Én is ANYA vagyok:)
Pontosan 2009.12.06. óta. Ettől számolom, mióta meglett a pocaklakóm:)
Augusztusban már 4 éves lesz a drága!
Anyák napja anyaként - örömteli ünnep, megríkat mindig.
Pedig minden nap anya vagyok, de mivel ez a nap úgy ki lett emelve, és mert ez alkalomból nagyobb figyelmet kap minden anyuka, talán emiatt érzékenyebb egy nap.
Mert az embernek eszébe jut a saját anyukája, és a nagymamája, és e kivételes napon örömkönnyekkel áztatott arccal tekint gyermekére - aki minden nap a gyermeke, de eme jeles napon kiemelten AZ! :)
Anyának lenni egy kiváltság.
És ez most egy közhely, igaz?
Nem érdekel:)
Szóval ANYÁnak lenni kiváltság. Minden tekintetben:)
A várandósság megtapasztalása - annak minden rezdülésének megélése, maga a csoda.
Egy élet rejteke az anya méhe, rejtekében a magzat formálódása, ébredése, a bensőséges - szó szerint:) - kapcsolat csodája.
Voltam már "anya" korábban is, így idézőjelesen.
19,5 évesen, amikor a 3 kisebb testvéremet magamhoz vettem.
Nem sokáig, mindösszesen 5 évig tartott ezen "anyai" szerepem, mindenesetre meghatározó volt az életemben.
Anyaként éltem, de nem teljesen anyaként éreztem, de nem is testvérként. Valahogy a kettő között.
Szerettem akkor is "anya" lenni, de inkább csak az elején.
Akkor azt hittem pedig, "anya"ként érzek, "anya"ként szeretek, "anya"ként féltek.
De csak mióta igazán édesanyává lettem, azóta látom csak a különbséget:)
Pedig a testvéreimet is szívemből szerettem, róluk szívből gondoskodtam - és néha sajnos undokoskodtam, és még ma is szívem meghatározó részei.
A tőlük kapott anyák napi ajándékok akkor is a szívemig hatoltak, megríkattak, és mai napig őrzöm őket. Mert bár nem voltam az anyjuk, mégis megtiszteltek ajándékaikkal, lehet, csak azért, mert akkor én voltam épp kéznél, de magamra vettem, örültem, és szívembe zártam.
De a kisfiam ajándéka más. Azt is magamra veszem, de arról tudom, hogy az valóban nekem szól.
A kisfiam ajándéka még inkább szívemig hatol, még inkább megríkat és még tovább velem marad.
Ő más. Ő igazán az enyém. Nem "csak" rokonom, de igazán a vérem, belőlem lett, bennem élt, belőlem növekedett - egy kicsit én vagyok, egy kicsit a szerelmem, egy kicsit az apukám, egy kicsit a testvérem. Ő igazán az én vérem.
Látom benne magamat. A tekintetében édesapámat.
Látom benne a megválaszolt imáimat.
Látom benne azt, akivé válhatok.
Ártatlan, őszinte kis gyermek, aki Isten szívével szeret, ölel és mér engemet:)
Ajándék ő nekem, a tükröm, a jövőképem, a szabadban lüktető szívem.
Ő Isten belém fektetett bizalma, a lehetőségem az érzőbb, szeretőbb emberré válásra.
És a csokrot vajon megérdemlem?
Bár magamat sokkal lekicsinylőbben értékelem, ő neki valahol még így is én vagyok az "isten":)
Nekem virág nem is kell, sosem igényeltem.
Csak az kell, hogy igazán, szívből szeressen!
És így félelmem is elszivárog, miszerint ha egyszer anya leszek, nem fog szeretni a gyermekem.
Sokáig ettől féltem, de kis pockom rácáfolt rendesen.
És ettől boldog vagyok.
És nekem ennyi elég:)
Vágytam Rád.
Kívántalak.
Akartalak.
Végre eljöttél.
Reményt keltettél.
Végül elmentél.
Nem jött még el időd.
Vártalak.
Kértelek.
Feladtalak.
Végre eljöttél.
Reményt keltettél.
Végül maradtál.
Eljött a Te időd.
Öleltelek.
Ringattalak.
Tápláltalak.
Végre megnőttél.
Felém lépkedtél.
Végül átkaroltál.
Csepp kezeiddel megcirógattál,
Néma tekinteteddel szívemig hatoltál.
Lényeddel csendben átformáltál,
Szépséges lelkeddel magadhoz láncoltál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése