Az események felgyorsultak kissé, ugyanis anyukám jó ideje nem fizette a III. kerületi lakás bérleti díját, és a sokadik haladékot követően el kellett hagynunk a kecót.
Ekkor odaköltöztünk nagymamámhoz egy időre, az Aulich utcába. Nagymamám volt a házfelügyelő, és a szolgálati lakással szemben volt egy két szobás - minden mellékhelyiségtől mentes - helyiség, amit mi csak "át"-nak hívtunk:) Végül is mamához be tudtunk menni fürdeni, a folyosón meg ott volt a vécé. Szerintem nem sokáig laktunk ott, mert anyu és mama viszonya eléggé viharos volt, mindig is.
Ott tartottunk, hogy nem volt hová mennünk. Ekkor az egyházból egy házaspár, Sanyi és Helen befogadtak minket, gyerekeket magukhoz, az akkori, Havanna lakótelepi lakásukba, úgy, hogy volt egy Viki húgommal egy idős fiúk is, a Zsolti. Tehát én ekkor voltam 18 éves, Roni húgom 13, Viki húgom 7, Marci pedig 5 évesek.
Én már dolgoztam ekkor, de Sanyiék nem fogadtak el tőlem egy petákot sem. Emlékszem, 3 műszakban dolgoztam ápolónőként, ugye, havi 15 ezer Ft-ért...az akkor sem volt sok pénz...
Nyilvánvalóan a végtelenségig nem maradhattunk náluk, így Sanyiék próbáltak megoldást találni arra, hogy miként oldhatná(n)k meg ezt a helyzetet. Végül úgy döntöttünk, hogy én odaköltözök Ildi barátnőmhöz, aki annak idején meghívott az egyházba. Volt neki Csepelen egy másfél szobás lakása, és ott laktunk négyen lányok.
Vikit Andiék, egy másik család vitte el magához, Marcit pedig Brian-ék, az akkor egyház vezetők. Roni maradt Helenéknél.
Őszintén, egyáltalán nem emlékszem arra, hogy hány napig tartott ez az állapot, hogy a kicsik ahányan, annyi felé voltak, de az biztos, hogy egyszer csak anyu megjelent a Helenéknél rendőrökkel, hogy elvigye a gyerekeit. Végül is jogos követelés volt, csak a mikéntje volt érdekes.
Egy kis kitérő gyanánt muszáj megemlítenem, hogy eddig a pontig anyu több ízben is eljött istentiszteletre, illetve egyéb, gyülekezeti alkalmakra, legyen az akár egy borgácsozással egybekötött, laza, családias, vidéki istentisztelet. Sőt, két akkori barátnőmmel el is kezdte tanulmányozni a Bibliát, ugyanis ő sem volt hívő. Mindezekből kifolyólag már némi ismeretségi körrel bírt a gyülekezetben.
Visszatérve a rendőri kísérettel egybekötött látogatásra, az lett a vége, hogy az Andiékkal és Brian-ékkel megbeszélték, hogy a Móricz Zsigmond körtéri McDonald's-hoz elviszik a gyerekeket. Mégse az otthonukban, a saját gyerekeik előtt zajlódjon le ez az esemény. Úgy tudom, az esti órákban került erre alkalom.
Anyu Ronit is vitte volna magával Helenéktől, de a húgom annyira kibukott, és annyira nem akart elmenni az anyjával, hogy már arra készült, leveti magát az erkélyről, csak ne kelljen mennie. Helen anyósa bírta maradásra, úgymond, ő öntött bele egy kis lelket. Így a rendőr sem tudott mit tenni, Roni végül maradt. Bár ezt a sztorit közvetve ismerem, teljes infó birtokában leginkább a húgom és Helenék vannak.
Anyu elvitte a két kicsit magával egy egyszobás panelba Békásmegyerre, amely lakást az anyu barátjának a haverja bérelt. Így laktak ott öten.
Roni Helenéknél, én pedig a barátnőimmel.
Roni rendszeresen járt a gyülekezetbe, és úgy döntött, hogy szeretne megkeresztelkedni, szeretne ő is tanítvánnyá válni. Nagyon örültünk a döntésének, viszont ehhez muszáj volt egy fájdalmas döntést is meghozni. Az egy dolog, hogy anyunak kellett adnia egy beleegyező nyilatkozatot, hogy engedi a lányát megkeresztelkedni, mivel még csak 13 éves volt, de a legnagyobb feladat és egyben kihívás mégis csak az volt, hogy haza kellett költöznie anyuhoz. Az oka pedig az volt, hogy Helenék nem voltak Roninak hivatalos gyámjai, és Roni végül is csak amiatt lakott náluk, mert nem akart anyuval menni. De hivatalosan, törvényesen ez nem volt korrekt, és muszáj volt igazságosnak lennünk.
Roni megtette, hazaköltözött, és hamarosan meg is keresztelkedett. :) Így duplán tesók lettünk :)
Ismét következett egy rövid időszak, amit egyedül töltöttem. Annyira nem is rövid, ha belegondolok, mert nagyjából egy év is eltelt. Bár aggódásokkal társított év volt, mégis szerettem.
Csepelen laktam a barátnőimmel, ápolónőként dolgoztam, és építettem, mélyítettem a barátságaimat a gyülekezetben.
Imádtam a kórházban dolgozni, nagyon szerettem a munkámat, a betegeket. Amikor éjszakás voltam, akkor sem dőltem le sosem, pedig lehetett volna, mert úgy éreztem, hogy akkor nem vagyok megbízható. Mert mit érezhet a beteg, ha kijön a kórteremből, és azt látja, hogy a nővérke alszik?
Minden mozzanatát szerettem a munkámnak, még a mosdatást is. Mert azzal is valahogy közelebb kerül az ember a beteghez, és érzi a saját maga szükségességét.
Hazudok, mert egy "mozzanat" még sem volt kívánatos. Az a bizonyos utolsó mozzanat, amikor már elszáll az utolsó lehelet, és a lélek távozásával már csak a hús, mi nyomja az ágyat. Emlékszem, egyszer az egyik beteg mosdatás végén hunyt el a karjaimban. Valahol ijesztő is lehet ez a pillanat, de mégsem az. Talán a betegnek nem volt igazán senkije, talán csak azt várta, hogy valaki átölelje. És lehet, hogy akkor pont én voltam az a valaki, aki a mosdatás végeztével, a beteg fejét és vállát alkaromra támasztva, így ölelve fektettem őt vissza utolsó földi almára. Nem ijedtem meg. Sajnáltam. És megtettem, amit ilyenkor kellett. Hívtam az ügyeletes orvost. Miután a halál nyugtázva lett, elláttam feladataimat az elhunyt körül. Levetkőztetve, áll felkötve, lábcédula...leltár...A legdurvább az egészben a pléh koporsó látványa, az elhunyt személy koppanása a dobozban, és ezzel az embertelen bánásmóddal az ember véges mivoltának tudatosulása.
Nem beszélve arról, amit ezek után kaptam a váltótársamtól. Hiszen a mosdatásokat többnyire hajnalban végeztünk, és mivel bekövetkezett ez a szomorú eset, nem maradt időm arra, hogy minden arra szorulót tisztába tegyek. És kaptam a fejemre, amiért egy haldoklóval kezdtem. De miért?
Egy haldokló már nem érdemes a tisztaságra? Egy haldokló már nem ember? És ha az ő anyukája lett volna, vajon akkor is így gondolkodott volna???
Középiskolában tagja voltam egy tudományos szakkörnek. Mindenkinek választania kellett egy témát, melyről előadást készít. Engem a halál érdekelt. Mindig is sokat foglalkoztatott. A halál, mint klinikai és mint biológiai. A halál, mint fiziológiai esemény. A halál, de legfőképpen az odáig vezető lépcsők száma és mélysége. A haldokló személyhez való viszonyulás. A haldoklás, mint lelki útvesztő, melyen mind átmegyünk előbb vagy utóbb, de el nem kerülhetjük.
Szóval én a halálról írtam. Nem kútfőből, hiszen nem volt tapasztalatom. Elolvastam pár könyvet a témában, és az előadásom mint egyfajta összefoglalóként üzemelt. De jó lett, szerintem. Még mindig megvan:) Ebből idézek, mert épp idevág (én is idéztem akkor, nem saját szöveg):
"Azoknak, akiknek van erejük és szenvedélyes szeretetük ahhoz, hogy leüljenek egy haldoklóval a szavaknál is többet mondó csendben, tudni fogják, hogy ez a pillanat sem nem fájdalmas, sem nem félelmetes, hanem a testműködés békés megszűnésének utolsó mozzanata.
