Hihetetlen, de több mint fél éve nem írtam már… Hiányoztam? Vagyis nem én, hanem a sztorijaim?
Az az igazság, hogy karácsony előtt semmi kedvem nem volt a családi sztorikat feleleveníteni… Jobbára azért nem kellemes események soráról van szó, és az advent ugyebár nem a szomorkodásról szól.
Szó se róla, rengeteget segít, hogy le- és kiírom a történeteket, de annak is megvan az ideje. Szabadkozásomat lezárva a lényeg csak annyi, hogy nem kívántam könnyek közt készülni az ünnepekre. Ennyi :)
Félév nagyon hosszú idő, ha a történéseket vesszük alapul. Nem is kezdeném el ecsetelni, hogy mi minden történt.
Kiderült, hogy jó sok nyavalyám van, amik persze kezelhetők, jó része gyógyítható is. A lényeg inkább mindezen betegségek lelki hátterén nyugszik, mely tények – igen, tények – valóban sürgős feldolgozást igényelnek. Durván szembesítőek a leírások, de ezeket nem részletezem. Majd máskor.
Nyilván azért nem sikerült eddig maradandó változást elérnem mind pszichés, mind szomatikus szinten, mert sosem fektettem kellő hangsúlyt a lelki pillérre. Fizikailag talán már teljesen kint van a fejem a földből, de a strucc lelkem még elidőzni látszik odalent…
Ami még mindezeken felül jó hír, hogy már nem akarok meghalni, nem akarom feladni, sem passzív öngyilkosságba (nevezzük nevén: önsajnálatba) süllyedve magamat marcangolni, halálsorra ítéltetni a megélt kudarcaim miatt.
Élni akarok, és ez jó :) Elsősorban a fiam miatt, de már valamennyire magam miatt is. De ez is jó már, nem?
Lelkem és testem gyógyulása érdekében immáron újra eltökéltem, hogy legalább hetente írni fogok, mert „szorulásom” van :D
Mai nap be is vettem a pirulámat, hogy újra szómenésem legyen :)
Most még nem a családi sztorit folytatom, hanem csak hagyom, hogy áradjon, ami már rontva puffasztja bensőmet. Szó szerint.
Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha most elővennék egy képzeletbeli vesetálat, vagy hányózacskót, vagy inkább egy halottas zsákot, és beleokádnék mindent. Ez lesz az önkeresés bugyor, amibe belevágok mindent, ami meggátol abban, hogy végre valahára az legyek, aki igazán én vagyok.
A húgomtól kaptam ma egy levelet, amiben a saját szavaimmal bátorított, viszont:
„Keresd meg a szíved mélyén lakozó kislányt és vigasztald meg!”.
Szerintetek nem bőgtem? Neeeem, csak alapból majdnem egész nap. Ez a mondat volt a nap végén az i-re a pont, ahogy mondani szokták.
Keressem meg a kislányt,
- a kis Sipos Zsuzsit, akinek voltak álmai, és egy ideig hitt abban, hogy azok valóra válhatnak,
- a kis Sipos Zsuzsit, aki úgy érezte, hogy ő tudna jó lenni, és valami sokra hivatott,
- a kis Sipos Zsuzsit, aki bízott abban, hogy ami tesz, az nem hiábavaló,
- a kis Sipos Zsuzsit, aki mindig is szerette az embereket, és szerette volna őket boldoggá tenni,
- a kis Sipos Zsuzsit, akit szeretnek a körülményei ellenére is, és a látszat mögött felismerik őt is,
- a kis Sipos Zsuzsit, aki elhitte, hogy egyszer ő is fontos lesz és talán boldog is…
Mintha törölni vágynám az elmúlt 37 évet, és új lapot húznék… Megszámlálhatatlan dolgok kérdőjeleződnek bennem, kételyeim adódnak olyan dolgokban, amikben mind ezidáig – mondhatni – szentül hittem.
Ezt a kis szösszenet egy régebbi bejegyzésemben írtam, amelyben megosztottam a „Miért nulla az önbizalmam” című fogalmazásomat, mely iromány a pszichológusom által rám osztott házi feladat okán született:
„Szeretném szívből kiáltani: BOLDOG VAGYOK!
Csak én kellenék hozzá, mégsem mozdulok.
Akarat- és érzelem gyenge vagyok.
Nyitnám a kalickámat, de nincsenek kulcsok.
Én erőtlen vagyok, ellenben erősek a rácsok.”
Teljes bejegyzést az alábbi linken találjátok, ha érdekel:
http://florence-lily.blogspot.hu/2014/01/miert-nulla-az-onbizalmam.html
Talán pár lépést tettem már előre a fenti vers óta.
Talán a legnagyobb változás, hogy már igyekszem őszinte lenni saját magamhoz, és nem hazugságokkal csitítani a bennem csapkodó, friss levegőre vágyó, szárnyait bontani kívánó gerlét. Nem mintha az önmagam megcsalása előre kifontoltan, szánt szándékkal ment volna végbe… Viszont már felismertem önmarcangolásom mibenlétét, és van mihez nyúlnom, hogy változtassak végre.
Az is nagy változásnak mondható, hogy már többször van bátorságom felvállalni a gondolataimat, az érzéseimet – magam előtt és mások előtt is, még annak ellenére is, ha az épp nem tetszetős.
Nem egyszer saját magammal konfrontálódok, sőt győzködöm magam :) Ez már beteg?
Inkább ne válaszoljatok…:D
Ma nagyon fura napom volt, olyan sírós-pityogós. Fene sem tudja, miért. Vagyis hát tudom, sejtem…
Mert kell nekem zenét hallgatni munka közben, igaz? Azok úgy betalálnak, oly sokszor. Kimondják helyettem is azt, amit még én sem tudok, vagy ha már igen, akkor megerősítik az érzéseket bennem.
Hogy miket hallgattam? Lássuk csak:
Michael Jackson: I just can’t stop lovin’ you…, She’s out of my life
Sade: Jezebel, King of Sorrow…
Jennifer Hudson: I am changing (Dreamgirls)
Beyonce: Listen (Dreamgirls)...
Utóbbi kb. 2 hétben durva őszinteségi rohamaim voltak, és olyan dolgokat is kimondtam, amiket nem feltétlen lett volna bölcs, hogy úgy mondjam… Képes voltam olyan szinten kitárulkozni, sebezhetővé válni, ami szerintem még tőlem is szokatlan. És most irtó bizonytalan vagyok ezek után, kicsit félve „mások” megítélésétől…
Bármennyire is kezd kialakulni bennem egy olyan mentalitás, hogy kezd kevéssé érdekelni, hogy mások miként reagálnak a megnyilvánulásaimra, vagy a gondolkodásomra, mégis azért sokszor erősödik fel bennem az a fájó érzés, hogy vajon továbbra is szeretnek-e majd, vagy egyáltalán kedves maradok-e a szemükben, hogy szépen fogalmazzam meg magam :) Vagy maradok az a szánalmas, szerencsétlen csajszi, akinek mindig van valami nyűg az életében... (Most M.J.J. jutott eszembe: "But you just smile...")
Egyébként is meglepő számomra, hogy ha kedvelnek az emberek, vagy egyáltalán szimpi vagyok valakinek, pedig ez igazolódik be. Például a munkahelyemen nagyon jól érzem magam, szeretem a kollégáimat, főleg a kis csoportunkat. Szeretek bejárni. Felüdülés a lelkemnek, mert az a távmunka megöl.
Hé, erről jut eszembe: képzeljétek, úgy néz ki, hogy vissza is megyek telephelyre dolgozni :) Végre :) Mondhatni 80 %...
Nyilván lenne némi hátránya, de az én szemszögemből főleg előnnyel bírna ez a döntés.
No, de visszakanyarodva a munkahelyre, azt érzem, hogy azért engem is kedvelnek páran, és ez irtó jól esik :) Bár, amikor valamilyen céges buli van, és összefutok valakivel – aminek nagy az esélye, ugyebár :) –, valahogy mindig a Janit (férjemet) keresik. Úgy látszik, hozzá képest én szürke kisegér vagyok bent. Önmagam már nem vagyok elég érdekes, csak ha János is ott van :) Lehet, hogy miatta kedvelnek?
Nyilván – remélem – nem teljesen így van, de néha tényleg tud bosszantani, hogy ha meglátnak, és szinte egyből azt kérdezik, hogy: "János? Hol van? Jön? Mikor?"
Tudtok egyáltalán követni? Eddig igazából sok konkrét dolgot nem is írtam, semmi érdekfeszítő sztori :)
Most már nem is lesz, mert már nagyon éjszaka van…lefeküdni meg már minek arra a 2 órára? Szerintem megnézem a Twin Peaks-et (M2/Petőfi, kedd éjjelente adják, ha valaki nem tudta volna, és vágyna rá, hogy megnézze :))
Folytatás következik... :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése