Kedden elmentem Niára!
Hogy miért akkora hír ez, ha amúgy is terveztem?
Hát azért, mert nem minden a terveim szerint alakult... Még jó, hogy hétfő este 10 körül még ránéztem a melós e-mailekre, mert kiderült, hogy inkább csütörtökön kellene bemennem. Nem is volt ezzel gond, mert logisztikailag is kivitelezhető volt, úgymond. Kinga is tart Niát csütörtökönként.
De hoppá! Jani - a férjem - éjszakára ment dolgozni, ergo leges-legkésőbb 20:45-re haza kellett volna érnem, hogy ő elindulhasson, viszont Nia 18:30-20:00 között van. Bukta.
Ment az agyalás. 1-2 hónappal ezelőtt valószínűleg úgy reagáltam volna, hogy
"Na persze, ez az én formám, meg sem lepődöm!"
"Az Isten sem akarja, hogy eljussak Niára, különben nem jönne közbe mindig valami!"
"Most pluszban, csak a Nia miatt bumlizzak be a belvárosba, és költsek pluszban zsét az útra?"
blablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablablabla
Végül úgy döntöttem, hogy elmegyek. A feltételek végül is adottak, hiszen Jani pihenőnapos volt, szóval gyerekmegőrzés pipa:) És amúgy is, a gyerek is fel lett készítve arra, hogy anya későn ér haza - az eredeti terv szerint is, ugye -, csak mikor már alszik.
5/30-as bérletet meg amúgy is beterveztük már, hiszen e hónapban 2x megyek be a melóhelyre, és a februári két alkalmat is úgy időzítem, hogy beleférjen a 30 napos keretbe.
Szóval akkor mi itt a gond? Keine panic:)
Így CSAKAZÉRTIS elmentem:)
És de jól tettem!
Tudni kell, hogy az Andrássy útra mentem. Belváros, na ja.
Oktogon. Volt időm, így sétálgattam az Andrássyn. Valami fantasztikus, nosztalgikus érzés kerített hatalmába. A belváros tömegén és bűzös szmogján át hozzám mégiscsak a kedves emlékek jutottak el, és mily szépek voltak, mily kellemesek:)
Mert hiszen belvárosi csajként nőttem fel,úgy biza. 0-17 éves koromig ötker:) A közepe:)
Néphadsereg utca (most Falk Miksa), Akadémia utca, Aulich utca, Stollár Béla utca...
Szabadság tér "used to be my playground":)
Eszembe jutottak a régi - tini korombeli, szóval jóóócskán régi - séták: tesókkal, unokatesókkal, osztálytársakkal, barátokkal. És a nem is olyan régi funky buli a Moulin Rouge-ban barátnőimmel...és Bakaival...Valaki még tudja, hogy ő ki? :)
Nesztek (mondjuk ez üüüber régi):
Na de hagyjuk is most a belvárost, hiszen a NIA lenne a központi téma, vagy mi...
Ja, a régi Divatcsarnokot is jó volt látni. Most Párisi Nagy Áruház lett.
Na de tényleg ugorjunk!
NIA.
Beugrottam a DM-be vízért. És kivel futottam ott össze? Na kiveeel? Hát nem a Kingával? Véletlenül? :)
De jó volt. Felvettük a fonalat. És kaptam grátisz kávét és táncórát...Jövök Neked kettővel, Kinga, innen üzenem:)
Jó volt az is, hogy nem kellett egyedül felmennem. Egyszer voltam ott, valamikor réges-régen, a galaktikus messzeségben... Szóval még mindig kell valaki kapaszkodó, hogy bemenjek egy testedzésre szolgáló helyre - "egyedül":)
Hangulatos kanapé, egy kis kávé, öltözés, nagy terem, de félhomály.
Lehet, hogy a kézilabda bajnokság nyert időt magának aznap este...
Vajon ez most jó, vagy kevésbé jó, hogy csak ennyien vagyunk?
Így nem igazán lehet elbújni, hátul, a sarokban, egy félreeső szegletben...
Miért, el kell? Ki mondta?
Körben állunk, ráhangolódunk, megismerjük a négy energia szövetségest. Nem fogom tudni szó szerint visszaadni, nem is az én tisztem. A lényeg, hogy
- Csak annyit mondjak/beszéljek, amennyit valóban kell - legyek lényegretörő a szavaimban.
- Soha ne vegyek semmit személyesnek.
- Soha ne feltételezzek.
- Minden helyzetben hozzam ki magamból a legjobbat.
Nagyjából így szólt. Nem tudtam nem személyesnek venni mind a négyet:)
Aztán széledtünk, ki-ki a maga által választott helyre. Második sorban álltam. Jó nagy sortávolságra volt lehetőség, az biztos. És előttem egy hatalmas tükör, mely Gesztire emlékeztetett:
"A tükör előtt állok, és iszonyú a látvány,
Csak bámulok, mint egy ma született hátrány.
Na mi a gond? Na, mondd, mi a gond?
Valaki mondja meg, hogy ki vagyok és pont!"
De a kiragadott szöveg sosem elég, és nem mellőzendő a többi mondandó:
"Mi ez a kivagyiság, mikor a lényeg az,
Hogy kinek látszol és kinek játszol"
"Nem adom fel, míg egy darabban látsz,
Nem adom fel, míg életben találsz,
Nem adom fel, míg nem robbanok szét,Nem adom fel, míg életben találsz,
Míg akad egy kerék, mi tovább vihet még,
Mi tovább forog még."
És már megint eltértem a témától. Szómenésem van:)
A lényeg, hogy megbékéltem a tükörrel. Nem a tükörképemmel. De elképzeltem, hogy majd valamikor jó lesz tükörbe nézni, az ám! És táncoltam. Tükör előtt:)
Ismét voltak latin ritmusok, egy kis Kuba, és volt még Afrika, és jóga és harcművészet, és minden ami akkor és ott kellett...
Olyan formákat is meg tudtam csinálni, amiről nem gondoltam volna:)
A kind of plank:)
Én és a fekvőtámasz? És még tartsam is ki a pozíciót? Éééén? Bootcamp-en, igen, ott is marha nehezen. Nem hiába várok vele őszig...
Szóval ez is hasonló volt. Álló helyzetből mintha előremásztunk volna fekvőtámasz pozícióba, de nem zárt lábakkal. Tartottuk, majd visszamásztunk. Nem egyszer, nem kétszer, soxor:)
Később ehhez hasonló gyakorlat, ami nagyon meglepett...hogy ment! Ugyanez a pozíció, de a lábakat hátul - jó, hogy nem elől:) - rakosgattuk keresztbe felváltva. Hát nem tudom, hogy ez így érthető-e, de nem egyszerű. Mármint nekem fixen nem.
Végül is, elégedett voltam magammal. Kiköptem a belem, az igaz. És köszönet a félhomálynak...Rákvörös volt a fejem, ugyanis. De oda se neki:) És izzadtam, mint a ló, tegyük hozzá. Ha már állatokat vonultatok fel...
De hiányzott valami. Az eddigi NIA tapasztalataim szerint, a vége mindig sírás, vagy ahhoz közeli állapot. Neeem, nem vagyok mazochista. De eddig mindig megérintett úgy az egész oly formán, hogy érzelmileg is hatott, nemcsak fizikailag. Valamit megpiszkált ott bennem, és emlékeztetett arra, hogy nekem is vannak érzéseim. Nem mindig tudtam megfogalmazni, hogy mit érzek, de valami nagyon mélyről fakadó volt minden ilyen megtapasztalás.
És most semmi. De így is megérte.
Jött a végszó, az elcsendesedés, a lazítás, az istennő-póz, a nyújtás...
...fekszem a matracon, félhomály, szemhéj mögött mélyen halkuló sötétség, tagjaimban jóleső nyugalom.
Pihenek.
Kellemesen fáradt vagyok.
Stand by üzemmód.
Egyszer csak Kinga betakar egy finom, puha, simogató pléddel.
Ennyi kellett.
Folytak a könnyeim.
Nem tudom miért, de most is már gyűlnek a könnycsatornáim.
Valami történt ott. Valami megpiszkált. Megint. Nem tudom mi. Nem tudom leírni.
Majd lerajzolom. Kiformálom. Megalkotom. Megnevezem.
Amikor már tudom.
Most megyek, és engedem, hogy magával ragadjon.
Az érzés, ami megint piszkál, és nem hagy nyugton.
Most engedem, hagyom, mert meg kell ismernem.
És elsírnom.
Köszönöm!
Kinga <3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése