Családállítás 3 - Előzmények 3

1995.06.12. – Ekkor ment el apu.

 

 

Hogy mi történt utána?

Anyu hirtelen, konkrétan 9 nap elteltével vált özveggyé, és 5 gyermekes, egyedülálló anyává.

Sokan azt gondolták, hogy ekkor nyúlt a pohárhoz is, de nem. Ahogy azt korábban is írtam, már jóval azelőtt, hogy magára maradt volna.

Nem tudom, és már nem is fogom megtudni, hogy miként érzett akkor anyu. Nyilván padlón volt, hiszen számos, komoly nehézség ütötte fel a fejét. Legyen szó apu hiányáról, durván materiális, de mégis életbevágóan fontos, a bevétel kiesés maga. Egyedül a hatalmas lakásban, 5 gyerekkel: 17, 16, 12, 7 és 4 évesek ekkor. Kemény.

Én nem tudom, mihez kezdenék most, ha a férjem másfél hét leforgása alatt feladná az élete kemény harcait, és elmenne megpihenni. Pedig csak egy gyerekem van, szerintem mondhatom, hogy biztos állásom, és messze nem utolsó sorban családom, akikre számíthatok, barátok, akikre ugyancsak számíthatok, és legfőképpen Isten, akire rábíztam magam, és akihez igazán odabújhatok.

Kiborulnék a férjem hiányától, szenvednék érzelmileg. Nem tudom elképzelni, hogy tudnék erősnek maradni, továbbra is maximálisan odaadni magam a gyermekemnek, segítvén őt a gyászban. És emellett még dolgozni is, orvosolni a nap mint nap fellépő problémákat…úgy, hogy életem párja nincs velem.

Szörnyű még belegondolni is, de muszáj, ha nem akarok csak szenvedő alanyként visszagondolni a történésekre.

Anyu követett el hibákat, mondhatni akár végzeteseket is, de megnéznék bárkit akkor, abban a helyzetben, az ő szerepében, hogy miként viselte volna…

Természetesen akkor egy percet sem szántam arra, hogy meg akarjam őt érteni, vagy csak együttérezni vele.

De sokan már tudjátok, hogy ahogy az ember újabb és újabb élethelyzetekbe kerül, úgy nyer új értelmet némely régi megtapasztalás az életében. Már a tesóim gyámjaként némileg másként láttam dolgokat, amikor férjhez mentem, megint egy újabb nézőpontból szemlélhettem életem korábbi történéseit, nem beszélve arról, amikor már én is anyává váltam.

Térjünk vissza arra, hogy mi is történt apu halála után.

Apu testvérei a temetés után „hazavittek” minket Tarpára, hogy kiemeljenek minket az otthonunkból, a megszokott környezetünkből, hogy így ne kelljen minden nap szembesülni apu halálának a tényével. Nem az volt a cél, hogy ne vegyünk tudomást róla, de ha nem muszáj, és van rá egyéb lehetőség, akkor kerüljük a még nyomasztóbb miliőt.

Így elmentünk velük Nyíregyházára, majd Tarpára.

Ha belegondoltuk, anyu itt vált végképp magányossá, hiszen neki maradnia kellett. Nem elég, hogy nincs férje, már a gyerekei sincsenek ott – még ha csak 1 hónapra is mentek el, mondhatni nyaralni, akkor is.

És tényleg segített, hogy nem otthon voltunk. Szerintem a „két kicsi” talán nem sokat fogott fel akkor ebből az egészből, de ezt igazán csak ők tudnák elmondani, így nem is szaporítom a szót e téren. Végül is, ha belegondolok, a fiam augusztusban lesz 4 éves, és igen csak feltűnne neki az apja hiánya…Így lehet, hogy az előző mondatomat már felül is írtam…

Talán életemben először imádkoztam akkor Tarpán. Úgy értem, hogy önként, szívből jövően, nem azért, mert azt mondták, hogy kell. Nem hittem Istenben. Sőt. De akkor azt hiszem mégis csak imádkoztam. Nem, nem szólítottam meg Istent, de mégis neki szólt, amit mondtam. Hálát adtam, hogy apu meghalt.

„Hogy mi van? Normális vagy?” – kérdezhetnéd…

Igen. Hálát adtam, mert azt gondoltam, hogy apunak most már jobb. Hogy ő most már végre megpihen. Vége a családi viszályoknak, a vállra nehezedő, és egyre súlyosbodó terheknek. Hálát adtam, hogy neki immáron jobb lehet.

Jó sok évvel később viszont képes voltam haragudni rá ugyanezért. Mert később nem is a megnyugvás lehetőségét láttam apu halálában, hanem sokkal inkább a feladást. És haragudtam apura, mert saját maga fontosabb volt, mert ő kivonult, minket meg ott hagyott. Úgy éreztem, hogy egyértelműen feladta a harcot, pedig felhúzhatta volna a boksz kesztyűt is, ha már mívelte azt a sportot fiatalon. Hát akkor miért nem állt a sarkára? Miért nem tette anyut helyre? Miért a könnyebb utat választotta???

Ki tudja. Számít? Változtat bármit is a tényeken? Minden okkal történik, ahogy mondják sokan, és én is így gondolom. Talán sosem kezdem el keresni Istent, ha apu akkor nem hal meg…

Anyu még azt sem engedte, hogy meggyászoljam aput. Elvonultam a szobámba sírni, és ő utánam jött, és rám pirított, miszerint bőgésnek nincs helye, apu elment, erősnek kell lenni. 

Mi lesz vele nélkülem? És velem mi lesz??? 

Elvesztettem az egyetlen embert az életemből, akit a legjobban szerettem, és azt, akitől én is úgy éreztem, hogy a legjobban szeret. Bíztunk egymásban, és megbeszéltünk dolgokat. Apu még sírt is nekem, pedig nem volt jellemző rá a sírás. Szerettem. Szeretem. És irtóra hiányzik! Még ennyi év után is!

Van egy dal. Révész Sándor énekli. Azt átköltve, és úgy énekelve próbáltam hagyni az érzéseimet kifakadni apu halálát illetően. Anya a címe. Az én átiratomban APA.

"Sokat szenvedtél, míg végre sikerült
Azon a hajnalon az anyukám az ágyamhoz ült
Könnyekkel a szemében
És szomorúsággal a szívében
Megmondta, hogy már elmentél

Küszködtem vég nélkül patakzó könnyeimmel
Én magamra maradtam
Minden hozzád fűző emlékemmel
Tudtam, hogy visszafordíthatatlan
Amit megtettél
És nekem nagyon fájt, hogy elmentél
 

 ...

Az üvöltő szelek szárnyán
Halált hozott ez a nyári éjjel
Mondd, miért?

Én magamhoz öleltem az anyukám
Ki elveszítette kedvesét
5 gyermek könnye hull ma érted
Apa, mért tetted, mondd miért?
Milyen az a másik a titokvilág
Ahová innen elmenekültél és elmentél

Küszködtem vég nélkül patakzó könnyeimmel
Én magamra maradtam
Minden hozzád fűző emlékemmel
Tudtam, hogy visszafordíthatatlan
Amit megtettél
És nekem nagyon fájt, hogy elmentél

Az eredeti dal: https://www.youtube.com/watch?v=jdscFitm86Y

Visszatérve Tarpára, apukám nővére elmondta nekem, hogy arra gondolt, segítenének nekünk, azaz minket gyerekeket ők (apu testvérei) felnevelnének. Mert anyu alkoholista, és aki iszik, az lop, csal és hazudik.

De én akkor ellenálltam. A nagy okos 17 éves...Közöltem, hogy majd én segítek anyunak, és minden rendben lesz. De ez csak egy álom, egy remény volt, de valójában nem hittem a dologban. Akartam, de tudtam, hogy keresztanyámnak igaza van. Mégis árulónak éreztem volna magam...

Utólag belegondolva, nagy barom voltam...Sok nehézségtől megkímélt volna minket az élet...de felesleges azon agyalni, hogy mi lett volna, ha?...Igaz?

Hazamentünk. Mire hazamentünk, anyunak már volt barátja: az akkor 25 éves postás. Komolyan mondom! A postás, aki odajárt kézbesíteni hozzánk! És igen, akkor 25 éves! És már ott is lakott nálunk!

Húúú, de utáltuk, csórit. De gondolhatjátok! Hát hogy képzelte már, hogy oda egyáltalán úgy beteszi a lábát???

Ki ez a senki apuhoz képest? Mit keres itt? ANYUUUUUUUUUUUUUUUUUUU!?!?!?!?!?!?!?!?!??!?!??????

Annyi minden történt ez után. Anyu elcserélte azt a nagy belvárosi lakást egy kicsit nagyobb, mint feleakkora panelra a IX. kerületben...Jócskán ráfizetéssel. Ekkor már Öcsi nem is lakott velünk. Anyu kitagadta. Zűrös volt, az tény, kerülte az iskolát, rosszcsont volt, de az ember csak nem tagadja ki a saját fiát, nem? Még azt is kitalálta anyu, hogy Öcsi megölte aput. Biztos fejbevágta, attól lett apunak vérömleny a fejében...mert nem volt elég, hogy "nyomorékká tette a húgát", még az apját is megölte...Nagyanyám lett a gyámja. Bonyolult ez az egész. Anyu még engem is be akart ijeszteni, hogy az Öcsi kifigyel minket, engem, és rám szabadítja azt a srácot, aki annak idején megerőszakolt engem...Na persze, hagyjuk...

Ismét költözünk. Anyu eladta a IX. kerületi lakást, és vett egy házat Somogyjádon, Kaposvártól nem messze. Azért mentünk vidékre állítólag, mert anyu félt Öcsitől, és menekült a keresztanyám elől, hogy ne vegyen el minket. Mivel én végzős voltam a középsuliban, hogy ekkor ne kelljen már sulit váltani, kollégista lettem. Hála a jó Istennek:) Imádtam! Végre "egyedül"! Bár tízen voltunk egy szobában, imádtam, hogy nincs ott anyu, nincsenek tesók, csak én, és az én kis magánéletem:) Igaz, így a szalagavatómra is csak apu egykori kollégája és néhány kolesz társam jött el...Felismertek?

 

Nem sűrűn látogattam"haza". Nem is éreztem az otthonomnak, sosem. Később,más okból kötődtem szorosan Kaposvárhoz, de ez egy külön történet...majd máskor talán elmesélem, vagy megemlítem.

A koleszos hónapokat imádtam! A jó öreg Szél utcai leánykollégium:) 

Két lánnyal nagyon közel kerültünk egymáshoz - legalábbis én úgy éreztem. Andi és Kati. Nagyon szerettem őket. Néha hordtuk egymás ruháit. Meg aludtunk egymás mellett. És felváltva aludtunk a plüss sarpei kutyámmal, Brúnóval. És egyszer bennmaradós hétvégén Kati felvette a kórházi köpenyemet, én Brúnóval kitömtem a hasam, és eljátszottuk, hogy én szülök, és ő vezeti le. Kis hülyék voltunk. Vagy felpattantam a szobánkban az asztal tetejére, és eljátszottam, hogy én vagyok Jónás de genere Bocsinka:) A cigánybáró :) 

Nagy kedvenceink voltak a Szomorú szamuráj, meg a Boombastic és a You'll see:) Nyuszi:)

És jött a koleszba Delhusa Gjoni rendszeresen (brrrr), és egyszer a Manhattan, és spanyolt táncoltunk Kassai Károllyal, és, és...de jó volt:) Megismertek?

 

Szerettem a tanulószobát is. Annak a tábláján gyakoroltam írni: jobb kézzel, jobbra és balra (tükörírással) és ugyanez bal kézzel. Baromság, de engem feltöltött. Egyébként nem egyszer előfordult, hogy tanórán is tükörírással jegyzeteltem...meg jóval később istentiszteleten...Nehogy már úgy írjak, mint a többiek...az olyan snassz...:)

De szerettem a koleszt akkor is, amikor nem voltam jól. Amikor idegkimerültségem volt, és mást sem tudtam csinálni, csak bőgni, és remegtem, és bőgtem. És főztek nekem nyugtató teát, és Andi ott sírt velem...

Nagyjából 6 hónap, amit ott töltöttem, de talán a legszebb hónapok voltak abban az időben.

Anyu árulta a házat. Hogy miért? Állítólag miattam. Megint én vagyok a hibás...Mi lesz vele nélkülem, mi?

Anyu ugyanis azt tervezte, hogy leérettségizem, és majd elmegyek a kaposvári kórházba dolgozni ápolónőként. Én meg közöltem anyuval, hogy ott álljon meg a menet, mert nekem nem az a célom,hogy csak ápolónő legyek. Én orvos akarok lenni, mindenesetre több, mint ami akkor. És ezt kifogásként használva eladta a házat, és felköltöztek Budapestre. Ezennel a kb. féléves szabadságomnak vége.

Elballagtam a suliból is. Nem is emlékszem, hogy anyuék eljöttek-e egyáltalán. Lila köd van a fejemben e téren, de határozott emlék egyáltalán nincs. Na hol vagyok?

Nyár eleje volt. Érettségi időszak. Nekem. Anyu kivett egy nyaralót Agárdon, ott voltunk nem emlékszem mennyi ideig, de ment a dőzs, rendesen. Anyu még Ray Ben szemüveget is vett magának...

Ez a kép ott készült egy étteremben...Nincs ám nagy orrom, csak nyele van a fejemnek:)

Nyaralás után odaköltöztünk anyu postás barátjának a bátyjához a Dráva utcába. Egy szoba-konyhás, fürdő nélküli, folyosói WC-s lakásba.

Anyu a barátjával elutazott Somogyjádra árulni a házat, én meg maradtam a 3 gyerekkel és Zolival. Gondoskodtam róluk napközben, este/éjjel meg készültem az érettségire. Ekkor szoktam rá jobban a cigire. Szerintem nem is lettem függő amúgy, de sokkal többet szívtam, mint azelőtt bármikor. 

Nagyjából 12 éves lehettem, amikor anyu először megkínált. Nem annyira jött be. Aztán úgy 16 éves korom körül az osztálytársnőimmel cigiztem:) Reggel tali a Nyugatinál iskolába menet, és cigi. Ennyi vagányság kell, nem?

Jaj, elkanyarodtam...Szóval érettségi. Ha hiszitek, ha nem, valahol élveztem ezt az időszakot. Szerettem a gyerekekkel lenni, és fontosnak, nélkülözhetetlennek éreztem magam, és ez erőt adott, a fáradtság felett is. Volt, hogy összeszedtem több gyereket is a házban, és vagy 8 gyerekkel mentem játszótérre. Emlékszem, a fagyizónál találkoztam Kicsivel az Eddából, akitől kértem is egy autogrammot. Ő meg azt hitte, hogy óvónő vagyok:) Vicces:)

Végül leérettségiztem. Nem túl fényesen, meg kell hagyni. Jócskán le is törtem, a magyar tanáromnak bőgtem ki magam. Mert én orvosira akartam menni. De ilyen eredményekkel??? Persze ő vigasztalt, de nem segített semmit. Attól még a jegyek nem változtak... 

Anyu kibérelt egy lakást a III. kerületben. Végre kulturált környezetben laktunk. Zsolt még mindig velünk lakott, kitartó szerelem volt. Ha az volt...Zsolt nem dolgozott, anyu eltartotta...ettől csak még jobban utáltuk...  

Sajnos anyu tovább folytatta az ivást. Sok zűr is volt emiatt. 

Amikor megkaptam az érettségi bizonyítványomat, és hazavittem, csak azt kaptam meg anyutól, hogy szégyent hoztam apámra az eredményeimmel. Tőr a szívbe, jól megcsavarva.  

De miért kellett engem így bántani? Hát ki miatt lettek olyan eredményeim, amilyenek??? Nem én tehettem róla, hogy nem volt időm tanulni. Én akartam, szerettem tanulni. Vagyis szerettem volna...Eszem is meglett volna hozzá, mert szerintem elég jó képességű vagyok, de ha nincs meg a megfelelő körülmény, akkor majdnem mindegy.

Pedig emlékszem, egyszer apu teregetett a fürdőszobában, amikor bementem hozzá beszélgetni. Nem álltam túl fényesen a tanulmányi eredményeimet tekintve, mert rengeteget hiányoztam. El voltam keseredve, és megkérdeztem aput, hogy nem fog-e haragudni rám, ha mégsem leszek orvos? Ha "csak" ápolónő leszek?

Erre ő azt mondta, hogy ő mindig büszke lesz rám! 

És biztos vagyok benne, hogy ő nem mondta volna nekem, hogy szégyell az érettségim miatt...

Megyek tovább:)

 

Ha már vége volt a sulinak, páran az osztályból szerveztek egy bulit a Rocktogonba. Az volt a terv, hogy többen ott leszünk az osztályból, néhány tanár is. Anyu persze elengedett, sőt, még adott egy kis pénzt is, hogy ha úgy adódik, taxival haza tudjak menni. Teljesen odáig voltam, meg vissza:)

Zsuzsi kicsípve, nekiindult bulizni egy kicsit. Végre:)

Nagyon jól éreztem magam, szabadon, dögösen, vidáman:) 

A bulin ott volt az egyik osztálytársnőm unokatestvére, aki nagyon bejött nekem. Pedig ha belegondolok, nem is a zsánerem...Mindegy, táncoltunk, talán vibrált is valami köztünk, egy kis flört is volt talán...de ez sosem derült ki, ugyanis megjelent az anyám, úgy hajnal 4 körül, amikor persze már csak lézengtek az emberek. Pont a sráccal táncoltam. Azt hittem ott halok meg, amikor megláttam anyut. Gyorsan elébe siettem, nehogy ott mindenki előtt leégessen. De így is sikerült:(

Anyu is jól kicsípte magát, kifestve, póthaj felcsatolva...és persze piás volt. 

