Családállítás 4 – Előzmények 4

Tovább is van, akkor mondom még:)

Nem most akartam beszélni róla, de mégis most időszerű, és egyáltalán nem elhanyagolható esemény: a megtérésem, pontosabban annak előzménye.

1995. nyarán hívtak meg először egy keresztény istentiszteletre, nem sokkal azután, hogy hazajöttünk Tarpáról a tesóimmal. Véletlenül, mi? Életemben először imádkoztam őszintén Istenhez, akit ugyan nem neveztem meg, és nem sokkal később meghívnak egy istentiszteletre…

A Viki húgommal jöttünk ki éppen egy játékboltból a Kálvin téren. Azt hiszem, most DM van ott a helyén. Két lány odajött hozzám, és az egyik megkérdezte, hogy ismerem-e Jézust?

Mi van? – gondoltam magamban…

Mondtam, hogy annyira igen, amennyire az iskolában beszéltek róla. Konkrétan a középiskolai első osztály Bibliát érintő irodalom óráira céloztam ezzel. Jézusról a véleményem csupán abban merült ki, hogy jó ember volt, „természetgyógyász” is talán, de ennyi. Isteni mivoltában nem hittem, hiszen Istenben sem. És a Biblia ismeretem is jócskán hagyott kívánnivalót maga után.

Nem emlékszem a pontos beszélgetésre, de arra biztosan, hogy azt hitték, a Viki a lányom:)

Valamint megkérdezték, hogy érdekel-e a Biblia? És érdekelt, persze. Hasznos könyvnek tartottam, amit kevésbé ismerek, így igen, érdekelt.

És persze arra is emlékszem, hogy kaptam egy meghívót 1995.08.25-re, egy keresztény istentiszteletre. És megkérdezték, hogy megadom-e a telefonszámom, hogy előző nap még megbeszélhessünk egy találkozót az istentisztelet előtt. Volt vonalas számunk akkor, és én megadtam.

Igazából a lány fogott meg engem. Nem szó szerint, hanem a lényével:) Ildike:) Laza csaj volt, baseball sapkával a fején. Vagánynak tűnt, és ez tetszett. Furi is volt, hogy egy ilyen jó fejnek tűnő lány vallásos…És kiváltságosnak éreztem magam, hogy pont engem szúrtak ki, hogy meghívjanak:)

Krisztus Magyarországi Egyháza. Így hívták magukat. Egy keresztény gyülekezet, mely a Bibliát teszi meg alapul, és a tagjai a szerint igyekeznek élni az életüket, de legfőképpen Istent szeretik. Na, ez volt a legfurább nekem, hogy szeretnek „valakit”, aki nincs is.

El is mentem istentiszteletre:) Nagyon furi volt az egész. Ha jól emlékszem, nem is egyedül mentem, hanem elvittem magammal Roni húgomat is, hiszen ő volt az egyetlen vallásos a családunkban. Ő már kisiskolás korában elkezdett hittanra járni, meg imádkozni…Szegényt „hülyének” is néztem emiatt, de gondoltam, az ő dolga, ha neki ez jó…

Szóval megérkeztem, és mindenki – akivel összefutottam – nagyon szívélyesen, kedvesen fogadott, megölelt, betessékelt, megkérdezték, hogy ki hívott meg, és segítettek megtalálni.

Hát Ildike egyből az első sorba vitt. Jaj nekem… Énekkel kezdtünk, ami egész jó volt. Felálltunk, megöleltük egymást, és énekeltünk. Már aki. Nem ismertem a dalokat, nem is rendelkeztem valami jó énekhanggal, gátlásokkal annál inkább.

Akkor még amerikaiak vezették az egyházat, és Mark Moormans prédikált. Fordították persze:) És tudjátok, az volt az egészben a legjobb, hogy értettem a prédikációt! És nem csak a fordításnak köszönhetően:) Nem volt dogmatikus, nem volt olyannyira vallásos, hogy azt sem értem, milyen szavak hangzanak el, és azt főképp nem, hogy az egész hozzám szólna…

De itt magaménak éreztem, és ez nagyon jó volt.