Egy emberi lény halálának a látványa hullócsillagra emlékeztet; a milliónyi fények egyikére a hatalmas égbolton, amely rövid pillanatra felgyullad, hogy aztán eltűnjön örökre a végtelen éjszakában.
A haldokló mellett lenni azt is jelenti, hogy tudatosul bennünk az egyén egyedülvalósága az emberiség hatalmas tengerében. Tudatára ébreszt végességünknek, behatárolt életünknek. Kevesen élünk tovább hetven évnél, és mégis ezen rövid idő alatt többségünk alkot valamit, egyedülálló életművet hoz létre, beépítve magát az emberiség történelmének építményébe."
Én is szeretném beépíteni magam az emberiség történelmébe, ezért is kezdtem el írni ezt a blogot. Hogy elsősorban segítsek magamon azáltal, hogy kiírom a nehézségeimet, a súlyos múltamat, az emlékeimet magamból, megadva a lehetőséget ezáltal az objektív szemléletre, a megerősödésre.
Másrészt az a célom a blogommal, hogy Ti, akik olvassátok, felbátorodjatok arra, hogy a Veletek történtekről írjatok, beszéljetek, de legalábbis kezdjetek vele valamit, hiszen legtöbben, ha nem is mindannyian, rengeteg nehézség árán jutottunk el odáig, ahol most vagyunk. Rengeteg emlék, tapasztalás lehet az, ami visszafog bennünket abban, hogy igazán önmagunk lehessünk, hogy igazán boldogok legyünk. Hiszem, hogy ezekkel dolgozni kell, ami nem egyenlő azzal, hogy a múltunkban élünk, folyton vissza-visszatekintgetünk, sajnáljuk magunkat, amiért ez vagy az történt, és emiatt nem megyünk előre. Nem. Úgy értem, hogy meg kell keresni az okát a mai gátjainknak. Meg kell vizsgálni, hogy akkor, régen, volt-e valami vagy valaki, aki miatt én most ilyen és olyan vagyok, vagy így és úgy reagálok valamire? És ha már tudod, hogy min kell dolgoznod, akkor uccu neki, ne legyél rest! Annyi megoldás van, kinek, mi jön be, mi az, ami működik, az egyéni. Legyen az pszichiáter, pszichológus, család terapeuta, kineziológus, tudat tréner és még sokan mások. Ők mind képesek valami módon rámutatni az okokra, de a végén mégis csak nekünk kell dolgoznunk azon, hogy előnyt kovácsoljunk a hozott dolgokból. Mint a bableves példa, emlékeztek? Amiről először írtam családállítás témában.
Nekem arra van szükségem, hogy kibeszéljem, hogy objektíven lássam, hogy realizáljam. Ezek után arra van szükségem, hogy mindezt Isten elé vigyem, hogy neki kitárjak mindent, ami bennem van. Hogy elé tegyem, hogy rábízzam, és engedjem, hogy formáljon mindezek által. Mert tudom, hogy Ő tud mindent, amin átmentem. És ahogy írok a múltamról, úgy egyre inkább rajzolódik ki előttem a nagy kép, amit Isten már akkor látott. És ha egyszer végére érek az előzményeknek, majd mondjuk a 20. résznél lesz majd szumma szummárum, és levonom a következtetéseket. Mert lesz mit. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy a múltamból nem profitáltam. De ez még kiderül. Még nekem is ad újat az írás. Megtisztít és megerősít. Már az első előzmény leírása óta kicsit jobban szeretem magam. Már nem is érzem magam akkora nagy kudarcnak. És ez jó:) amikor már visszamosolygok a tükörképemre, és nem csak durcásan magára hagyom:)
És most durván elkanyarodtam, de muszáj volt kitérnem, és hagynom, hogy jöjjön, ami épp eszembe jut. De folytatom. Bírjátok még?
Ott tartottam, hogy éltem az egyedülálló életemet a barátnőimmel és a munkámmal. Van egy család, a Hajniék, 4 gyermekes család, akiknél rengeteget hédereltem. Hajni szinte a második anyukám volt.
Nem egyszer, sőt sokszor előfordult, hogy amikor éjszakás voltam, a műszak végeztével nem volt kedvem hazabattyogni Csepelre, így inkább a belvárosban töltöttem a napot - találkoztam ezzel-azzal:) Sokszor a Hajniékhoz mentem meló után, ledőltem náluk pár óra hosszára, majd eltöltöttük együtt a napot. Emlékszem, a legkisebb Marcit is mennyit pesztráltam. Volt, hogy a fiamnak hitték, amikor kenguruban vittem magamon a buszon:) Ezek az idők igencsak szorosra fűzték a szálakat azzal a családdal. Olyannyira, hogy amikor férjhez mentem, a Hajni férjét, Gyuszit kértem meg, hogy apám helyett ő kísérjen a vőlegényemhez:) És megtette:)
Beugranak emlékfoltok abból az időből. Amikor heccből jelentkeztem egy maszkmester tanfolyamra. El kellett mennem egy interjúra, ahol rajzolnom is kellett, és már ott ledöbbentek, hogy csak úgy "csípőből" mit firkáltam a papírra. Beválogattak a sokból, ami bár adott némi önbizalmat akkor, mégis jobban fájt, hiszen lehetetlen lett volna az akkor is drága, 250 ezer Ft/féléves tandíjat kifizetnem - a havi kb. 20 ezer Ft-os fizetésemből:)
Akkortájt vettem magamnak 5000,- Ft-ért egy leértékelt spanyol bőrcipőt, amit mai napig nincs szívem kidobni. És nem hiszitek el, hogy hordtam! Nézzétek:
Ebben az időszakban jelentkeztem telefonon modellnek is, konkrétan menyasszonyi ruhákat kellett volna bemutatni, abban fotózkodni. Mindig is érdekelt. Már telefonban elutasítottak. 18 évesen, 170 centire voltam akkor 58 kg. Amikor jelentkeztem. Az már akkor plus size volt...:(
Pedig akkoriban az a srác, akiért odáig voltam, még ő is megkérdezte, hogy nem akartam-e modell lenni? Ami nem kicsit inspirált...bátorított...:)
De később, egy a gyülekezet által szervezett női napon mégis kipróbálhattam, hogy milyen egy menyasszonyi ruhába bújni, ugyanis menyasszonyi ruha bemutató tartottunk:) Pedig akkor már 74 kg voltam...Így néztem ki (látszik, hogy már "pufi dzseki", de azért még nem gáz, szerintem):
Egyébként a barátnőm a képen a mai napig így néz, kb. 16 év elteltével, és 4 gyerek édesanyjaként:) Még mindig csudaszép és csinos:)
Visszatérve arra a bizonyos egy évre, minden azért mégsem volt fenékig tejfel...Nem nagyon tudtam, hogy mi van a tesóimmal, és nem is mertem elmenni hozzájuk, mert nem ismertem azt a fickót akivel laktak.
Az a bizonyos kedvelt srác meg is kérdezte tőlem, hogy mi a helyzet a tesóimmal, hogy vannak? Én meg nem tudtam mit válaszolni, fenti okok miatt. Erre ő felajánlotta, hogy szívesen elkísér, de hívjunk még valakit. Ugyanis a gyülekezetben odafigyelünk arra, hogy egyedülállóként ne legyünk kettesben az ellenkező nemmel, kivédve ezzel a potenciális kísértést, ami ebből fakadhat. Ezt most biztos nagyon fura lehet olvasni, de majd annak idején kifejtem. A lényege az, hogy azáltal, hogy elkötelezzük magunkat Istenhez és a Bibliához, azzal egyetemben a testi tisztasághoz is. A férjemmel is az esküvőnkön csókoltuk meg egymást először, és a nászéjszakánk is valóban az első éjszaka volt együtt. Szóval a lényeg ennyi, később majd többet írok, de ha megint kitérek, sosem érek a mai tervezett bejegyzésem végére. És így is már jó ideje olvastok, ha nem tévedek...:)
Szóval jött velünk Gala is, így hárman nekivágtunk Békásmegyernek, persze a konkrét címnek. Anyuék nem voltak otthon. Vagy két óra hosszát vártunk az ajtóban, amikor már muszáj volt elindulnunk. El is indultunk, éppen a HÉV felé tartottunk, amikor is útközben összetalálkoztunk anyuékkal. Anyuval, a barátjával és a gyerekekkel. Anyu sík részeg volt, és egyből nekem támadt. No, nem szó szerint, hanem szavakkal. Nem is emlékszem a teljes sztorira, de arra igen, hogy üvöltve hánytorgatta fel a múltamat, azt, hogy nekem mindenáron pasi kellett, és ha már, akkor nőssel értem csak be, meg ehhez hasonlók, és hogy mekkora egy nem mondom ki, mi vagyok...Köszi. Én meg csak meg akartam kérdezni, hogy vannak? Érdekelt, hogy miként telnek napjaik. Csupán törődésből vártam ott két barátommal órákat. Választ nem kaptam, de sebeket annál többet. A "szeretett" fiú előtt persze. Aki ismerte múltam ezen részét, mert már elmeséltem neki, de még így is irtó kellemetlen volt, gondolhatjátok! Persze anyu bocsánatot kért a sráctól, és kifejezte neki, hogy szereti. És tőlem? És nekem?
Végül eljöttünk, mentünk tovább a hévig, ahol is már nem bírtam tovább, és kizokogtam magam a srácnak. És csak rázott a bőgés, közben úgy éreztem, hogy a talaj is megnyílik alattam, és nem elég, hogy be lettem égetve, még lehet, hogy egy kezdődő barátság is véget ér. De nem. Csak vigasztalt, és próbált lelket önteni belém. És próbált segíteni abban, hogy megértsem anyut. Hm.
Egyébként már jó ideje agyaltam azon, hogy valamiképp el kellene vennem anyutól a gyerekeket. Helenéktől kaptam is tanácsot arra vonatkozóan, hogy egyáltalán milyen hivatalos szervekhez forduljak, ha valamit el szeretnék érni. Szükségem volt a segítségükre, hiszen 18 évesen még nem ismertem ki magam annyira otthon a hivatali útvesztőkben.
Sajnos a kaposvári gyámhatósággal kellett egyeztetnem, ami nem volt egyszerű. Az oka az volt, hogy anyuék még mindig Somogyjádra voltak bejelentkezve állandóra, így odatartozunk hivatalosan. Vagyis ők.
Az mindenesetre kiderült, hogy az ápolónői munkámnak lőttek a 3 műszak és a gyér fizetés végett. Munkát kellett keresnem. Egy műszakos, jobban fizető állásra volt szükségem. Az egyik lány, akivel együtt laktam, be is tudott vinni a munkahelyére recepciósnak. A MILE ipari- és elektro Nagykereskedésbe, Kőbányára. Felvettek. Hurrá. De ez csak egy szó. Nem így éreztem igazán.
Utolsó éjszakámat töltöttem a kórházban, többnyire bőgéssel. Nagyon nehéz volt feladnom a munkámat, hiszen ahogy írtam korábban, nagyon szerettem. Bár az adott némi lökést, amikor áthelyeztek a krónikus belgyógyászatra, azaz elfekvőre. Az kemény volt. De onnan visszakerültem a II. Belgyógyászatra, és nagyon maradni akartam volna. Még ekkor sem adtam fel véglegesen a reményt, hogy egyszer orvos legyek. És a belgyógyászat felvételi tantárgy volt, azért mentem oda dolgozni, hátha segít. Ja, az egyik 4 gyerekes doki segített abban, hogy megadta a Nagycsaládosok Országos Egyesületének a telefonszámát, konkrétan a vezetőjükét, hátha segítségemre lehet a tesóim ügyében...
A lényeg: egy műszakos, jobban fizető állás pipa. Én még azért visszajártam 1-1 hétvégén dolgoznia kórházba. Ingyen, már mint kívülálló. De nem bírtam elszakadni, és a főnővér megengedte:) Miért is ne? :)
Teltek a hónapok. 1997. nyara. Akkoriban évente volt egy konferencia az egyházban, amit Párizsban tartottak. Közép- és Kelet-Európa egyházaiból gyűltünk össze pár napra, hogy minél többet tanulmányozzuk a Bibliát, alkalmazzuk az életünkre, és egyre mélyítsük kapcsolatainkat, vagy éppen szerezzünk új barátságokat. Első évben, 1996-ban nem tudtam elmenni, mert épp akkor töltöttem a szünidei munkámat, így az akkor lehetetlen volt. De egy évvel később már megvalósult! :)
Hihetetlen élmény volt! Busszal mentünk Párizsba, órák hosszat. De ezek az órák feledhetetlenek. A játékok, a mókák, a beszélgetések, a kajálások, minden! Egyszerűen imádtam.
Ez egy nagyon homályos kép sajnos, mobillal csináltam. De Párizsban készült a busznál. Én vagyok a bal szélen, Ildike középen, Mariann jobb szélen:
Jó alkalom volt arra is, hogy azzal a bizonyos sráccal még mélyebbé váljon a barátságunk, és még közelebb kerüljünk egymáshoz. Ami sikerült is:)
Nagy várakozással mentem Párizsba, hiszen anyám mindig el akart oda jutni, imádta a francia fővárost, de legfőképpen az ország jóképű szülöttjét, Alain Delont. Odáig volt érte, meg vissza, és sokszor azt mondta, hogy ha ő egyszer meghal, a hamvait a Szajnába szórjuk szét...
Megérkeztünk Párizsba, és engem nem nyűgözött le. Nem láttam szebbnek, mint Budapestet, de lehet, hogy csak nagy elvárásokkal vágtam neki, emiatt csalódtam akkorát.
Nagyon szép napokat töltöttem ott, bár a konferencia programjai miatt túl sok időt nem töltöttem városnézéssel. Amúgy sem fogott meg annyira a hely maga. Azért sétáltam a Chams Elysées-n, és elmentem a Sacre Coeure-höz is, de lényegében ennyi. Az Eiffel toronyhoz el sem mentem, a Notre Dame-ot sem láttam közelről...Majd talán máskor:)
Élményekkel telve, még mindig szerelmesen tértem haza Budapestre. Tele voltam álmokkal, vágytam rá, hogy Biblia-kört vezethessek a fiúval, hogy együtt dolgozhassunk Istennek. Kívántam, hogy sokat nőjjek lelkileg, és hogy sok embernek segíthessek megismerni és megszeretni Istent. Teljesen feltöltődve érkeztem meg hőn szeretett fővárosomba.
Anyunak is hoztam ajándékokat, ha már ő nem jutott el Párizsba, legalább legyen egy kis "madárlátta". El is mentem hozzájuk, lelkesen, boldogan, várva a pillanatot, hogy anyut meglepjem. Hát meg is leptem, bár nem a tervezett formában.
Amikor megérkeztem ugyanis, anyu nem volt otthon. A gyerekek igen, de arra nem emlékszem, hogy felnőtt volt-e velük. Talán a haver ott volt, de nem emlékszem, tényleg. Gondoltam ott alszok, - kicsit rosszat sejtve - megvárom anyut, és odaadom az ajándékom. Talán jó pontot szerzek vele...
Valamikor éjjel anyu haza is jött egy számomra idegen palival, persze taj részegen...Nem örült nekem. Azért odaadtam az ajándékomat, ott hagytam neki a konyhában, és visszamentem aludni. Kis idő múltán anyu utánam jött. Nem, nem azért hogy kifejezze, mennyire jól esik neki, hogy gondoltam rá, és megleptem. Nem azért. Hanem azért, hogy az ajándékomat széttépve, annak darabjaival takarjon be. Jó éjszakát! :(
De nem törtem le. Feltérdeltem a matracomon és imádkoztam, hogy ott és akkor meg tudjak bocsátani anyunak. És nyugodt voltam. És erős.
Másnap hétközi istentiszteletre mentem, és az első dolgom az volt, hogy megkeressem a fiút, hogy elpanaszoljam bánatom. Istentisztelet előtt nem tudtunk beszélni. Kiderült, hogy Biblia-kört fogok vezetni, de nem vele, hanem egy másik sráccal. A tiniket. Nagyon örültem a lehetőségnek:) Máshogy képzeltem, de így is nagyon örültem!
Az istentisztelet végén a fiú keresett meg. Gratulált, és kérdezte, hogy erre számítottam-e? Hé, olvas a gondolataimban? Nem fejtettem ki, sokkal inkább a bánatomat hánytam rá. És ismét barátra és vigaszra leltem. És akkor úgy éreztem arra volt szükségem. Mert bár erősnek éreztem magam, valahol mégis elgyengültem. A térdem minden egyes rúgással csak tovább rogyott, pedig edzett volt...de nem eléggé...
Nem volt pénzem. Pár nappal érkezésem után jöttem csak rá, és nem értettem az okát. A konferencia előtt készpénzben kértem fizetés előleget, mert pont fizetés nap előtt indultunk, így szükségem volt pénzre. Feltételeztem, hogy a maradék pénzem a bankszámlámon van, de nem. Nemhogy a fizetésem hiányzott, de még mínuszban is volt a számlám 30 ezer Ft-tal! Az nem volt kevés az akkori fizetésemhez, pedig már többet kerestem. Sajnos egy banki bizonylat felelőtlen megőrzése révén kiderült a sunyiság: a saját édesanyám volt olyan kedves, hogy megfosztott létfenntartásomat biztosító anyagi javaimtól. Míg én távol voltam. Hogy csinálta nem tudom, de voltam olyan hülye, hogy a bérletemben tartottam a pin kódom. Hiába, anyu mindig "megérezte" a pénz szagát, apu is mindig erre panaszkodott, hisz őt is sokszor kizsebelte, szó szerint...
Nem volt pénzem, nem volt kajám, viszont volt egy albérlet, amit fizethettem. Ezért inkább úgy döntöttem, hogy 1 hónapra bekéredzkedek nagyanyámhoz, hogy nála lakhassam. Nem akartam tartozni, és ez jó ötletnek tűnt. Az is volt. És két emlékezetes alkalom abból az időből. BZs-vel vezettük a tini Biblia-kört, és a Szabadság téren, egy padon terveztük meg a programjainkat, meg amit kellett. Teljesen előttem van a képe. A másik egy randi, ugyancsak vele. A randit ne úgy értsétek, ahogy általában szokás. Randi mint egy baráti összejövetel, általában szombatonként. A gyülekezetben a fiúk is és a lányok is meghívták egymást, és minimum négyen elmentek valami jópofa kis programra. Cél a barátság építése volt, ami persze eljuthatott mélyebb érzésekig is. Így minden hétvégén más volt a felállás. Nos az egyik szombaton épp BZs-vel randiztam. Mivel együtt vezettünk Biblia-kört, ismerte a magánéleti helyzetemet is, és ehhez mérten szervezte a programot. Belvárosi séta, ami igen közel állta szívemhez, hiszen az 5. kerületben nőttem fel. Kajáltunk is, ami nagyon jól jött, hiszen pénzem alig volt abban a hónapban, így kaja lehetőségem is. A Szent István körúton este Cotton Club Singers koncert volt, és mivel közismerten szerettem a jazz-t, hát meghallgattuk az akkor még csak kezdő csapat koncertjét. Szóval emlékezetes és megható randi volt, az egyszer biztos!
Az elmúlt időszakban amit anyutól kaptam, az a megaláztatás és a meglopás volt. Köszönöm.
Köszönöm, mert ezzel még inkább megerősített engem abban az elhatározásban, hogy még komolyabb lépésre szánjam el magam, és immáron a végsőkig menjek célom elérése érdekében. Konkrétan azért, hogy a testvéreimet anyutól elvegyem, és én neveljem fel őket. Mert anyu alkalmatlan. Nem csak az ellenem elkövetett dolgai miatt, hiszen a tesóim sem a Kánaánban éltek, míg vele voltak, bár bizonyosan voltak tejjel és mézzel folyó időszakok is.