Egyből lekevert egy frászt, és számonkért, hogy ez az a kulturált hely, ahová lejárok? 

Tessék? Kulturált? És lejárok? Könyörgöm, egy rockdiszkóról beszélünk! Ami amúgy tényleg elég kulturált volt, szerintem, mellesleg sosem jártam ott azelőtt, sem azután, így a "lejárok" szó eleve érvényét vesztette.

Megint meg akart ütni, mire rászóltak, hogy hagyjon már. Mire ő közölte, hogy az anyám, és innentől kezdve már nem szóltak bele.

Anyu utasított, hogy takarodjak haza. Mondtam neki, hogy oké, csak kiveszem a dzsekimet a ruhatárból. Erre megkaptam, hogy mit képzelek, hogy felmertem venni az apám dzsekijét, amit nem vagyok méltó hordani. Egy újabb csavart tőrdöfés a szívbe:'(

Ki- és tüntetőleg felvettem a dzsekit. Felmentem a lépcsőn, de anyu csak nem bírta ki, míg felérek, muszáj volt fejbe vágnia...

Ott az utcán várta egy taxi, és anyu követelte, hogy üljek be, mert hazamegyünk.

Már pedig én NEM! Nem fogom megadni anyámnak azt az örömet, hogy hazáig ütlegeljen és ócsároljon a taxiban, otthon sem pihentetve sem száját, sem kezét, sem lábát. Úgy, hogy sosem ártottam neki, mindig segítettem. Ezt érdemeltem? Komolyan?

Elfutottam. Menekültem. Nem is figyeltem, hogy jönnek-e utánam a taxival, csak futottam. Ki az Andrássy útra, gyorsan be egy kapualjba. Meghúztam magam. Rettegtem. Nem megyek haza. Most nem.

Volt nálam pénz, hiszen kaptam anyutól taxira. Hirtelen jött ötlettől vezérelve elmentem az Erzsébet térre, és felszálltam az első buszra, mellyel lejutok Kaposvárra. Mert a fiú aznap dolgozott. Csak ő maradt már nekem. Ez sem volt igaz, mert nős volt, de úgy éreztem, hogy akkor ő kell nekem, csak ő a menedékem.

Meglepődött, mikor megérkeztem. Elmeséltem a sztorit, és talán szánt engem. De nem érdekelt, csak kellett valaki, aki talán szeret engem. Mert tudtam, hogy ő szeret, és nem csak azért. 

Anyu felhívta, egyből nála érdeklődött, hogy ott vagyok-e. Ő letagadott. És elmesélte, hogy anyu egy jócskán kiszínezett sztorit adott elő. Nyilván.

Az volt akkor bennem, hogy már csak a cuccaimért megyek haza, a papírjaimért, és agyő. Ott és akkor csak az érdekelt, hogy elmeneküljek ebből a fertőből, és akkor még a testvéreim sem érdekeltek.

De a fiú elbeszélgetett velem, és rávett, hogy hazamenjek. Nem anyu, hanem a tesóim miatt.

A legkésőbbi busszal mentem haza.

Anyu otthon már nem bántott, de nem is foglalkozott velem. 

A tesóimnak más sztorit adott elő, így nem voltam túl kedves a szemükben. Mert hiszen letéptem anyuról a póthaját, felpofoztam, és ott hagytam...Szép.

De Roninak egy közös fürdő alkalmával előadtam a saját sztorimat, és a tervemet...

Megyünk tovább...

Továbbtanulás nyista, irány melózni. Augusztusban 1 hónap nyári munka az István Kórház organikus idegosztályán, majd végleges meló a János Kórház II. Belgyógyászatán. Imádtam a munkám, nagyon! 

 

Nem egyszer azt hitték, hogy orvos vagyok:) Az István Kórházban ápoltam egy nénit, aki távozásakor egy csokor virággal lepett meg, benne egy kártyával: "Remélem hamarosan doktornőnek szólítják majd a betegei" - ugyanis meséltem neki az álmaimról...mai napig megvan a kártya!

Havi 15 ezer Ft-ot kerestem, 3 műszakban dolgoztam, és a pénzt persze hazaadtam. 

Anyunak is megpróbáltam állást találni. Kerestek is takarítónőt a János kórházba. Mielőtt bementem dolgozni, anyunak kivasaltam az egyik köpenyemet, kikészítettem neki, és kiírtam, hogy hová jöjjön jelentkezni a munkára. Eljött szerintetek? Nem.

Otthon sem volt, amikor a munkából hazaértem. Este egy számomra idegen pali megjelent nálunk, hogy menjek, mert anyut nem akarják hazaengedni a kocsmából. Azon a palin apu farmer dzsekije volt!!! Az a dzseki, amire anyu azt mondta nekem, hogy nem vagyok méltó viselni! Egy idegen pali hordta, akit azóta sem láttam, sem a dzsekit:(

Elmentem anyuért a Szőlő utcába, egy kocsmába. Hazavihettem, de a személyijét ott tartották, mert nem tudott már fizetni, Majd ha fizetek, kiválthatom. Mennyire örültem ennek...

Másnap munkából hazajövet bementem a kocsmába, és rendeztem a számlát. Hazamentem, anyu másnaposan fetrengett az egyik szobában. Irtó dühös voltam. Megkérdeztem, hogy nem hiányzik-e neki valami? Nézett rám a nagy szemeivel, én meg hozzávágtam a személyijét. Pontosabban csak az ágyra. Persze semmi köszönöm...ahhoz túlságosan meg kellett volna aláznia magát...azt már meg sem kérdeztem, hogy miért nem jött felvenni a munkát, nem volt sok értelme...

Egyszer anyu terve az volt, hogy lemegy a presszóba iszogatni egy kicsit, de nem ám egyedül, mindannyian.

Persze, menjünk, de az akkori barátommal - Kaposvárról -  mindig megbeszéltük, hogy amikor dolgozik, felhív engem a munkahelyéről, egy adott telefonfülkében. Hol volt még akkor a mobiltelefon!?

Szóltam anyunak, hogy mehetünk, de nekem beszélnem kell a pasimmal. Beleegyezett. Nagyjából 10 percig lehettem el, mert a srácnak elmondtam mi a szitu, szóval siettem is. Ő volt ilyenkor a mentsváram, csóri tudta, mi folyik otthon. Siettem haza, és már a lépcsőházban hallottam, hogy anyu őrjöng. Félve, de hazamentem, benyitottam, és anyu oly kedvesen fogadott, hogy a tenyere helyett az öklével simogatta a búrámat, és a lábával igyekezett felsegíteni, ha már a földre rogytam...Mert mit képzelek én, hogy 3 órája (!!!) elmentem telefonálni, ő meg otthon dekkol, és rám vár...

Ekkortájt érlelődött már bennem, elég erős szinten, hogy elveszem anyutól a gyerekeket, de ez talán már az utolsó pohár volt. Eleve amiatt sem mentem továbbtanulni, hogy elkezdhessek dolgozni, hogy legyen mit felmutatnom a gyámhivatalnak majd annak idején. De ezen a ponton már tudtam, hogy komolyabb lépésekre lesz szükség. 

Emlékeztek arra közös fürdőre a húgommal? Akkor mondtam el neki a tervemet, hogy majd hozzámegyek apukám egykori kollégájához. Még élt apu, amikor már csapta a szelet, de nem vettem komolyan, a korkülönbség miatt sem, nem is tetszett, meg amúgy sem, hisz tini voltam. Apu persze nem nézte jó szemmel a "srác" kacsintgatásait...

Mivel valamelyest tartottuk a kapcsolatot, felmerült bennem az ötlet, hogy megkörnyékezem, és ily módon kihasználom, hogy bejövök neki. Elvetetem magam, de csak úgy, hogy viszek magammal 3 gyereket. Az akkori barátom nős volt, egy kislánnyal, így az ilyen szempontból felejtős volt. 

Roni húgommal megosztottam tehát a fondorlatos tervemet, de ő lebeszélt róla. 

Nagyon azért nem kellett győzködni:)

Férjhez menetel ezennel lefújva, új tervre volt szükség.

Legközelebb elmesélem, végül hogy sikerült elérnom a célomat.

Tovább is van, mondjam még? :)