Az istentisztelet végén többen is érdeklődtek, hogy tetszett az istentisztelet, és lenne-e kedvem tanulmányozni a Bibliát?

Én pedig az egészből csak azt éreztem, hogy ezek az emberek engem kérdeznek! És velem akarják tanulmányozni a Bibliát! Hát persze, hogy igent mondtam! Persze, találkozzunk! Megyek én bárhova! Biblia? Jó, tanulmányozzuk, de a legfontosabb, hogy találkozzunk! Mert ők velem akarnak találkozni. Mert most talán én vagyok a fontos…

Persze többen meglepődtek, hogy még csak 17,5 éves vagyok, mert azt hitték, hogy már jócskán az egyedülállók táborát gazdagítom:) Hiába, mindig is koravén voltam:)

Nem emlékszem a legelső tanulmányozásra. Van egy konkrét alkalom, ami belém égett. Ildi az Andinál lakott, Mark Moormans feleségénél. Nem is emlékszem, hogy akkor már házasok voltak-e, de valószínű.

Szóval elmentem Ildiékhez. Ildi megkínált anyukája borsófőzelékéből, együtt ettünk. És nekem ez maga már többet adott ezer tanulmányozásnál is! :)

Több alkalommal, többekkel összejöttem, hogy tanulmányozzam a Bibliát. Az volt a cél, hogy megismerjem Istent, hogy kialakuljon egy Isten képem, és megtudjam, hogy Istennek mi a terve az életemre. Roppant érdekes volt, és kb. ennyire is fogott meg a dolog. Érdekelt a Biblia, intellektuálisan. Talán már azt is elhittem, hogy Isten létezik, de nem engedtem közel magamhoz. Annyira azért nem.

Elmentem néhány Biblia-körre is. Biblia-kör, mint egy hasonló élethelyzetű egyénekből álló csoport, fiúk-lányok vegyesen, akik x időnként összejönnek, hogy beszélgessenek egy adott témáról a Bibliából. Megnézzék, miként tudják azt a saját életükre alkalmazni, és hogy ezen alkalmak során segítsenek a vendégeknek is megismerni Isten, és az emberek közti kapcsolatok értékét. Mert keresztényként az emberi kapcsolatok is valahogy másak.

Talán az a Biblia-kör, amelyikbe én jártam, egy egyedülálló Biblia-kör volt. 

Az egyik meghatározó Biblia-kör, amin voltam, a gadarai megszállottról (Lukács 8:26-39) szólt. Az egyik srác eljátszotta, ami durva volt:) De jó:) 

Emlékszem, Ildinek a konyhában meséltem, hogy a villamoson megismerkedtem egy arab sráccal, és milyen helyes,meg ilyenek…Na ennyire gyökereztek meg bennem a hallottak. Bár akkor még szerintem nem beszélgettünk párkapcsolatokról, Isten tervéről arra nézve.

Nem is nagyon figyeltem oda arra, hogy éppen miben jelenek meg egy istentiszteleten, vagy egy Biblia-körön. Akkoriban igen csak kihívóan öltöztem. És nem tagadom, hogy már akkor is volt kiszemeltem a Biblia-körben, amolyan - már az istentiszteleten - első pillantásra megfogott típus. Tudatlanul, persze, a hozott karakteremből fakadóan, de kicsit vadászként voltam jelen. De Ildi megkért, hogy figyeljek oda az öltözködésemre, én pedig még örültem is annak, hogy megkért rá. Még ettől is kiváltságosnak éreztem magam, hihetetlen:)

A Bibliából hallottak nem gyökereztek meg bennem, és egyszer egy prédikációban hallottakat úgy félreértettem, hogy az vissza is tartott. Kár, hogy nem kérdeztem rá, hogy mit is akartak mondani azzal? Konkrétan azt az idézetet olvastuk a Bibliából, hogy 

"Ha valaki hozzám (Jézushoz) jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom."  

(Lukács 14:26)

Mivel nekem nagyon fontos volt a családom, és Isten még messze nem annyira, egyszerűen elfogadhatatlannak tartottam ezt a kihívást. Pedig csak annyi kellett volna, hogy Istent mindenkinél és mindennél jobban szeressem. Mert a gyűlölet ebben a kontextusban nem valódi gyűlöletet jelent, hanem az Isten és a többiek iránt érzett szeretetem közti hatalmas különbséget.

Végül összejöttem azzal az arab sráccal. Ez még a IX. kerületis időszak volt, amikor ott laktunk egy panelban. És ezzel kb. „el is felejtettem” a keresztény kiruccanásomat. A család és a pasik mindig nagyon fontosak voltak nekem.

A családról már tudjátok miért, hiszen ecseteltem már korábban. De a pasik hogy jönnek a képbe? Elmondjam?

14 éves koromban kezdődött. Fejlettebb voltam a koromnál, ez tény. Nyár, hárshegyi napközis tábor. Napozás. Már az ott dolgozó srácok is megkörnyékeztek, nem tudván, hogy én is csak egy tanuló vagyok az összes többi közül.

És volt egy másik tanuló, aki akkor csapta nekem a szelet. Nem volt egy húúú de jó pasi, sőt, de imponált a közeledése, és elkezdtünk járni. Nem volt valami komoly járás, talán egy csók csattant el köztünk, amit nem is mertem bevallani otthon. És nem is hatott meg, amúgy.

15,5 éves korom körül, már amikor a Nyugatinál laktunk, megismerkedtem egy bandával a játszótéren. Mert ugye a testvéreimet rendszeren én vittem oda játszani. Ki más. De nyilván, a játszótérre is jól kell kinézni. Ha az ember lánya a szemetet is „kirittyentve” viszi le, akkor egy játszótér már konkrét megjelenést követel, igaz? :) Hihetetlen így visszagondolva, egyébként, hogy miként gondolkoztam akkor…:) Tini voltam, ennyi:)

Szóval a banda. Volt akiket ismertem korábbról, hisz az 5. kerület központjában laktunk mindig is, így akivel találkoztál a Szabadság téren, azzal akár a Nyugatinál is.

Volt egy srác, aki csapta volna a szelet, de nekem az tetszett, aki a távolban a motorját bütykölte. A „rossz kinézetű”. Nem ilyenek vagyunk mi, nők? Nem a kedves, a rendes kell, hanem a vad…

Megtaláltam a módját, hogy találkozhatnék a bandával gyerekek nélkül is. Gyógytesiről mindig valamivel később értem haza, és akkor velük lógtam. Valahogy összejöttem azzal a motoros sráccal is, de nem emlékszem már, hogy miként. Első randin moziba készültünk. Elkért anyuéktól. 21 éves volt ő akkor asszem. És ő otthon hagyta a pénztárcáját, én meg naiv voltam, és a randi végére már „nő”. Aztán később persze kiderültek sunyiságok. És kapóra jött nekem az első srác, akiről írtam, és vele kezdtem bosszúból. Aztán egy szalagavatóról ellógva mindkettővel, külön-külön elkószálgattam kicsit. Érdekes, hogy anyu tudta, mert valakivel figyeltetett… Bár én váltig tagadtam mindent…hazug tinédzser, ejnye!

Kimaradt a mensi. A cél érdekében muszáj voltam elmondani anyunak, hogy felnőttem. Ő azt mondta, hogy látta rajtam, egyből, és persze megígérte, hogy elvisz orvoshoz. Ugyanakkor megígértette velem, hogy apunak egy szót sem szólok erről. Nem értettem, hogy miért, mert simán elmondtam volna apunak, sőt. De befogtam a számat, biztos megvolt az oka, hogy anyu erre kért. Talán ő tudta, hogy az apák másként reagálnak egy ilyen hírre, és esetleg nagyon kibukott volna, hogy az ő kicsi lánya már nem is olyan kicsi?

Elvitt nőgyógyászhoz. Persze részegen. Ott összetalálkoztunk az általános iskolai ének tanárnőmmel, akinek persze anyu elecsetelte a nagy lánya kalandját…

A nőgyógyász megvizsgált. Ép szűzhártya. Ilyet sem hallottam még azelőtt, de örültem:) Vagányság:)

Kaptam Norcolutot, hogy beinduljon a menzesz. Több napon át, növekvő dózisban kellett szedni a gyogyót, ami meg is hozta a várt eredményt. Olyan szinten rám köszöntöttek a piros napok, hogy ej.

Anyu persze kapva ezen alkalmon, mit talált ki? Én szenvedtem, a derekam le akart szakadni, mire ő közölte apuval, hogy a lánya terhes volt, és a gyógyszert azért kapta, hogy elhajtsák a babát. MIIIIIIIIII????????????????????????

Ezért nem mondhattam el apunak a sztorit? Hogy aztán a végén még engem égessen be egy ilyen hazugsággal???

Mit gondolt anyu, vajon? Hogy ezek után már tuti nem lesz olyan jó apuval a kapcsolatom? Vagy mi a fenét???

És ha ez még nem elég, a nagyanyámnak, a nagynénémnek és az unokatestvéreimnek azt híresztelte, hogy művi abortuszom volt…De miért???? Mi érdeke származhatott ebből? Vagy csak a feltűnés kellett? Vagy engem akart lejjebb nyomni? Vagy mi? Hm? Ötlet?

Mindegy, ezt a megrázkódtatást is túléltem.

Később rájöttem, vagy azt gondoltam, hogy én több vagyok annál a bandánál, és nem vagyok odavaló. Többre vagyok hivatott ennél. Le is szakadtam tőlük. Már nem érdekeltek.

Egyszer jöttem haza a kórházi gyakorlatról, és összefutottam a motoros sráccal és egy másikkal. Eldumálgattunk, jó kedvünk volt. És én megint milyen balga voltam, hát nem felmentem lakásra? A másik srác persze lelépett, ajtó bezár és nekem annyi. Már nem mehettem ki. Addig nem, amíg nincs vége. Először próbáltam ellenállni, de végül hagytam magam. Bíztam benne, hogy hamarabb szabadulok. Végül elengedett, persze. Még megkérdezte, hogy feljelentem-e, mire én intettem, hogy nem, és hazakullogtam.

Hazáig csak bőgtem, szünet nélkül. Próbáltam helyrepofozni magam, mielőtt belépek a lakásba, de nem bírtam. És megint hazudtam. Mert nem mertem elmondani, ami történt, mert szégyelltem, és mert tudtam, hogy én is ludas voltam. Mert olyan kis naiv vagyok. Mai napig, amúgy.

Azt hazudtam, hogy a kórházban meghalt egy beteg, az viselt meg annyira. Apu meg totál kikelt magából, hogy akkor ez a munka nem nekem való, és ha kell váltsak sulit. És mivel azt terveztem akkor, hogy maradok nyári munkára a kórházban, apu azt mondta, hogy inkább ad ő nekem pénzt nyárra, de ha így kiborulok, ne dolgozzak kórházban.

Pedig hogy imádtam ott lenni! Szerettem ápolónőnek lenni, dehogy nem nekem való! De hát, ha már ezt a hazugságot választottam, akkor igyam meg a levét, nem?

Változó, hogy mit vált ki egy nőből/lányból egy ilyen erőszak. Nálam nem tette be a kaput, sőt, még inkább kinyíltam a testi örömök felé. Ha ők így, akkor én is. Legyen.

Persze a játszótérnek még a környékére sem mentem, és mindig félve róttam az utcákat a környékünkön, félve, hogy összefutok a sráccal. Ha megláttam, átmentem a másik oldalra.

Aztán csak kihevertem valahogy. Elkezdtem járni egy akkor 25 éves sráccal. Én még 16 éves sem voltam. Ő azt hitte, hogy 21 vagyok, de mikor megtudta a valódi korom, akkor sem visszakozott. Belezúgtam. Mert olyan felnőtt volt. Meg elvitt vacsorázni. Meg nála aludtam. Olyan valódinak tűnt a dolog, bár lehet, ő csak az elődömet heverte ki velem…Az első olyan barátom volt, akinek karácsonyi ajándékot vettem, és akitől én is kaptam. Fontosnak éreztem magam, szeretettnek. De mégis szakított velem. Azt mondta nem az én hibám. Oké, köszi. 