Persze fentieket én sem vettem olyan hú de lazán. Az elején az volt a szerencsém, hogy Helenéknél laktunk. Ugyanis mélyponton voltam lelkileg, padlót fogtam. Úgy éreztem, nem tudok erős lenni, és inkább a gyengeséget választottam. És vissza-visszakacsintottam a volt (nős) barátom felé. Aki időközben kinyomozta az új munkahelyem számát, amit csak egy nővér tudott a szünidei munkahelyemen. Megtudta az otthonit is. Egyszer találkoztam vele, mert nem bírtam ki, hogy ne. Anyut kísértem el Kaposvárra, ahol is egy ellene folyó tárgyalásra idéztek be tanúként. Pénzügyi csalás. Nem tanúskodtam, nem is köteleztek rá, lányaként. De Kaposváron voltam, és látnom kellett. Találkoztunk, ott volt lefogyva, és a zsebéből húzta elő azt a gyűrött papírfecnit, amin az akkor munkahelyi számom volt. Csak épp felhívni nem mert. Haragudott, hogy eltűntem, szemrehányó volt.
Aztán beadtam a derekam, és megpróbáltuk, hogy csak barátok leszünk. De nem ment. Nyilván nem. Hiába meséltem neki az egyházról, Istenről, ő csak ellenségként látta mindezt, és nem hatott. Csak ő hívogatott, megpróbálva hatni rám, hogy nem lehet, hogy vége, és ha 50 év múlva is, de nekünk még együtt kell lennünk. Sokat segített...Dehogy. Aztán Helenék, Ildi és Virág kihúztak a pácból.
Később, újabb padlófogásom alkalmával az egyik orvosra cuppantam rá. A 4 gyermekesre. Talán vevő is lett volna, ki tudja. Vagy csak egy keringőre. Szerettem volna táncolni, de tudtam, hogy ez megint egy csapda. És ilyenkor bevált, hogy megosztottam a hitemet, hogy Istenről beszéltem, arról, amit megtapasztaltam vele kapcsolatban. Mert ilyenkor magamat is emlékeztetem, és elpirulok szégyenemben.
És emlékszem, egyik este, éjszakás voltam, és felhívott Atti, az egyik srác az egyházból. Randira hívott. Nem tudtam elmenni, mert azon a héten szombaton is éjszakás voltam, mégis az a hívás kellett nekem ott és akkor. Megmentett:)
Atti mai napig a legjobb barátom! A fogadott bátyám! Annak a lánynak a férje, akivel a menyasszonyi ruhában pózolunk. Juci hasonló "jókon" ment keresztül, mint én, így jócskán megértjük egymást. Imádom! És ők, Atti és Juci, mint házasok is rengeteget segítettek nekem és a testvéreimnek, és később a Janival való kapcsolatunknak. Lassan évtizedekben mérhető a barátság, és bízok benne, hogy hosszú évtizedekben folytatódik tovább!
Bár az új, recepciós állásomban már nem gyengültem el, de akadt egy udvarlóm, egy apámnál egy évvel idősebb, igencsak jóképű és fizikumú fickó. Udvarló lett volna, de ő is áldozatul esett "vallásosságomnak", ám ez nem tartotta vissza. Ahogy ő mondta, volt az ismeretségében olyan pár, akiknél a nő vallásos volt, a férfi nem, és jól szuperáltak. Így nekünk is adott a lehetőség...
Gyenge időszakomban bizonyára irtó nagy kísértést jelentett volna számomra, de így közepesnek mondható stádiumomban mégis "megmenekültem". Bár legyezte a hiúságomat, szó se róla.
Ha belegondolok, minden egyes nehéz időszakomban, amikor gyenge voltam lelkileg, a palikkal voltam befenyegetve úgymond. Ezt eddig nem is realizáltam. A gyenge pontom, úgy látszik.
Ha még mindig a régi életemet éltem volna, biztos kapva-kaptam volna a lehetőségeken, sőt én mentem volna elébe.
De így Isten megóvott, és ennek örülök. Igazán!
Hogy végre befejezzem, zárásképpen csak annyi, hogy az egy műszakos, jobban fizető meló pipa. Ildi barátnőm, akié a lakás volt, és akivel többekkel együtt laktam, felajánlotta, hogy kiadja nekem a lakását, és ő elköltözik, ha úgy adódik, hogy a tesóimat magamhoz vehetem. Ezennel lakás probléma is megoldva.
Csak a gyámügy hajthatatlan, mert még bizonyíték kell. Még bizonyítanom kell, hogy anyu valóban alkalmatlan. Később ezt ő maga bizonyította be, de erről már csak a következő bejegyzésben írok. Késő van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése