoz elviszik a gyerekeket. Mégse az otthonukban, a saját gyerekeik előtt zajlódjon le ez az esemény. Úgy tudom, az esti órákban került erre alkalom.
Anyu Ronit is vitte volna magával Helenéktől, de a húgom annyira kibukott, és annyira nem akart elmenni az anyjával, hogy már arra készült, leveti magát az erkélyről, csak ne kelljen mennie. Helen anyósa bírta maradásra, úgymond, ő öntött bele egy kis lelket. Így a rendőr sem tudott mit tenni, Roni végül maradt. Bár ezt a sztorit közvetve ismerem, teljes infó birtokában leginkább a húgom és Helenék vannak.

Anyu elvitte a két kicsit magával egy egyszobás panelba Békásmegyerre, amely lakást az anyu barátjának a haverja bérelt. Így laktak ott öten.
Roni Helenéknél, én pedig a barátnőimmel.

Roni rendszeresen járt a gyülekezetbe, és úgy döntött, hogy szeretne megkeresztelkedni, szeretne ő is tanítvánnyá válni. Nagyon örültünk a döntésének, viszont ehhez muszáj volt egy fájdalmas döntést is meghozni. Az egy dolog, hogy anyunak kellett adnia egy beleegyező nyilatkozatot, hogy engedi a lányát megkeresztelkedni, mivel még csak 13 éves volt, de a legnagyobb feladat és egyben kihívás mégis csak az volt, hogy haza kellett költöznie anyuhoz. Az oka pedig az volt, hogy Helenék nem voltak Roninak hivatalos gyámjai, és Roni végül is csak amiatt lakott náluk, mert nem akart anyuval menni. De hivatalosan, törvényesen ez nem volt korrekt, és muszáj volt igazságosnak lennünk.
Roni megtette, hazaköltözött, és hamarosan meg is keresztelkedett. :) Így duplán tesók lettünk :)

Ismét következett egy rövid időszak, amit egyedül töltöttem. Annyira nem is rövid, ha belegondolok, mert nagyjából egy év is eltelt. Bár aggódásokkal társított év volt, mégis szerettem.
Csepelen laktam a barátnőimmel,  ápolónőként dolgoztam, és építettem, mélyítettem a barátságaimat a gyülekezetben.
Imádtam a kórházban dolgozni, nagyon szerettem a munkámat, a betegeket. Amikor éjszakás voltam, akkor sem dőltem le sosem, pedig lehetett volna, mert úgy éreztem, hogy akkor nem vagyok megbízható. Mert mit érezhet a beteg, ha kijön a kórteremből, és azt látja, hogy a nővérke alszik?
Minden mozzanatát szerettem a munkámnak, még a mosdatást is. Mert azzal is valahogy közelebb kerül az ember a beteghez, és érzi a saját maga szükségességét. 

Hazudok, mert egy "mozzanat" még sem volt kívánatos. Az a bizonyos utolsó mozzanat, amikor már elszáll az utolsó lehelet, és a lélek távozásával már csak a hús, mi nyomja az ágyat. Emlékszem, egyszer az egyik beteg mosdatás végén hunyt el a karjaimban. Valahol ijesztő is lehet ez a pillanat, de mégsem az. Talán a betegnek nem volt igazán senkije, talán csak azt várta, hogy valaki átölelje. És lehet, hogy akkor pont én voltam az a valaki, aki a mosdatás végeztével, a beteg fejét és vállát alkaromra támasztva, így ölelve fektettem őt vissza utolsó földi almára. Nem ijedtem meg. Sajnáltam. És megtettem, amit ilyenkor kellett. Hívtam az ügyeletes orvost. Miután a halál nyugtázva lett, elláttam feladataimat az elhunyt körül. Levetkőztetve, áll felkötve, lábcédula...leltár...A legdurvább az egészben a pléh koporsó látványa, az elhunyt személy koppanása a dobozban, és ezzel az embertelen bánásmóddal az ember véges mivoltának tudatosulása.
Nem beszélve arról, amit ezek után kaptam a váltótársamtól. Hiszen a mosdatásokat többnyire hajnalban végeztünk, és mivel bekövetkezett ez a szomorú eset, nem maradt időm arra, hogy minden arra szorulót tisztába tegyek.  És kaptam a fejemre, amiért egy haldoklóval kezdtem. De miért?
Egy haldokló már nem érdemes a tisztaságra? Egy haldokló már nem ember? És ha az ő anyukája lett volna, vajon akkor is így gondolkodott volna???

Középiskolában tagja voltam egy tudományos szakkörnek. Mindenkinek választania kellett egy témát, melyről előadást készít. Engem a halál érdekelt. Mindig is sokat foglalkoztatott. A halál, mint klinikai és mint biológiai. A halál, mint fiziológiai esemény. A halál, de legfőképpen az odáig vezető lépcsők száma és mélysége. A haldokló személyhez való viszonyulás. A haldoklás, mint lelki útvesztő, melyen mind átmegyünk előbb vagy utóbb, de el nem kerülhetjük.
Szóval én a halálról írtam. Nem kútfőből, hiszen nem volt tapasztalatom. Elolvastam pár könyvet a témában, és az előadásom mint egyfajta összefoglalóként üzemelt. De jó lett, szerintem. Még mindig megvan:) Ebből idézek, mert épp idevág (én is idéztem akkor, nem saját szöveg):

"Azoknak, akiknek van erejük és szenvedélyes szeretetük ahhoz, hogy leüljenek egy haldoklóval a szavaknál is többet mondó csendben, tudni fogják, hogy ez a pillanat sem nem fájdalmas, sem nem félelmetes, hanem a testműködés békés megszűnésének utolsó mozzanata.
Egy emberi lény halálának a látványa hullócsillagra emlékeztet; a milliónyi fények egyikére a hatalmas égbolton, amely rövid pillanatra felgyullad, hogy aztán eltűnjön örökre a végtelen éjszakában.
A haldokló mellett lenni azt is jelenti, hogy tudatosul bennünk az egyén egyedülvalósága az emberiség hatalmas tengerében. Tudatára ébreszt végességünknek, behatárolt életünknek. Kevesen élünk tovább hetven évnél, és mégis ezen rövid idő alatt többségünk alkot valamit, egyedülálló életművet hoz létre, beépítve magát az emberiség történelmének építményébe."

Én is szeretném beépíteni magam az emberiség történelmébe, ezért is kezdtem el írni ezt a blogot. Hogy elsősorban segítsek magamon azáltal, hogy kiírom a nehézségeimet, a súlyos múltamat, az emlékeimet magamból, megadva a lehetőséget ezáltal az objektív szemléletre, a megerősödésre.

Másrészt az a célom a blogommal, hogy Ti, akik olvassátok, felbátorodjatok arra, hogy a Veletek történtekről írjatok, beszéljetek, de legalábbis kezdjetek vele valamit, hiszen legtöbben, ha nem is mindannyian, rengeteg nehézség árán jutottunk el odáig, ahol most vagyunk. Rengeteg emlék, tapasztalás lehet az, ami visszafog bennünket abban, hogy igazán önmagunk lehessünk, hogy igazán boldogok legyünk. Hiszem, hogy ezekkel dolgozni kell, ami nem egyenlő azzal, hogy a múltunkban élünk, folyton vissza-visszatekintgetünk, sajnáljuk magunkat, amiért ez vagy az történt, és emiatt nem megyünk előre. Nem. Úgy értem, hogy meg kell keresni az okát a mai gátjainknak. Meg kell vizsgálni, hogy akkor, régen, volt-e valami vagy valaki, aki miatt én most ilyen és olyan vagyok, vagy így és úgy reagálok valamire? És ha már tudod, hogy min kell dolgoznod, akkor uccu neki, ne legyél rest! Annyi megoldás van, kinek, mi jön be, mi az, ami működik, az egyéni. Legyen az pszichiáter, pszichológus, család terapeuta, kineziológus, tudat tréner és még sokan mások. Ők mind képesek valami módon rámutatni az okokra, de a végén mégis csak nekünk kell dolgoznunk azon, hogy előnyt kovácsoljunk a hozott dolgokból. Mint a bableves példa, emlékeztek? Amiről először írtam családállítás témában.

Nekem arra van szükségem, hogy kibeszéljem, hogy objektíven lássam, hogy realizáljam. Ezek után arra van szükségem, hogy mindezt Isten elé vigyem, hogy neki kitárjak mindent, ami bennem van. Hogy elé tegyem, hogy rábízzam, és engedjem, hogy formáljon mindezek által. Mert tudom, hogy Ő tud mindent, amin átmentem. És ahogy írok a múltamról, úgy egyre inkább rajzolódik ki előttem a nagy kép, amit Isten már akkor látott. És ha egyszer végére érek az előzményeknek, majd mondjuk a 20. résznél lesz majd szumma szummárum, és levonom a következtetéseket. Mert lesz mit. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy a múltamból nem profitáltam. De ez még kiderül. Még nekem is ad újat az írás. Megtisztít és megerősít. Már az első előzmény leírása óta kicsit jobban szeretem magam. Már nem is érzem magam akkora nagy kudarcnak. És ez jó:) amikor már visszamosolygok a tükörképemre, és nem csak durcásan magára hagyom:)

És most durván elkanyarodtam, de muszáj volt kitérnem, és hagynom, hogy jöjjön, ami épp eszembe jut. De folytatom. Bírjátok még?

Ott tartottam, hogy éltem az egyedülálló életemet a barátnőimmel és a munkámmal. Van egy család, a Hajniék, 4 gyermekes család, akiknél rengeteget hédereltem. Hajni szinte a második anyukám volt.
Nem egyszer, sőt sokszor előfordult, hogy amikor éjszakás voltam, a műszak végeztével nem volt kedvem hazabattyogni Csepelre, így inkább a belvárosban töltöttem a napot - találkoztam ezzel-azzal:) Sokszor a Hajniékhoz mentem meló után, ledőltem náluk pár óra hosszára, majd eltöltöttük együtt a napot. Emlékszem, a legkisebb Marcit is mennyit pesztráltam. Volt, hogy a fiamnak hitték, amikor kenguruban vittem magamon a buszon:) Ezek az idők igencsak szorosra fűzték a szálakat azzal a családdal. Olyannyira, hogy amikor férjhez mentem, a Hajni férjét, Gyuszit kértem meg, hogy apám helyett ő kísérjen a vőlegényemhez:) És megtette:)

Beugranak emlékfoltok abból az időből. Amikor heccből jelentkeztem egy maszkmester tanfolyamra. El kellett mennem egy interjúra, ahol rajzolnom is kellett, és már ott ledöbbentek, hogy csak úgy "csípőből" mit firkáltam a papírra. Beválogattak a sokból, ami bár adott némi önbizalmat akkor, mégis jobban fájt, hiszen lehetetlen lett volna az akkor is drága, 250 ezer Ft/féléves tandíjat kifizetnem - a havi kb. 20 ezer Ft-os fizetésemből:)
Akkortájt vettem magamnak 5000,- Ft-ért egy leértékelt spanyol bőrcipőt, amit mai napig nincs szívem kidobni. És nem hiszitek el, hogy hordtam! Nézzétek:

Ebben az időszakban jelentkeztem telefonon modellnek is, konkrétan menyasszonyi ruhákat kellett volna bemutatni, abban fotózkodni. Mindig is érdekelt. Már telefonban elutasítottak. 18 évesen, 170 centire voltam akkor 58 kg. Amikor jelentkeztem. Az már akkor plus size volt...:(
Pedig akkoriban az a srác, akiért odáig voltam, még ő is megkérdezte, hogy nem akartam-e modell lenni? Ami nem kicsit inspirált...bátorított...:)
De később, egy a gyülekezet által szervezett női napon mégis kipróbálhattam, hogy milyen egy menyasszonyi ruhába bújni, ugyanis menyasszonyi ruha bemutató tartottunk:) Pedig akkor már 74 kg voltam...Így néztem ki (látszik, hogy már "pufi dzseki", de azért még nem gáz, szerintem):

Egyébként a barátnőm a képen a mai napig így néz, kb. 16 év elteltével, és 4 gyerek édesanyjaként:) Még mindig csudaszép és csinos:)


Visszatérve arra a bizonyos egy évre, minden azért mégsem volt fenékig tejfel...Nem nagyon tudtam, hogy mi van a tesóimmal, és nem is mertem elmenni hozzájuk, mert nem ismertem azt a fickót akivel laktak.
Az a bizonyos kedvelt srác meg is kérdezte tőlem, hogy mi a helyzet a tesóimmal, hogy vannak? Én meg nem tudtam mit válaszolni, fenti okok miatt. Erre ő felajánlotta, hogy szívesen elkísér, de hívjunk még valakit. Ugyanis a gyülekezetben odafigyelünk arra, hogy egyedülállóként ne legyünk kettesben az ellenkező nemmel, kivédve ezzel a potenciális kísértést, ami ebből fakadhat. Ezt most biztos nagyon fura lehet olvasni, de majd annak idején kifejtem. A lényege az, hogy azáltal, hogy elkötelezzük magunkat Istenhez és a Bibliához, azzal egyetemben a testi tisztasághoz is. A férjemmel is az esküvőnkön csókoltuk meg egymást először, és a nászéjszakánk is valóban az első éjszaka volt együtt. Szóval a lényeg ennyi, később majd többet írok, de ha megint kitérek, sosem érek a mai tervezett bejegyzésem végére. És így is már jó ideje olvastok, ha nem tévedek...:)

Szóval jött velünk Gala is, így hárman nekivágtunk Békásmegyernek, persze a konkrét címnek. Anyuék nem voltak otthon. Vagy két óra hosszát vártunk az ajtóban, amikor már muszáj volt elindulnunk. El is indultunk, éppen a HÉV felé tartottunk, amikor is útközben összetalálkoztunk anyuékkal. Anyuval, a barátjával és a gyerekekkel. Anyu sík részeg volt, és egyből nekem támadt. No, nem szó szerint, hanem szavakkal. Nem is emlékszem a teljes sztorira, de arra igen, hogy üvöltve hánytorgatta fel a múltamat, azt, hogy nekem mindenáron pasi kellett, és ha már, akkor nőssel értem csak be, meg ehhez hasonlók, és hogy mekkora egy nem mondom ki, mi vagyok...Köszi. Én meg csak meg akartam kérdezni, hogy vannak? Érdekelt, hogy miként telnek napjaik. Csupán törődésből vártam ott két barátommal órákat. Választ nem kaptam, de sebeket annál többet. A "szeretett" fiú előtt persze. Aki ismerte múltam ezen részét, mert már elmeséltem neki, de még így is irtó kellemetlen volt, gondolhatjátok! Persze anyu bocsánatot kért a sráctól, és kifejezte neki, hogy szereti. És tőlem? És nekem?

Végül eljöttünk, mentünk tovább a hévig, ahol is már nem bírtam tovább, és kizokogtam magam a srácnak. És csak rázott a bőgés, közben úgy éreztem, hogy a talaj is megnyílik alattam, és nem elég, hogy be lettem égetve, még lehet, hogy egy kezdődő barátság is véget ér. De nem. Csak vigasztalt, és próbált lelket önteni belém. És próbált segíteni abban, hogy megértsem anyut. Hm.

Egyébként már jó ideje agyaltam azon, hogy valamiképp el kellene vennem anyutól a gyerekeket. Helenéktől kaptam is tanácsot arra vonatkozóan, hogy egyáltalán milyen hivatalos szervekhez forduljak, ha valamit el szeretnék érni. Szükségem volt a segítségükre, hiszen 18 évesen még nem ismertem ki magam annyira otthon a hivatali útvesztőkben.
Sajnos a kaposvári gyámhatósággal kellett egyeztetnem, ami nem volt egyszerű. Az oka az volt, hogy anyuék még mindig Somogyjádra voltak bejelentkezve állandóra, így odatartozunk hivatalosan. Vagyis ők.

Az mindenesetre kiderült, hogy az ápolónői munkámnak lőttek a 3 műszak és a gyér fizetés végett. Munkát kellett keresnem. Egy műszakos, jobban fizető állásra volt szükségem. Az egyik lány, akivel együtt laktam, be is tudott vinni a munkahelyére recepciósnak. A MILE ipari- és elektro Nagykereskedésbe, Kőbányára. Felvettek. Hurrá. De ez csak egy szó. Nem így éreztem igazán.
Utolsó éjszakámat töltöttem a kórházban, többnyire bőgéssel. Nagyon nehéz volt feladnom a munkámat, hiszen ahogy írtam korábban, nagyon szerettem. Bár az adott némi lökést, amikor áthelyeztek a krónikus belgyógyászatra, azaz elfekvőre. Az kemény volt. De onnan visszakerültem a II. Belgyógyászatra, és nagyon maradni akartam volna. Még ekkor sem adtam fel véglegesen a reményt, hogy egyszer orvos legyek. És a belgyógyászat felvételi tantárgy volt, azért mentem oda dolgozni, hátha segít. Ja, az egyik 4 gyerekes doki segített abban, hogy megadta a Nagycsaládosok Országos Egyesületének a telefonszámát, konkrétan a vezetőjükét, hátha segítségemre lehet a tesóim ügyében...
A lényeg: egy műszakos, jobban fizető állás pipa. Én még azért visszajártam 1-1 hétvégén dolgoznia kórházba. Ingyen, már mint kívülálló. De nem bírtam elszakadni, és a főnővér megengedte:) Miért is ne? :)

Teltek a hónapok. 1997. nyara. Akkoriban évente volt egy konferencia az egyházban, amit Párizsban tartottak. Közép- és Kelet-Európa egyházaiból gyűltünk össze pár napra, hogy minél többet tanulmányozzuk a Bibliát, alkalmazzuk az életünkre, és egyre mélyítsük kapcsolatainkat, vagy éppen szerezzünk új barátságokat. Első évben, 1996-ban nem tudtam elmenni, mert épp akkor töltöttem a szünidei munkámat, így az akkor lehetetlen volt. De egy évvel később már megvalósult! :)
Hihetetlen élmény volt! Busszal mentünk Párizsba, órák hosszat. De ezek az órák feledhetetlenek. A játékok, a mókák, a beszélgetések, a kajálások, minden! Egyszerűen imádtam.
Ez egy nagyon homályos kép sajnos, mobillal csináltam. De Párizsban készült a busznál. Én vagyok a bal szélen, Ildike középen, Mariann jobb szélen:

Jó alkalom volt arra is, hogy azzal a bizonyos sráccal még mélyebbé váljon a barátságunk, és még közelebb kerüljünk egymáshoz. Ami sikerült is:)
Nagy várakozással mentem Párizsba, hiszen anyám mindig el akart oda jutni, imádta a francia fővárost, de legfőképpen az ország jóképű szülöttjét, Alain Delont. Odáig volt érte, meg vissza, és sokszor azt mondta, hogy ha ő egyszer meghal, a hamvait a Szajnába szórjuk szét...
Megérkeztünk Párizsba, és engem nem nyűgözött le. Nem láttam szebbnek, mint Budapestet, de lehet, hogy csak nagy elvárásokkal vágtam neki, emiatt csalódtam akkorát.
Nagyon szép napokat töltöttem ott, bár a konferencia programjai miatt túl sok időt nem töltöttem városnézéssel. Amúgy sem fogott meg annyira a hely maga. Azért sétáltam a Chams Elysées-n, és elmentem a Sacre Coeure-höz is, de lényegében ennyi. Az Eiffel toronyhoz el sem mentem, a Notre Dame-ot sem láttam közelről...Majd talán máskor:)

Élményekkel telve, még mindig szerelmesen tértem haza Budapestre. Tele voltam álmokkal, vágytam rá, hogy Biblia-kört vezethessek a fiúval, hogy együtt dolgozhassunk Istennek. Kívántam, hogy sokat nőjjek lelkileg, és hogy sok embernek segíthessek megismerni és megszeretni Istent. Teljesen feltöltődve érkeztem meg hőn szeretett fővárosomba.

Anyunak is hoztam ajándékokat, ha már ő nem jutott el Párizsba, legalább legyen egy kis "madárlátta".  El is mentem hozzájuk, lelkesen, boldogan, várva a pillanatot, hogy anyut meglepjem. Hát meg is leptem, bár nem a tervezett formában.
Amikor megérkeztem ugyanis, anyu nem volt otthon. A gyerekek igen, de arra nem emlékszem, hogy felnőtt volt-e velük. Talán a haver ott volt, de nem emlékszem, tényleg. Gondoltam ott alszok, - kicsit rosszat sejtve - megvárom anyut, és odaadom az ajándékom. Talán jó pontot szerzek vele...
Valamikor éjjel anyu haza is jött egy számomra idegen palival, persze taj részegen...Nem örült nekem. Azért odaadtam az ajándékomat, ott hagytam neki a konyhában, és visszamentem aludni. Kis idő múltán anyu utánam jött.  Nem, nem azért hogy kifejezze, mennyire jól esik neki, hogy gondoltam rá, és megleptem. Nem azért. Hanem azért, hogy az ajándékomat széttépve, annak darabjaival takarjon be. Jó éjszakát! :(
De nem törtem le. Feltérdeltem a matracomon és imádkoztam, hogy ott és akkor meg tudjak bocsátani anyunak. És nyugodt voltam. És erős.

Másnap hétközi istentiszteletre mentem, és az első dolgom az volt, hogy megkeressem a fiút, hogy elpanaszoljam bánatom. Istentisztelet előtt nem tudtunk beszélni. Kiderült, hogy Biblia-kört fogok vezetni, de nem vele, hanem egy másik sráccal. A tiniket. Nagyon örültem a lehetőségnek:) Máshogy képzeltem, de így is nagyon örültem!
Az istentisztelet végén a fiú keresett meg. Gratulált, és kérdezte, hogy erre számítottam-e? Hé, olvas a gondolataimban? Nem fejtettem ki, sokkal inkább a bánatomat hánytam rá. És ismét barátra és vigaszra leltem. És akkor úgy éreztem arra volt szükségem. Mert bár erősnek éreztem magam, valahol mégis elgyengültem. A térdem minden egyes rúgással csak tovább rogyott, pedig edzett volt...de nem eléggé...

Nem volt pénzem. Pár nappal érkezésem után jöttem csak rá, és nem értettem az okát. A konferencia előtt készpénzben kértem fizetés előleget, mert pont fizetés nap előtt indultunk, így szükségem volt pénzre. Feltételeztem, hogy a maradék pénzem a bankszámlámon van, de nem. Nemhogy a fizetésem hiányzott, de még mínuszban is volt a számlám 30 ezer Ft-tal! Az nem volt kevés az akkori fizetésemhez, pedig már többet kerestem. Sajnos egy banki bizonylat felelőtlen megőrzése révén kiderült a sunyiság: a saját édesanyám volt olyan kedves, hogy megfosztott létfenntartásomat biztosító anyagi javaimtól. Míg én távol voltam. Hogy csinálta nem tudom, de voltam olyan hülye, hogy a bérletemben tartottam a pin kódom. Hiába, anyu mindig "megérezte" a pénz szagát, apu is mindig erre panaszkodott, hisz őt is sokszor kizsebelte, szó szerint...

Nem volt pénzem, nem volt kajám, viszont volt egy albérlet, amit fizethettem. Ezért inkább úgy döntöttem, hogy 1 hónapra bekéredzkedek nagyanyámhoz, hogy nála lakhassam. Nem akartam tartozni, és ez jó ötletnek tűnt. Az is volt. És két emlékezetes alkalom abból az időből. BZs-vel vezettük a tini Biblia-kört, és a Szabadság téren, egy padon terveztük meg a programjainkat, meg amit kellett. Teljesen előttem van a képe. A másik egy randi, ugyancsak vele. A randit ne úgy értsétek, ahogy általában szokás. Randi mint egy baráti összejövetel, általában szombatonként. A gyülekezetben a fiúk is és a lányok is meghívták egymást, és minimum négyen elmentek valami jópofa kis programra. Cél a barátság építése volt, ami persze eljuthatott mélyebb érzésekig is. Így minden hétvégén más volt a felállás. Nos az egyik szombaton épp BZs-vel randiztam. Mivel együtt vezettünk Biblia-kört, ismerte a magánéleti helyzetemet is, és ehhez mérten szervezte a programot. Belvárosi séta, ami igen közel állta szívemhez, hiszen az 5. kerületben nőttem fel. Kajáltunk is, ami nagyon jól jött, hiszen pénzem alig volt abban a hónapban, így kaja lehetőségem is. A Szent István körúton este Cotton Club Singers koncert volt, és mivel közismerten szerettem a jazz-t, hát meghallgattuk az akkor még csak kezdő csapat koncertjét. Szóval emlékezetes és megható randi volt, az egyszer biztos!

Az elmúlt időszakban amit anyutól kaptam, az a megaláztatás és a meglopás volt. Köszönöm.
Köszönöm, mert ezzel még inkább megerősített engem abban az elhatározásban, hogy még komolyabb lépésre szánjam el magam, és immáron a végsőkig menjek célom elérése érdekében. Konkrétan azért, hogy a testvéreimet anyutól elvegyem, és én neveljem fel őket. Mert anyu alkalmatlan. Nem csak az ellenem elkövetett dolgai miatt, hiszen a tesóim sem a Kánaánban éltek, míg vele voltak, bár bizonyosan voltak tejjel és mézzel folyó időszakok is.

Persze fentieket én sem vettem olyan hú de lazán. Az elején az volt a szerencsém, hogy Helenéknél laktunk. Ugyanis mélyponton voltam lelkileg, padlót fogtam. Úgy éreztem, nem tudok erős lenni, és inkább a gyengeséget választottam. És vissza-visszakacsintottam a volt (nős) barátom felé. Aki időközben kinyomozta az új munkahelyem számát, amit csak egy nővér tudott a szünidei munkahelyemen. Megtudta az otthonit is. Egyszer találkoztam vele, mert nem bírtam ki, hogy ne. Anyut kísértem el Kaposvárra, ahol is egy ellene folyó tárgyalásra idéztek be tanúként. Pénzügyi csalás. Nem tanúskodtam, nem is köteleztek rá, lányaként. De Kaposváron voltam, és látnom kellett. Találkoztunk, ott volt lefogyva, és a zsebéből húzta elő azt a gyűrött papírfecnit, amin az akkor munkahelyi számom volt. Csak épp felhívni nem mert. Haragudott, hogy eltűntem, szemrehányó volt.
Aztán beadtam a derekam, és megpróbáltuk, hogy csak barátok leszünk. De nem ment. Nyilván nem. Hiába meséltem neki az egyházról, Istenről, ő csak ellenségként látta mindezt, és nem hatott. Csak ő hívogatott, megpróbálva hatni rám, hogy nem lehet, hogy vége, és ha 50 év múlva is, de nekünk még együtt kell lennünk. Sokat segített...Dehogy. Aztán Helenék, Ildi és Virág kihúztak a pácból.

Később, újabb padlófogásom alkalmával az egyik orvosra cuppantam rá. A 4 gyermekesre. Talán vevő is lett volna, ki tudja. Vagy csak egy keringőre. Szerettem volna táncolni, de tudtam, hogy ez megint egy csapda. És ilyenkor bevált, hogy megosztottam a hitemet, hogy Istenről beszéltem, arról, amit megtapasztaltam vele kapcsolatban. Mert ilyenkor magamat is emlékeztetem, és elpirulok szégyenemben.
És emlékszem, egyik este, éjszakás voltam, és felhívott Atti, az egyik srác az egyházból. Randira hívott. Nem tudtam elmenni, mert azon a héten szombaton is éjszakás voltam, mégis az a hívás kellett nekem ott és akkor. Megmentett:)
Atti mai napig a legjobb barátom! A fogadott bátyám! Annak a lánynak a férje, akivel a menyasszonyi ruhában pózolunk. Juci hasonló "jókon" ment keresztül, mint én, így jócskán megértjük egymást. Imádom! És ők, Atti és Juci, mint házasok is rengeteget segítettek nekem és a testvéreimnek, és később a Janival való kapcsolatunknak. Lassan évtizedekben mérhető a barátság, és bízok benne, hogy hosszú évtizedekben folytatódik tovább!

Bár az új, recepciós állásomban már nem gyengültem el, de akadt egy udvarlóm, egy apámnál egy évvel idősebb, igencsak jóképű és fizikumú fickó. Udvarló lett volna, de ő is áldozatul esett "vallásosságomnak", ám ez nem tartotta vissza. Ahogy ő mondta, volt az ismeretségében olyan pár, akiknél a nő vallásos volt, a férfi nem, és jól szuperáltak. Így nekünk is adott a lehetőség...
Gyenge időszakomban bizonyára irtó nagy kísértést jelentett volna számomra, de így közepesnek mondható stádiumomban mégis "megmenekültem". Bár legyezte a hiúságomat, szó se róla.

Ha belegondolok, minden egyes nehéz időszakomban, amikor gyenge voltam lelkileg, a palikkal voltam befenyegetve úgymond. Ezt eddig nem is realizáltam. A gyenge pontom, úgy látszik.
Ha még mindig a régi életemet éltem volna, biztos kapva-kaptam volna a lehetőségeken, sőt én mentem volna elébe.
De így Isten megóvott, és ennek örülök. Igazán!

Hogy végre befejezzem, zárásképpen csak annyi, hogy az egy műszakos, jobban fizető meló pipa. Ildi barátnőm, akié a lakás volt, és akivel többekkel együtt laktam, felajánlotta, hogy kiadja nekem a lakását, és ő elköltözik, ha úgy adódik, hogy a tesóimat magamhoz vehetem. Ezennel lakás probléma is megoldva.
Csak a gyámügy hajthatatlan, mert még bizonyíték kell. Még bizonyítanom kell, hogy anyu valóban alkalmatlan. Később ezt ő maga bizonyította be, de erről már csak a következő bejegyzésben írok. Késő van.

Családállítás 4 – Előzmények 4

Tovább is van, akkor mondom még:)

Nem most akartam beszélni róla, de mégis most időszerű, és egyáltalán nem elhanyagolható esemény: a megtérésem, pontosabban annak előzménye.

1995. nyarán hívtak meg először egy keresztény istentiszteletre, nem sokkal azután, hogy hazajöttünk Tarpáról a tesóimmal. Véletlenül, mi? Életemben először imádkoztam őszintén Istenhez, akit ugyan nem neveztem meg, és nem sokkal később meghívnak egy istentiszteletre…

A Viki húgommal jöttünk ki éppen egy játékboltból a Kálvin téren. Azt hiszem, most DM van ott a helyén. Két lány odajött hozzám, és az egyik megkérdezte, hogy ismerem-e Jézust?

Mi van? – gondoltam magamban…

Mondtam, hogy annyira igen, amennyire az iskolában beszéltek róla. Konkrétan a középiskolai első osztály Bibliát érintő irodalom óráira céloztam ezzel. Jézusról a véleményem csupán abban merült ki, hogy jó ember volt, „természetgyógyász” is talán, de ennyi. Isteni mivoltában nem hittem, hiszen Istenben sem. És a Biblia ismeretem is jócskán hagyott kívánnivalót maga után.

Nem emlékszem a pontos beszélgetésre, de arra biztosan, hogy azt hitték, a Viki a lányom:)

Valamint megkérdezték, hogy érdekel-e a Biblia? És érdekelt, persze. Hasznos könyvnek tartottam, amit kevésbé ismerek, így igen, érdekelt.

És persze arra is emlékszem, hogy kaptam egy meghívót 1995.08.25-re, egy keresztény istentiszteletre. És megkérdezték, hogy megadom-e a telefonszámom, hogy előző nap még megbeszélhessünk egy találkozót az istentisztelet előtt. Volt vonalas számunk akkor, és én megadtam.

Igazából a lány fogott meg engem. Nem szó szerint, hanem a lényével:) Ildike:) Laza csaj volt, baseball sapkával a fején. Vagánynak tűnt, és ez tetszett. Furi is volt, hogy egy ilyen jó fejnek tűnő lány vallásos…És kiváltságosnak éreztem magam, hogy pont engem szúrtak ki, hogy meghívjanak:)

Krisztus Magyarországi Egyháza. Így hívták magukat. Egy keresztény gyülekezet, mely a Bibliát teszi meg alapul, és a tagjai a szerint igyekeznek élni az életüket, de legfőképpen Istent szeretik. Na, ez volt a legfurább nekem, hogy szeretnek „valakit”, aki nincs is.

El is mentem istentiszteletre:) Nagyon furi volt az egész. Ha jól emlékszem, nem is egyedül mentem, hanem elvittem magammal Roni húgomat is, hiszen ő volt az egyetlen vallásos a családunkban. Ő már kisiskolás korában elkezdett hittanra járni, meg imádkozni…Szegényt „hülyének” is néztem emiatt, de gondoltam, az ő dolga, ha neki ez jó…

Szóval megérkeztem, és mindenki – akivel összefutottam – nagyon szívélyesen, kedvesen fogadott, megölelt, betessékelt, megkérdezték, hogy ki hívott meg, és segítettek megtalálni.

Hát Ildike egyből az első sorba vitt. Jaj nekem… Énekkel kezdtünk, ami egész jó volt. Felálltunk, megöleltük egymást, és énekeltünk. Már aki. Nem ismertem a dalokat, nem is rendelkeztem valami jó énekhanggal, gátlásokkal annál inkább.

Akkor még amerikaiak vezették az egyházat, és Mark Moormans prédikált. Fordították persze:) És tudjátok, az volt az egészben a legjobb, hogy értettem a prédikációt! És nem csak a fordításnak köszönhetően:) Nem volt dogmatikus, nem volt olyannyira vallásos, hogy azt sem értem, milyen szavak hangzanak el, és azt főképp nem, hogy az egész hozzám szólna…

De itt magaménak éreztem, és ez nagyon jó volt.

Az istentisztelet végén többen is érdeklődtek, hogy tetszett az istentisztelet, és lenne-e kedvem tanulmányozni a Bibliát?

Én pedig az egészből csak azt éreztem, hogy ezek az emberek engem kérdeznek! És velem akarják tanulmányozni a Bibliát! Hát persze, hogy igent mondtam! Persze, találkozzunk! Megyek én bárhova! Biblia? Jó, tanulmányozzuk, de a legfontosabb, hogy találkozzunk! Mert ők velem akarnak találkozni. Mert most talán én vagyok a fontos…

Persze többen meglepődtek, hogy még csak 17,5 éves vagyok, mert azt hitték, hogy már jócskán az egyedülállók táborát gazdagítom:) Hiába, mindig is koravén voltam:)

Nem emlékszem a legelső tanulmányozásra. Van egy konkrét alkalom, ami belém égett. Ildi az Andinál lakott, Mark Moormans feleségénél. Nem is emlékszem, hogy akkor már házasok voltak-e, de valószínű.

Szóval elmentem Ildiékhez. Ildi megkínált anyukája borsófőzelékéből, együtt ettünk. És nekem ez maga már többet adott ezer tanulmányozásnál is! :)

Több alkalommal, többekkel összejöttem, hogy tanulmányozzam a Bibliát. Az volt a cél, hogy megismerjem Istent, hogy kialakuljon egy Isten képem, és megtudjam, hogy Istennek mi a terve az életemre. Roppant érdekes volt, és kb. ennyire is fogott meg a dolog. Érdekelt a Biblia, intellektuálisan. Talán már azt is elhittem, hogy Isten létezik, de nem engedtem közel magamhoz. Annyira azért nem.

Elmentem néhány Biblia-körre is. Biblia-kör, mint egy hasonló élethelyzetű egyénekből álló csoport, fiúk-lányok vegyesen, akik x időnként összejönnek, hogy beszélgessenek egy adott témáról a Bibliából. Megnézzék, miként tudják azt a saját életükre alkalmazni, és hogy ezen alkalmak során segítsenek a vendégeknek is megismerni Isten, és az emberek közti kapcsolatok értékét. Mert keresztényként az emberi kapcsolatok is valahogy másak.

Talán az a Biblia-kör, amelyikbe én jártam, egy egyedülálló Biblia-kör volt. 

Az egyik meghatározó Biblia-kör, amin voltam, a gadarai megszállottról (Lukács 8:26-39) szólt. Az egyik srác eljátszotta, ami durva volt:) De jó:) 

Emlékszem, Ildinek a konyhában meséltem, hogy a villamoson megismerkedtem egy arab sráccal, és milyen helyes,meg ilyenek…Na ennyire gyökereztek meg bennem a hallottak. Bár akkor még szerintem nem beszélgettünk párkapcsolatokról, Isten tervéről arra nézve.

Nem is nagyon figyeltem oda arra, hogy éppen miben jelenek meg egy istentiszteleten, vagy egy Biblia-körön. Akkoriban igen csak kihívóan öltöztem. És nem tagadom, hogy már akkor is volt kiszemeltem a Biblia-körben, amolyan - már az istentiszteleten - első pillantásra megfogott típus. Tudatlanul, persze, a hozott karakteremből fakadóan, de kicsit vadászként voltam jelen. De Ildi megkért, hogy figyeljek oda az öltözködésemre, én pedig még örültem is annak, hogy megkért rá. Még ettől is kiváltságosnak éreztem magam, hihetetlen:)

A Bibliából hallottak nem gyökereztek meg bennem, és egyszer egy prédikációban hallottakat úgy félreértettem, hogy az vissza is tartott. Kár, hogy nem kérdeztem rá, hogy mit is akartak mondani azzal? Konkrétan azt az idézetet olvastuk a Bibliából, hogy 

"Ha valaki hozzám (Jézushoz) jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom."  

(Lukács 14:26)

Mivel nekem nagyon fontos volt a családom, és Isten még messze nem annyira, egyszerűen elfogadhatatlannak tartottam ezt a kihívást. Pedig csak annyi kellett volna, hogy Istent mindenkinél és mindennél jobban szeressem. Mert a gyűlölet ebben a kontextusban nem valódi gyűlöletet jelent, hanem az Isten és a többiek iránt érzett szeretetem közti hatalmas különbséget.

Végül összejöttem azzal az arab sráccal. Ez még a IX. kerületis időszak volt, amikor ott laktunk egy panelban. És ezzel kb. „el is felejtettem” a keresztény kiruccanásomat. A család és a pasik mindig nagyon fontosak voltak nekem.

A családról már tudjátok miért, hiszen ecseteltem már korábban. De a pasik hogy jönnek a képbe? Elmondjam?

14 éves koromban kezdődött. Fejlettebb voltam a koromnál, ez tény. Nyár, hárshegyi napközis tábor. Napozás. Már az ott dolgozó srácok is megkörnyékeztek, nem tudván, hogy én is csak egy tanuló vagyok az összes többi közül.

És volt egy másik tanuló, aki akkor csapta nekem a szelet. Nem volt egy húúú de jó pasi, sőt, de imponált a közeledése, és elkezdtünk járni. Nem volt valami komoly járás, talán egy csók csattant el köztünk, amit nem is mertem bevallani otthon. És nem is hatott meg, amúgy.

15,5 éves korom körül, már amikor a Nyugatinál laktunk, megismerkedtem egy bandával a játszótéren. Mert ugye a testvéreimet rendszeren én vittem oda játszani. Ki más. De nyilván, a játszótérre is jól kell kinézni. Ha az ember lánya a szemetet is „kirittyentve” viszi le, akkor egy játszótér már konkrét megjelenést követel, igaz? :) Hihetetlen így visszagondolva, egyébként, hogy miként gondolkoztam akkor…:) Tini voltam, ennyi:)

Szóval a banda. Volt akiket ismertem korábbról, hisz az 5. kerület központjában laktunk mindig is, így akivel találkoztál a Szabadság téren, azzal akár a Nyugatinál is.

Volt egy srác, aki csapta volna a szelet, de nekem az tetszett, aki a távolban a motorját bütykölte. A „rossz kinézetű”. Nem ilyenek vagyunk mi, nők? Nem a kedves, a rendes kell, hanem a vad…

Megtaláltam a módját, hogy találkozhatnék a bandával gyerekek nélkül is. Gyógytesiről mindig valamivel később értem haza, és akkor velük lógtam. Valahogy összejöttem azzal a motoros sráccal is, de nem emlékszem már, hogy miként. Első randin moziba készültünk. Elkért anyuéktól. 21 éves volt ő akkor asszem. És ő otthon hagyta a pénztárcáját, én meg naiv voltam, és a randi végére már „nő”. Aztán később persze kiderültek sunyiságok. És kapóra jött nekem az első srác, akiről írtam, és vele kezdtem bosszúból. Aztán egy szalagavatóról ellógva mindkettővel, külön-külön elkószálgattam kicsit. Érdekes, hogy anyu tudta, mert valakivel figyeltetett… Bár én váltig tagadtam mindent…hazug tinédzser, ejnye!

Kimaradt a mensi. A cél érdekében muszáj voltam elmondani anyunak, hogy felnőttem. Ő azt mondta, hogy látta rajtam, egyből, és persze megígérte, hogy elvisz orvoshoz. Ugyanakkor megígértette velem, hogy apunak egy szót sem szólok erről. Nem értettem, hogy miért, mert simán elmondtam volna apunak, sőt. De befogtam a számat, biztos megvolt az oka, hogy anyu erre kért. Talán ő tudta, hogy az apák másként reagálnak egy ilyen hírre, és esetleg nagyon kibukott volna, hogy az ő kicsi lánya már nem is olyan kicsi?

Elvitt nőgyógyászhoz. Persze részegen. Ott összetalálkoztunk az általános iskolai ének tanárnőmmel, akinek persze anyu elecsetelte a nagy lánya kalandját…

A nőgyógyász megvizsgált. Ép szűzhártya. Ilyet sem hallottam még azelőtt, de örültem:) Vagányság:)

Kaptam Norcolutot, hogy beinduljon a menzesz. Több napon át, növekvő dózisban kellett szedni a gyogyót, ami meg is hozta a várt eredményt. Olyan szinten rám köszöntöttek a piros napok, hogy ej.

Anyu persze kapva ezen alkalmon, mit talált ki? Én szenvedtem, a derekam le akart szakadni, mire ő közölte apuval, hogy a lánya terhes volt, és a gyógyszert azért kapta, hogy elhajtsák a babát. MIIIIIIIIII????????????????????????

Ezért nem mondhattam el apunak a sztorit? Hogy aztán a végén még engem égessen be egy ilyen hazugsággal???

Mit gondolt anyu, vajon? Hogy ezek után már tuti nem lesz olyan jó apuval a kapcsolatom? Vagy mi a fenét???

És ha ez még nem elég, a nagyanyámnak, a nagynénémnek és az unokatestvéreimnek azt híresztelte, hogy művi abortuszom volt…De miért???? Mi érdeke származhatott ebből? Vagy csak a feltűnés kellett? Vagy engem akart lejjebb nyomni? Vagy mi? Hm? Ötlet?

Mindegy, ezt a megrázkódtatást is túléltem.

Később rájöttem, vagy azt gondoltam, hogy én több vagyok annál a bandánál, és nem vagyok odavaló. Többre vagyok hivatott ennél. Le is szakadtam tőlük. Már nem érdekeltek.

Egyszer jöttem haza a kórházi gyakorlatról, és összefutottam a motoros sráccal és egy másikkal. Eldumálgattunk, jó kedvünk volt. És én megint milyen balga voltam, hát nem felmentem lakásra? A másik srác persze lelépett, ajtó bezár és nekem annyi. Már nem mehettem ki. Addig nem, amíg nincs vége. Először próbáltam ellenállni, de végül hagytam magam. Bíztam benne, hogy hamarabb szabadulok. Végül elengedett, persze. Még megkérdezte, hogy feljelentem-e, mire én intettem, hogy nem, és hazakullogtam.

Hazáig csak bőgtem, szünet nélkül. Próbáltam helyrepofozni magam, mielőtt belépek a lakásba, de nem bírtam. És megint hazudtam. Mert nem mertem elmondani, ami történt, mert szégyelltem, és mert tudtam, hogy én is ludas voltam. Mert olyan kis naiv vagyok. Mai napig, amúgy.

Azt hazudtam, hogy a kórházban meghalt egy beteg, az viselt meg annyira. Apu meg totál kikelt magából, hogy akkor ez a munka nem nekem való, és ha kell váltsak sulit. És mivel azt terveztem akkor, hogy maradok nyári munkára a kórházban, apu azt mondta, hogy inkább ad ő nekem pénzt nyárra, de ha így kiborulok, ne dolgozzak kórházban.

Pedig hogy imádtam ott lenni! Szerettem ápolónőnek lenni, dehogy nem nekem való! De hát, ha már ezt a hazugságot választottam, akkor igyam meg a levét, nem?

Változó, hogy mit vált ki egy nőből/lányból egy ilyen erőszak. Nálam nem tette be a kaput, sőt, még inkább kinyíltam a testi örömök felé. Ha ők így, akkor én is. Legyen.

Persze a játszótérnek még a környékére sem mentem, és mindig félve róttam az utcákat a környékünkön, félve, hogy összefutok a sráccal. Ha megláttam, átmentem a másik oldalra.

Aztán csak kihevertem valahogy. Elkezdtem járni egy akkor 25 éves sráccal. Én még 16 éves sem voltam. Ő azt hitte, hogy 21 vagyok, de mikor megtudta a valódi korom, akkor sem visszakozott. Belezúgtam. Mert olyan felnőtt volt. Meg elvitt vacsorázni. Meg nála aludtam. Olyan valódinak tűnt a dolog, bár lehet, ő csak az elődömet heverte ki velem…Az első olyan barátom volt, akinek karácsonyi ajándékot vettem, és akitől én is kaptam. Fontosnak éreztem magam, szeretettnek. De mégis szakított velem. Azt mondta nem az én hibám. Oké, köszi. 

Megkértem anyut, hogy hadd menjek ki még utoljára hozzá. Megengedte, de apunak ne mondjam el. Már megint miért??? Én nem akartam apu előtt titkolózni, de nem mertem anyunak ellent mondani.

Ide tartozik egy vicces sztori is ám, muszáj elmesélnem. Öcsivel voltunk bent a szobámban, amikor anyut behívtam, hogy megbeszéljük ezt az "ottalvós" dolgot. Öcsémet persze kiküldtem, amire ő jól megsértődött. Öcsém kint, anyuval megbeszéltük a dolgot. Anyu azt mondta, hogy hazudjam azt, hogy a mamánál alszok, és akkor minden oké lesz.

Oksa, a cél érdekében meglesz.

Anyu el, öcsém vissza. Megkérdezte tőlem, hogy miről beszéltünk. Nem mondtam meg, hiszen nem azért küldtem ki, hogy aztán ecseteljem a megbeszélteket. Erre ő arra hivatkozott, hogy de mi megbeszéltük, hogy jó tesók leszünk:)

Ja, de az még nem azt jelenti, hogy mindent megbeszélünk! Erre megragadta hátul a hajam, és jól hátrahúzta a fejemet a hajamnál fogva. Nekem sem kellett több, jobb karommal átfogtam a tarkóját, és leszorítottam őt a térdemhez. Erre ő meg jól behúzott nekem egyet lendületből. Annyira jól sikerült, hogy az orrom vére pillanatok alatt a pulcsimat áztatta. Erre persze elkezdtem üvölteni vele, ami felkeltette anyuék figyelmét is, és rohantak be. Ilyenkor jött a szokásos szöveg: „Csak ne mondj meg anyuéknak, csak ne mondj meg!”

Nem mondtam meg, nem volt szokásom. Azt találtam ki, hogy megbotlottam, és a forgó székem vaslábára zuhantam arccal. Szerintetek mennyire volt hihető? Nagyjából semennyire…De én el akartam menni Krisztiánhoz, és amilyen gyorsan lehetett, már tipliztem is. Csak mire kiértem, a szám már belilult, és feldagadt. Még a fogamból is letört egy darab, de az annyira pici volt, hogy szerencsére csak a nyelvemmel éreztem.

Másnap mikor hazamentem, csóri anyám azt hitte, hogy Krisztián vert meg. DEHOGY!

Egyébként nem rémlik, hogy ezt a hazugságot anyu kicsavarta volna ellenem.

Szóval Krisztiánnal vége. Vele igen…

És én továbbra sem rejtettem nagyon bájaimat, tetszettem is sokaknak. És ez bejött nekem. Hogy elég csak egy „mackóruhát” felvennem, én akkor is tetszem. Nehéz lehet ezt most elhinni a mostani külsőmet tekintve, de higgyétek el, nem mindig voltam ilyen bálna:)

Rendszeresen az erkélyünkön napoztam. Így megismerkedtem a szemközti söröző tulajdonosával. Vele nem volt semmi (később, mikor már tanítvány voltam, összefutottam vele a Váci utcában, ahol azt mondta, hogy modellt csinál belőlem, csak 2-3 kg-t kell leadnom…nem éltem a lehetőséggel, de azért jól esett), de ő bemutatott a szomszéd borkimérő tulajdonosának. Semmi kerítés, nem félreérteni. Csupán tudta, hogy egészségügyibe járok, orvosira szeretnék menni, és Gyula meg orvosira járt. Szimplán tanulmányi okokból lettünk hát bemutatva egymásnak. Először nem is figyeltem fel rá, mint pasira. Segített a tanulásban, kedves volt mindig. És a lepel kezdett lehullani, és a pasi elkezdett tetszeni. Egyszer megkérdezte, hogy készülök-e már az egyetemi felvételire? Én meg kikerekedett szemekkel tártam fel előtte, hogy ahhoz még lazán két évem van, hiszen csak másodikos vagyok, alig 16 éves. Ő meg 27…

De őt sem tartotta vissza a korom. Elmentünk egy SOTE bulira, de végül nem ott kötöttünk ki. Nem is ott akartam. Ott volt egy irtó helyes, érett pali. Kellett nekem. Persze én beleszerettem. Azóta is ő volt a minta a „pasi keresés”-ben. Mármint a véglegesben. Zöld szemek, sötét barna haj, karakteres orr…Apu ki nem állhatta. Féltette a lányát, gondolom. Neki csak „agyalágyula” volt…

Megint kimaradt. Ezúttal Gyula vitt el vizeletet, hogy kivizsgáltassa, mi a szitu. Persze semmi. Gondolom nálam már akkor a PCOS uralkodott, csak még nem ismertem ezt a betegséget…

Szerintem ezzel a szituval elűztem magamtól, mert azt hihette, hogy így akarom megfogni, pedig semmi sem állt tőlem távolabb…Aztán elment valahová. Már nem ő vitte a boltot.

Én meg vigasztalódtam Tomival, a söröző új tulajdonosával. A Patrick Swayze hasonmással…

És aztán jöttek sorra a pasik. Volt köztük boxoló, korombeli fiatal, pattogatott kukorica árus a Nyugati aluljáróból, valaki az osztálykiránduláson, akit csak ott láttam először és utoljára, volt nálam fiatalabb is, volt öcsém haverja is, szóval sokféle. Habzsoltam. A koleszos időben volt az az arab fickó, egy marokkói srác, Carlo. Vele vagy negyedévet tuti együtt voltunk, és az nálam már rekord volt:) Még a koleszos idő előtt jöttünk össze. Emlékszem, neki nem volt baja a tesóimmal, sőt. Volt hogy elmentünk együtt mekibe velük. Szerette a kicsiket, és ők is kedvelték őt.

Később, amikor valahogy összefutottam egyikükkel-másikukkal, nem egy szívesen vette volna, ha szexpartnere leszek…Ebből is látszott a kapcsolataim mibenléte…Szomorú:(

Az még inkább, hogy anyu folyton megjegyzést tett a pasijaimra, hogy ennek milyen jó a feneke, annak mása, stb. Sőt nem egyszer versengett velem anyu, és vitába bocsátkozott velem, hogy már pedig az az xy nem engem stírölt, nem velem szemezett, hanem vele...

Carlo után jött számomra a nagy szerelem annak a nős fickónak a személyében, akiről korábban írtam. Érdekes, hogy bár egyikünknek sem volt a másik a zsánere, mégis működött a kémia. Kalandnak indult, szerelem lett belőle. Még jó, hogy végül nem költöztem Somogyjádra, és nem dolgoztam a kaposvári kórházban...család  bomlás lett volna belőle...Én 18 voltam, ő 25. Nős, és egy 3 éves gyönyörű kislány apukája.

Már első alkalommal nyitott volt a családi állapotát tekintve. Végül elég hamar összejött az első randi, és onnantól kezdve már olyan volt, mintha nem tudnánk egymás nélkül lenni. És voltam annyira önző, hogy nem érdekelt, hogy családos, nem érdekelt, hogy ezzel a kapcsolattal talán tönkreteszek egy családot. Csak az érdekelt, hogy nekem jó, és sosem akarom, hogy véget érjen. És ahogy írtam korábban, valahol ő volt a menedékem. De szerettem. És ő is engem. Noha nem vallotta be, csak miután elváltak útjaink, akkor is tudtam, éreztem.

 

De szerintem sok oldal nem lenne elég arra, hogy leírjam a kalandjaimat. Nem is az a célom.

Inkább csak szeretném megosztani, hogy mire jöttem rá sok-sok év elteltével azzal kapcsolatban, hogy miért volt ennyi pasim, és miért kezdődtek a kapcsolataim szinte egyből az ágynál…

Először azt hittem, hogy az az ominózus eset indukálta. Hogy majd én is úgy bánok Veletek, pasik, majd én is kihasznállak Titeket, blablabla…Nekik az csak jó, nem? És közben csak én maradok kiüresedve…

Később rájöttem, hogy nekem szeretetre volt szükségem, amit ily formán „erőszakoltam” ki magamnak. Abban biztos voltam, hogy tartós kapcsolatra alkalmatlan vagyok. Koravénségemből kifolyólag eleve, nem beszélve arról, hogy az én beszédtémám többnyire a tesóimban, a családban merült ki, ami egy pasi, netán egy korombeli esetében messziről kerülendő. Nem beszélve arról, hogy azt nem is akartam, hogy bárki megismerje a családomat, nehogy anyu leégessen. Így mi volt a megoldás? Csak a szex. Abban tudtam jó lenni, nem volt elköteleződés, és valahol szeretet kaptam, ha nem is a legjobb formában. De akkor csak ez fért bele…

Pedig higgyétek el nekem, hogy a szívem mélyén annyira, de annyira vágytam egy normális kapcsolatra,igazi szerelemre…

És most nem kifogásként írom, de valahol mégis meghatározó volt az életemben a saját anyám viszonyulása a szexhez. Kisiskolás voltam még csak, amikor már szexrajzfilmet néztünk együtt. Többször mesélt nekem a szeretőiről, egynek be is mutatott egy éjjel, kb. 12 éves koromban. Nem egyszer fordult elő, hogy piásan elkezdett otthon sztriptizelni előttünk, és simogatni magát. És mindig felhívta a figyelmet a pasikra. Engem meg folyton Roxihoz hasonlított az Elemi ösztönből. Azt sem tudom, az ki volt...Nem is baj.

Szóval az alap kiképzés úgymond megvolt...

Úgy érzem, hogy ezeket el kell mondjam magamról. 1-2 dolgot talán megmagyaráz, de arra is fényt derít, hogy nem voltam ám én az a minta gyermek...Bár én még így is jónak hittem magam, visszagondolva ezekre az évekre, inkább szégyellem, minthogy büszke lennék rá. És hogy azt gondoljam, hogy jó ember voltam, az már végképp felejtős:) Az értékrendem azóta jócskán megváltozott.

1996. nyara. Ott tartunk, hogy leérettségiztem, megvolt a "diszkóbaleset", én meg terveket szőttem arra, hogy megmentem a 3 kicsit anyutól. Kilátástalannak tűnt a helyzet. Egyedül éreztem magam a problémámmal, és úgy éreztem, hogy szükségem van valamire, valakire. Nem megy egyedül.

Felhívtam Ildit. Még élt a száma, hála jó Istennek:) Megkérdeztem tőle, hogy járnak-e még kosarazni? Megkaptam tőle, hogy engem jól fenékbe kellene billenteni, amiért így eltűntem, de abszolút jogosnak véltem:)

Szóval érdekelt, hogy járnak-e még kosarazni? Mindig is utáltam kosarazni, de találkozni akartam velük, a közelükbe lenni, de valamiért nem az istentisztelet jutott eszembe elsőre. Talán mert éreztem, hogy gáz vagyok...

Találkoztunk, ismét elkezdtem istentiszteletekre járni, Biblia-körökre, és újra tanulmányoztam a Bibliát. De ezen a ponton már valóban érdekelt, és Istent vágytam jobban megismerni, és hozzá közel lenni.

Akkor tini Biblia-körre jártam, Ildi pont azt vezette egy sráccal. 

Tudtam, sejtettem, hogy a szerelmemmel a kapcsolatomnak annyi. Az ember még ha nem is vallásos, akkor is érzi, hogy nem oké egy házas kapcsolatba belerondítani. Nem hogy keresztényként, vagy legalábbis ahhoz közelítő állapotban...

Így hát szakítottam vele. Épp jött Budapestre, találkoztunk. Ő másra számított, mást várt. Randevút. De én az elején közöltem vele, amit muszáj. Szürke felhők gyűltek föléje, ahogy ő fogalmazott akkor. Nem értette meg, hogy attól ,mert én ilyen "istenes" lettem, miért kell elválnunk. Elmondtam, de felesleges volt. Ha az ember valamit nem akar meghallani, akkor kár a gőzért. És persze a randink is lezárult ezzel. Fájdalmas búcsú volt, ami hosszú hónapokig, ha nem évekig kihatott rám.

De Istent jobban akartam. Egy szebb és boldogabb életre vágytam, és úgy éreztem, hogy rátaláltam.

Beleszerettem Istenbe, és nem akartam veszélyeztetni ezt az érzést. Úgy döntöttem, hogy mellé állok, és odaszánom az életemet. Szakítok az addigi léha életemmel, és Istenre támaszkodok, vele élem le életem maradék éveit. Lesz új családom, új barátaim, új szerelmem...

1996.08.04. Ekkor keresztelkedtem meg, és a mai napig nem bántam meg!!! Idén lesz 18 éve, hogy elköteleztem magam Istenhez, a Bibliához, és azóta is igyekszem hűen kitartani.

Feladtam a korábbi parázna és hazug életemet, és elköteleztem magam a tisztasághoz. Szinte megkönnyebbülve, hogy végre vége. Most már igazi szeretetet kapok, és magamért. Engem szeretnek az emberek, magamért, és nem a testemért.

Amikor a férjemmel elkezdtem járni, hihetetlen felemelő érzés volt, hogy már egy kézfogás a mennyekbe repít, és értékeltem már egy ölelést is.

Roni húgom azt mondta annak idején, hogy neki az volt a legmeggyőzőbb, hogy le tudtam mondani a fiúkról...Istennel semmi sem lehetetlen...

Meginogtam már sokszor. Volt, hogy elbizonytalanodtam abban, hogy tényleg így akarok-e élni?

Volt, hogy úgy éreztem feladom, és búcsút intek. De még most is itt vagyok, mert már az az ami én vagyok.

Vannak harcaim, vannak gyenge, sőt néha haldokló pillanataim, de végül csak Istennél kötök ki.

Sosem haragudtam Istenre az életem miatt, csak magamat tartottam méltatlannak ő hozzá. Amikor azt fontolgattam, hogy elhagyom Őt, az sem miatta volt, hanem miattam, amiért elbuktam, és képtelen voltam megbocsátani magamnak. És ilyenkor Istent játszva azt gondoltam, hogy ő sem bocsát meg.

De itt vagyok. És szeretem Istent. És tudom, hogy kitartok, még ha meg is ingok néha. Mert nem tudok nélküle élni, és nem is akarok.

És igen, lett új családom, lettek új barátaim, lett új szerelmem...

Isten akkor megmentett engem, és rajtam keresztül a tesóimat. Hiszek ebben. 

Belegondolni sem merek, hogy mi lennék most, ha akkor nem kötelezem el magam Istenhez.

Lehet hogy én is alkoholista lennék és a testemből élnék. Ki tudja...

De Isten akkor kinyújtotta felém kezét, tenyerébe ültetett, szárnyai alá vont, és mellém a testvéreimet.

Erőt adott, amikor magamhoz vettem őket.

Erőt adott, amikor anyu támadott.

Erőt adott, amikor sorra vesztettem el az állásaimat, mert sokat hiányoztam a beteg gyerek miatt.

Erőt adott, amikor elvesztettük lakhatásunkat.

Erőt adott, amikor anyu börtönben volt.

Erőt adott, amikor anyu itt hagyott.

Erőt adott, amikor már nem én neveltem a tesóimat, és vigasztalt, hogy azért én még értékes vagyok. 

De nem csak erőt adott, hanem szeretett, óvott, és mellém adott testvéreket, szülőket, barátokat, szerelmet...

Támogatást kaptam, mind fizikailag, mind lelkileg. Vissza nem térítendő, pontosabban vissza nem téríthető segítség ez, ami mindig csak hálára indít.

"Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni, sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy elbírjátok azt viselni."  

(I. Korintus 10:13)