Megkértem anyut, hogy hadd menjek ki még utoljára hozzá. Megengedte, de apunak ne mondjam el. Már megint miért??? Én nem akartam apu előtt titkolózni, de nem mertem anyunak ellent mondani.

Ide tartozik egy vicces sztori is ám, muszáj elmesélnem. Öcsivel voltunk bent a szobámban, amikor anyut behívtam, hogy megbeszéljük ezt az "ottalvós" dolgot. Öcsémet persze kiküldtem, amire ő jól megsértődött. Öcsém kint, anyuval megbeszéltük a dolgot. Anyu azt mondta, hogy hazudjam azt, hogy a mamánál alszok, és akkor minden oké lesz.

Oksa, a cél érdekében meglesz.

Anyu el, öcsém vissza. Megkérdezte tőlem, hogy miről beszéltünk. Nem mondtam meg, hiszen nem azért küldtem ki, hogy aztán ecseteljem a megbeszélteket. Erre ő arra hivatkozott, hogy de mi megbeszéltük, hogy jó tesók leszünk:)

Ja, de az még nem azt jelenti, hogy mindent megbeszélünk! Erre megragadta hátul a hajam, és jól hátrahúzta a fejemet a hajamnál fogva. Nekem sem kellett több, jobb karommal átfogtam a tarkóját, és leszorítottam őt a térdemhez. Erre ő meg jól behúzott nekem egyet lendületből. Annyira jól sikerült, hogy az orrom vére pillanatok alatt a pulcsimat áztatta. Erre persze elkezdtem üvölteni vele, ami felkeltette anyuék figyelmét is, és rohantak be. Ilyenkor jött a szokásos szöveg: „Csak ne mondj meg anyuéknak, csak ne mondj meg!”

Nem mondtam meg, nem volt szokásom. Azt találtam ki, hogy megbotlottam, és a forgó székem vaslábára zuhantam arccal. Szerintetek mennyire volt hihető? Nagyjából semennyire…De én el akartam menni Krisztiánhoz, és amilyen gyorsan lehetett, már tipliztem is. Csak mire kiértem, a szám már belilult, és feldagadt. Még a fogamból is letört egy darab, de az annyira pici volt, hogy szerencsére csak a nyelvemmel éreztem.

Másnap mikor hazamentem, csóri anyám azt hitte, hogy Krisztián vert meg. DEHOGY!

Egyébként nem rémlik, hogy ezt a hazugságot anyu kicsavarta volna ellenem.

Szóval Krisztiánnal vége. Vele igen…

És én továbbra sem rejtettem nagyon bájaimat, tetszettem is sokaknak. És ez bejött nekem. Hogy elég csak egy „mackóruhát” felvennem, én akkor is tetszem. Nehéz lehet ezt most elhinni a mostani külsőmet tekintve, de higgyétek el, nem mindig voltam ilyen bálna:)

Rendszeresen az erkélyünkön napoztam. Így megismerkedtem a szemközti söröző tulajdonosával. Vele nem volt semmi (később, mikor már tanítvány voltam, összefutottam vele a Váci utcában, ahol azt mondta, hogy modellt csinál belőlem, csak 2-3 kg-t kell leadnom…nem éltem a lehetőséggel, de azért jól esett), de ő bemutatott a szomszéd borkimérő tulajdonosának. Semmi kerítés, nem félreérteni. Csupán tudta, hogy egészségügyibe járok, orvosira szeretnék menni, és Gyula meg orvosira járt. Szimplán tanulmányi okokból lettünk hát bemutatva egymásnak. Először nem is figyeltem fel rá, mint pasira. Segített a tanulásban, kedves volt mindig. És a lepel kezdett lehullani, és a pasi elkezdett tetszeni. Egyszer megkérdezte, hogy készülök-e már az egyetemi felvételire? Én meg kikerekedett szemekkel tártam fel előtte, hogy ahhoz még lazán két évem van, hiszen csak másodikos vagyok, alig 16 éves. Ő meg 27…

De őt sem tartotta vissza a korom. Elmentünk egy SOTE bulira, de végül nem ott kötöttünk ki. Nem is ott akartam. Ott volt egy irtó helyes, érett pali. Kellett nekem. Persze én beleszerettem. Azóta is ő volt a minta a „pasi keresés”-ben. Mármint a véglegesben. Zöld szemek, sötét barna haj, karakteres orr…Apu ki nem állhatta. Féltette a lányát, gondolom. Neki csak „agyalágyula” volt…

Megint kimaradt. Ezúttal Gyula vitt el vizeletet, hogy kivizsgáltassa, mi a szitu. Persze semmi. Gondolom nálam már akkor a PCOS uralkodott, csak még nem ismertem ezt a betegséget…

Szerintem ezzel a szituval elűztem magamtól, mert azt hihette, hogy így akarom megfogni, pedig semmi sem állt tőlem távolabb…Aztán elment valahová. Már nem ő vitte a boltot.

Én meg vigasztalódtam Tomival, a söröző új tulajdonosával. A Patrick Swayze hasonmással…

És aztán jöttek sorra a pasik. Volt köztük boxoló, korombeli fiatal, pattogatott kukorica árus a Nyugati aluljáróból, valaki az osztálykiránduláson, akit csak ott láttam először és utoljára, volt nálam fiatalabb is, volt öcsém haverja is, szóval sokféle. Habzsoltam. A koleszos időben volt az az arab fickó, egy marokkói srác, Carlo. Vele vagy negyedévet tuti együtt voltunk, és az nálam már rekord volt:) Még a koleszos idő előtt jöttünk össze. Emlékszem, neki nem volt baja a tesóimmal, sőt. Volt hogy elmentünk együtt mekibe velük. Szerette a kicsiket, és ők is kedvelték őt.

Később, amikor valahogy összefutottam egyikükkel-másikukkal, nem egy szívesen vette volna, ha szexpartnere leszek…Ebből is látszott a kapcsolataim mibenléte…Szomorú:(

Az még inkább, hogy anyu folyton megjegyzést tett a pasijaimra, hogy ennek milyen jó a feneke, annak mása, stb. Sőt nem egyszer versengett velem anyu, és vitába bocsátkozott velem, hogy már pedig az az xy nem engem stírölt, nem velem szemezett, hanem vele...

Carlo után jött számomra a nagy szerelem annak a nős fickónak a személyében, akiről korábban írtam. Érdekes, hogy bár egyikünknek sem volt a másik a zsánere, mégis működött a kémia. Kalandnak indult, szerelem lett belőle. Még jó, hogy végül nem költöztem Somogyjádra, és nem dolgoztam a kaposvári kórházban...család  bomlás lett volna belőle...Én 18 voltam, ő 25. Nős, és egy 3 éves gyönyörű kislány apukája.

Már első alkalommal nyitott volt a családi állapotát tekintve. Végül elég hamar összejött az első randi, és onnantól kezdve már olyan volt, mintha nem tudnánk egymás nélkül lenni. És voltam annyira önző, hogy nem érdekelt, hogy családos, nem érdekelt, hogy ezzel a kapcsolattal talán tönkreteszek egy családot. Csak az érdekelt, hogy nekem jó, és sosem akarom, hogy véget érjen. És ahogy írtam korábban, valahol ő volt a menedékem. De szerettem. És ő is engem. Noha nem vallotta be, csak miután elváltak útjaink, akkor is tudtam, éreztem.

 

De szerintem sok oldal nem lenne elég arra, hogy leírjam a kalandjaimat. Nem is az a célom.

Inkább csak szeretném megosztani, hogy mire jöttem rá sok-sok év elteltével azzal kapcsolatban, hogy miért volt ennyi pasim, és miért kezdődtek a kapcsolataim szinte egyből az ágynál…

Először azt hittem, hogy az az ominózus eset indukálta. Hogy majd én is úgy bánok Veletek, pasik, majd én is kihasznállak Titeket, blablabla…Nekik az csak jó, nem? És közben csak én maradok kiüresedve…

Később rájöttem, hogy nekem szeretetre volt szükségem, amit ily formán „erőszakoltam” ki magamnak. Abban biztos voltam, hogy tartós kapcsolatra alkalmatlan vagyok. Koravénségemből kifolyólag eleve, nem beszélve arról, hogy az én beszédtémám többnyire a tesóimban, a családban merült ki, ami egy pasi, netán egy korombeli esetében messziről kerülendő. Nem beszélve arról, hogy azt nem is akartam, hogy bárki megismerje a családomat, nehogy anyu leégessen. Így mi volt a megoldás? Csak a szex. Abban tudtam jó lenni, nem volt elköteleződés, és valahol szeretet kaptam, ha nem is a legjobb formában. De akkor csak ez fért bele…

Pedig higgyétek el nekem, hogy a szívem mélyén annyira, de annyira vágytam egy normális kapcsolatra,igazi szerelemre…

És most nem kifogásként írom, de valahol mégis meghatározó volt az életemben a saját anyám viszonyulása a szexhez. Kisiskolás voltam még csak, amikor már szexrajzfilmet néztünk együtt. Többször mesélt nekem a szeretőiről, egynek be is mutatott egy éjjel, kb. 12 éves koromban. Nem egyszer fordult elő, hogy piásan elkezdett otthon sztriptizelni előttünk, és simogatni magát. És mindig felhívta a figyelmet a pasikra. Engem meg folyton Roxihoz hasonlított az Elemi ösztönből. Azt sem tudom, az ki volt...Nem is baj.

Szóval az alap kiképzés úgymond megvolt...

Úgy érzem, hogy ezeket el kell mondjam magamról. 1-2 dolgot talán megmagyaráz, de arra is fényt derít, hogy nem voltam ám én az a minta gyermek...Bár én még így is jónak hittem magam, visszagondolva ezekre az évekre, inkább szégyellem, minthogy büszke lennék rá. És hogy azt gondoljam, hogy jó ember voltam, az már végképp felejtős:) Az értékrendem azóta jócskán megváltozott.

1996. nyara. Ott tartunk, hogy leérettségiztem, megvolt a "diszkóbaleset", én meg terveket szőttem arra, hogy megmentem a 3 kicsit anyutól. Kilátástalannak tűnt a helyzet. Egyedül éreztem magam a problémámmal, és úgy éreztem, hogy szükségem van valamire, valakire. Nem megy egyedül.

Felhívtam Ildit. Még élt a száma, hála jó Istennek:) Megkérdeztem tőle, hogy járnak-e még kosarazni? Megkaptam tőle, hogy engem jól fenékbe kellene billenteni, amiért így eltűntem, de abszolút jogosnak véltem:)

Szóval érdekelt, hogy járnak-e még kosarazni? Mindig is utáltam kosarazni, de találkozni akartam velük, a közelükbe lenni, de valamiért nem az istentisztelet jutott eszembe elsőre. Talán mert éreztem, hogy gáz vagyok...

Találkoztunk, ismét elkezdtem istentiszteletekre járni, Biblia-körökre, és újra tanulmányoztam a Bibliát. De ezen a ponton már valóban érdekelt, és Istent vágytam jobban megismerni, és hozzá közel lenni.

Akkor tini Biblia-körre jártam, Ildi pont azt vezette egy sráccal. 

Tudtam, sejtettem, hogy a szerelmemmel a kapcsolatomnak annyi. Az ember még ha nem is vallásos, akkor is érzi, hogy nem oké egy házas kapcsolatba belerondítani. Nem hogy keresztényként, vagy legalábbis ahhoz közelítő állapotban...

Így hát szakítottam vele. Épp jött Budapestre, találkoztunk. Ő másra számított, mást várt. Randevút. De én az elején közöltem vele, amit muszáj. Szürke felhők gyűltek föléje, ahogy ő fogalmazott akkor. Nem értette meg, hogy attól ,mert én ilyen "istenes" lettem, miért kell elválnunk. Elmondtam, de felesleges volt. Ha az ember valamit nem akar meghallani, akkor kár a gőzért. És persze a randink is lezárult ezzel. Fájdalmas búcsú volt, ami hosszú hónapokig, ha nem évekig kihatott rám.

De Istent jobban akartam. Egy szebb és boldogabb életre vágytam, és úgy éreztem, hogy rátaláltam.

Beleszerettem Istenbe, és nem akartam veszélyeztetni ezt az érzést. Úgy döntöttem, hogy mellé állok, és odaszánom az életemet. Szakítok az addigi léha életemmel, és Istenre támaszkodok, vele élem le életem maradék éveit. Lesz új családom, új barátaim, új szerelmem...

1996.08.04. Ekkor keresztelkedtem meg, és a mai napig nem bántam meg!!! Idén lesz 18 éve, hogy elköteleztem magam Istenhez, a Bibliához, és azóta is igyekszem hűen kitartani.

Feladtam a korábbi parázna és hazug életemet, és elköteleztem magam a tisztasághoz. Szinte megkönnyebbülve, hogy végre vége. Most már igazi szeretetet kapok, és magamért. Engem szeretnek az emberek, magamért, és nem a testemért.

Amikor a férjemmel elkezdtem járni, hihetetlen felemelő érzés volt, hogy már egy kézfogás a mennyekbe repít, és értékeltem már egy ölelést is.

Roni húgom azt mondta annak idején, hogy neki az volt a legmeggyőzőbb, hogy le tudtam mondani a fiúkról...Istennel semmi sem lehetetlen...

Meginogtam már sokszor. Volt, hogy elbizonytalanodtam abban, hogy tényleg így akarok-e élni?

Volt, hogy úgy éreztem feladom, és búcsút intek. De még most is itt vagyok, mert már az az ami én vagyok.

Vannak harcaim, vannak gyenge, sőt néha haldokló pillanataim, de végül csak Istennél kötök ki.

Sosem haragudtam Istenre az életem miatt, csak magamat tartottam méltatlannak ő hozzá. Amikor azt fontolgattam, hogy elhagyom Őt, az sem miatta volt, hanem miattam, amiért elbuktam, és képtelen voltam megbocsátani magamnak. És ilyenkor Istent játszva azt gondoltam, hogy ő sem bocsát meg.

De itt vagyok. És szeretem Istent. És tudom, hogy kitartok, még ha meg is ingok néha. Mert nem tudok nélküle élni, és nem is akarok.

És igen, lett új családom, lettek új barátaim, lett új szerelmem...

Isten akkor megmentett engem, és rajtam keresztül a tesóimat. Hiszek ebben. 

Belegondolni sem merek, hogy mi lennék most, ha akkor nem kötelezem el magam Istenhez.

Lehet hogy én is alkoholista lennék és a testemből élnék. Ki tudja...

De Isten akkor kinyújtotta felém kezét, tenyerébe ültetett, szárnyai alá vont, és mellém a testvéreimet.

Erőt adott, amikor magamhoz vettem őket.

Erőt adott, amikor anyu támadott.

Erőt adott, amikor sorra vesztettem el az állásaimat, mert sokat hiányoztam a beteg gyerek miatt.

Erőt adott, amikor elvesztettük lakhatásunkat.

Erőt adott, amikor anyu börtönben volt.

Erőt adott, amikor anyu itt hagyott.

Erőt adott, amikor már nem én neveltem a tesóimat, és vigasztalt, hogy azért én még értékes vagyok. 

De nem csak erőt adott, hanem szeretett, óvott, és mellém adott testvéreket, szülőket, barátokat, szerelmet...

Támogatást kaptam, mind fizikailag, mind lelkileg. Vissza nem térítendő, pontosabban vissza nem téríthető segítség ez, ami mindig csak hálára indít.

"Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni, sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy elbírjátok azt viselni."  

(I. Korintus 10:13)